E címmel rendezett online beszélgetést a Környezeti Fenntarthatósági Intézet (KFI) az Örökzöld 100 programsorozat keretében. Szó esett a divattervezői, az önkormányzati, és a vásárlói felelősségvállalásról is.
A január 30-i esemény moderátora Balatoni Mónika az intézet munkatársa volt, aki a bevezetőben elmondta: ezúttal rendhagyó módon egy párperces kisfilm adja a beszélgetés apropóját. A videót szolnoki fiatalok készítették Ki irányítja a jövőt? címmel. A résztvevők elsőként a filmet tekintették meg.
Színe és fonákja
Ebben három fiatal beszélt arról, miképpen tekintenek az előttünk álló időkre. Egyikük optimistán: ő új technológiákról, a számítástechnika és az orvostudomány folyamatos fejlődéséről, a robotok életünket megkönnyítő terjedéséről szólt.
Másikuk éppen ellenkezőleg: úgy vélte, hogy a technika vívmányai éppen a szakadékot tágítják az emberek között, s a robotizáció révén tömegek kerülnek majd utcára, miközben a világot a tehetősek szűk rétege irányítja. A globális felmelegedés, tette hozzá, az egyik markáns jele annak, hogy az emberiség önmagát pusztítja el.
A harmadikként megszólaló diáktól azt a véleményt hallhattuk, hogy a jövő most van: ahelyett, hogy várjuk, hogy közelebb jöjjön, mi is közelebb mehetnénk hozzá. Mi határozzuk meg, milyen lesz a következő időszak; nem hagyhatjuk kicsúszni a jövőt a kezeink közül – e gondolattal zárult a kisfilm.
Középút
A film kapcsán Bartuszek Lilla, a Fenntartható Közösségek Központjának vezetője azt hangsúlyozta, hogy noha nagyon fontosak az egyéni cselekvések, meg kell találni azt a legalacsonyabb szintű döntéshozói réteget, amely a kollektív döntéshozatal oldaláról tudja ezt a kérdést megközelíteni. Hiszen, tette hozzá, ha a jövőt távolítjuk, akkor elvész a tettrekészség. Lényeges tehát, hogy megtaláljuk az arany középutat a klímaszorongás és a helyzet elbagatellizálása között. „A jelenben kell gondolkodnunk, amikor a fenntartható jövőről gondolkodunk” – szögezte le.
Balatoni Mónika hozzátette: jelenleg a tudományos gondolkodás is megoszlik a tekintetben, mennyire vagyunk késésben. Az emberek elvesznek a közösségi média híreiben. Egyszerre látunk elrettentő képeket a túlfogyasztásról, és szivárog be a fogyasztói szemlélet a gondolkodásmódunkba. Ki lehet-e mondani, hogy a divatipar veszélyes és a fenntarthatóságot veszélyezteti? – tette fel a kérdést Gottwald Hanna divatmenedzsment hallgatónak, aki a divatipar ökológiai lábnyomát vizsgálja.
Új szelek
Igen – hangzott egyértelműen a válasz, annál is inkább, mert a divatipar a világ második legszennyezőbb szektora – évtizedek óta. Évente 80 milliárd ruhadarab készül, s a fast fashionra jellemző a gyenge minőségű, egészség- és környezetkárosító anyagok használata. A világon használt gyomirtók mennyiségének negyedét a gyapotföldeken használják fel. Új gondolkodásra, megközelítésre, fogyasztói attitűdre van tehát szükség.
Sajnos van még tere a fejlődésnek, erre Balatoni Mónika mondott példát: az egyik budapesti drogéria üzletben például már elérhető a tisztítószerek egy részének utántöltése, kérdésére mégis azt a választ kapta a boltban, hogy alig-alig élnek a vásárlók e lehetőséggel.
Kirakatakciók helyett
A beszélgetés a celebek társadalmi szerepvállalásának megvitatásával folytatódott. Mennyire kirakat-viselkedés, PR-fogás csupán Sebastian Vettel bejelentése faültetéseiről vagy arról, hogy ezentúl nem utazik magángéppel? Leonardo DiCaprio és Julia Roberts is sokat szerepel környezetvédelmi témákkal a sajtóban, mekkora mozgósító ereje lehet a hírességek akcióinak?
Dora György filmproducer úgy vélte: jellemzően inkább PR-tevékenységről van szó, de találni hiteles, jó példát is. Ilyen például Morgan Freeman esete, aki nemcsak méhészkedik, de tíz éve saját farmján méhmentésbe kezdett – az akciónak alig volt hírverése. Vagy Cate Blanchett és férje, akik a Sydney Theatre Company menedzselésekor a műemléképület felújítása során 1900 arab szolárpanelt szereltek a tetőre, az esővizet pedig 100 ezer literes tartályban gyűjtik.
Edukációt!
Bartuszek Lilla szerint a valódi tettek és a látványos húzások összekötése az, ami egyelőre hiányzik. A lakosság percepciója egy-egy önkormányzati akció (például faültetés kapcsán) kettős. Vagy meg sem üti a lakók ingerküszöbét, vagy éppenséggel „besokallnak” a „zöld” témáktól, és fel sem merül bennük, hogy maguk is a részévé válhatnának a fenntarthatóságra történő átállásnak. A „zöld” jelző használata sok esetben egyébként is kontraproduktív: sokan lehetetlen küldetésnek érzik, hogy felnőjenek a feladathoz, mások pedig az aktivisták sokszor megosztó tevékenységére, akcióira asszociálnak. A városvezetők edukációval tudnának ezen a helyzeten javítani és azzal, ha minél több kapcsolódó kérdésben kérnék ki a lakosok véleményét – akik egyre közelebb éreznék ezáltal magukhoz a zöld gondolkodást.
A divattervezői felelősségről szólva Gottwald Hanna elmondta: az mind fontosabbá válik. A környezettudatos vásárlás, a kevesebb, de minőségibb ruhák választása és azok megjavítása lecserélés helyett, egyszóval a holisztikus szemléletmód mind inkább fontos e téren is. Az edukáció több szempontból is elengedhetetlen: lényeges például láttatni, hogy miért és mennyivel drágább például a rovarirtó használata nélkül előállított biopamut, vagy azt, hogy a nem száz százalékos pamut esetében az újrahasznosítás során rendkívül sok vizet használnak fel. Azt is kevesen tudják, hogy a kókuszbőr előállításához a kókuszföldeket 15 évig pihentetni kell, ellentétben például az ananásszal, amely termesztésekor nem merül ki a termőföld.
Vásárlóként nem vagyunk könnyű helyzetben. Fontos megnézni a származási helyet (Bangladesben például azért dolgoztatnak méltatlan helyzetben varrónőket, mert nincs minimálbér). Emellett örvendetes, hogy mind több un. hibrid vásárló van, akik egy-egy luxuscikket megvesznek, így csökkentve fast fashion vásárlásukat. Fontos lépés az is, hogy a gyártóknak immár tilos elégetniük az el nem adott ruhakészleteiket.
