Az Osztrák–Magyar Monarchia fegyveres erejének nyugat-balkáni jelenléte a XIX–XX. század fordulóján hozzájárult a térség stabilitásához, de egy ideig segítette az Oszmán Birodalom európai fennmaradását is. A Ludovika Szabadegyetem legújabb előadásán – a százéves török–magyar diplomáciai kapcsolatok tematikájához igazodva – ezúttal az Osztrák–Magyar Monarchia 1878–1908 közötti részvételéről volt szó a Nyugat–Balkán megszállásában.
A XIX. század végén a Nyugat–Balkán az Oszmán (Török) Birodalom része volt, ám 1875 nyarától törökellenes felkelések, szövetségek és megállapodások révén az Osztrák–Magyar Monarchia annektálta a területet. Előadásában Balla Tibor ezredes, az NKE Hadtudományi és Honvédtisztképző Karának (HHK) kutatóprofesszora a megszállás előzményeiről, a magyar szerepvállalásról és kevésbé ismert, stratégiai területek szerepéről is szólt.
A Monarchia fegyveres ereje
Az Osztrák–Magyar Monarchia fegyveres ereje a szárazföldi erőből, valamint a császári és királyi haditengerészetből állt; 1918-ig meghatározó haderő volt a térségben – fogalmazott előadásában Balla Tibor. A szárazföldieknek három vonala volt, az első maga a császári és királyi közös hadsereg, amelynek német vezényleti és szolgálati nyelve volt, tagjai a birodalom teljes területéről verbuválódtak. A haderő minden fegyver- és csapatnemmel (gyalogság, lovasság, tüzérség, műszaki, vonat és egészségügyi alakulatok) rendelkezett, főparancsnok irányította, külső ellenség ellen azonnal bevethető volt. Létszáma 1869-ben 272 ezer főt tett ki. A második vonalat a M. kir. Honvédség jelentette, amely értelemszerűen Magyarországról egészült ki, szolgálati nyelve a magyar és a horvát volt. Ez a hadsereg csak gyalogságból és lovasságból állt, ám 1872–1875 között már szórólöveg-alakulatok is alkották állományát, a tüzérség kezdeti lépéseiként. Létszáma 1869-ben elérte a 11 500 főt. A Cs. kir. Landwehr Ausztriából egészült ki, szolgálati nyelve a német volt, a gyalogság és a lovasság alkotta. Mindkettő élén honvédelmi miniszter és főparancsnok állt, feladatai békében a belső rendfenntartás, háborúban a hadsereg támogatása és a honvédelem voltak. A fegyveres erők harmadik vonalát a M. kir. népfelkelés és a cs. kir. Landsturm jelentette, amelyeket csak háború esetén hoztak létre, feladatuk a háborús veszteségek pótlása, hátországi bevetések voltak. Létrehozásukra az első világháború idején, 1914-ben találunk példát.
Az 1877–78. évi orosz-török háború és a berlini kongresszus
Az előadásban – a Monarchia nyugat-balkáni megszállásának előzményeként – szó volt az 1877–1878. évi orosz–török háborúról is. Már 1875 nyarán törökellenes felkelések robbantak ki Hercegovinában, majd a következő évben Bulgáriában is. 1876 júniusában Szerbia és Montenegró hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, majd egy hónapra rá az Oroszország, Németország és az Osztrák–Magyar Monarchia uralkodói által kötött, 1873-as három császár szövetsége nyomán egy orosz–osztrák–magyar megállapodás született Reichstadtban, amelynek lényege szerint török vereség esetén a Monarchia annektálhatja Bosznia-Hercegovinát, a cári birodalom pedig Besszarábia déli részét. 1877 januárjában a budapesti orosz–osztrák–magyar megállapodás értelmében pedig a Monarchia semlegességet vállalt egy orosz–török háborúban, cserébe megszállhatta Bosznia-Hercegovinát. Áprilisban Oroszország hadat üzent az Oszmán Birodalomnak, amely utóbbi teljes katonai vereségével zárult. 1878. március 3-án megszületett az orosz–török béke San Stefanóban, amelynek értelmében Románia, Szerbia és Montenegró független lett, megalakult az autonóm Bulgária, a Porta fennhatósága alatt csak Albánia és Bosznia-Hercegovina maradt. A történet mellékszálaként Balla Tibor megemlítette a törökök által lakott kis dunai sziget, Ada-Kaleh megszállását. Ez volt ugyanis Bosznia-Hercegovina okkupációjának (megszállásának) „főpróbája”. 1878 májusában osztrák–magyar és török megállapodás született a sziget kiürítéséről, amelynek erődjét az oszmán helyőrség elhagyta. Ugyanakkor egy zászlóalj cs. és kir. gyalogság némi vártüzérséggel megszállta a szigetet, igaz, a megszálló erőket később fokozatosan csökkentették, a helyőrség 1912-ben már csak egy tisztből és 45 katonából állt. Az 500 lakossal bíró sziget polgári irányítását 1918-ig egy török tisztviselő (mudír) végezte, a névleges török hatalom 1918-ig fennállt.
A háborút a San Stefanó-i béke csak ideiglenesen zárta le, a végleges megoldást a berlini kongresszus hozta el. Összehívását az Osztrák–Magyar Monarchia közös külügyminisztere, gróf Andrássy Gyula 1878 áprilisában indítványozta. Az európai nagyhatalmak, Anglia, Ausztria–Magyarország, Franciaország, Németország, Olaszország, Oroszország és Törökország között 1878 június-júliusában Berlinben lezajlott kongresszus újra rendezte a balkáni viszonyokat: létrejött a Bolgár Fejedelemség, Kelet-Rumélia közigazgatási autonómiát, Szerbia, Montenegró és Románia függetlenséget kaptak. A berlini szerződés 25. cikkelye pedig felhatalmazta a Monarchiát Bosznia-Hercegovina katonai megszállására és igazgatására, továbbá a Novipazari Szandzsákban katonaság állomásoztatására, mindezt a szultán felségjogainak elismerésével.
A katonai megszállás és tanulságai
Az osztrák–magyar bevonulás előtt néhány nappal Szarajevóban ideiglenes kormány alakult egy török dervis (tudós pap), Hadzsi Loja vezetésével, aki szervezte és irányította a lakosság soraiból verbuválódott muzulmán felkelőcsapatok ellenállását. Oldalukon kb. 30 zászlóaljnyi reguláris török alakulat is harcolt, a fegyveresek összlétszáma a felkelés teljes kibontakozása idején 90 ezer fő volt. A Monarchia csapatai július 29-én lépték át a déli határokat, a báró Josef Philippović von Philippsberg táborszernagy vezette, 53 fős XIII. hadtest 112 ágyúval nyomult előre több útvonalon. A hadtest kötelékébe több magyar csapattest, kecskeméti, pécsi, szegedi, zágrábi, debreceni és temesvári gyalogezredek tartoztak. A pécsi 7. közös huszárezrednek a Bosna völgyében felderítésre küldött egyik századát a felkelők Maglajnál kelepcébe csalták. A piros-kék színekben pompázó, nem éppen terepbe simuló egyenruhások 144 fős százada két tisztjét és 45 emberét veszítette el, az esemény a maglaji huszártragédia néven vonult be a történelembe. Szarajevó augusztus 19-i bevétele során több magyar gyalogezred katonái tűntek ki vitézségükkel, és azok szenvedték el a veszteségek több mint felét. Szintén augusztusban Báró Stephan von Jovanović altábornagy 20 ezer fős gyaloghadosztálya, budapesti és székesfehérvári ezredekkel Hercegovinában nyomult előre, megszállta Mostart, majd Stolac városát. A Stolac környéki harcokban is az egyik magyar gyalogezred katonái tüntették ki magukat. Az ezred felderítésre küldött egyik századát a felkelők Ravnicánál majdnem teljesen megsemmisítették. Augusztus végére Jovanović csapatai megszállták Nevesinjét és – ahogy a professzor fogalmazott – „a tartományt lényegében pacifikálták”. A hadműveletek második szakaszában Philippović táborszernagy vezetésével létrehozták a cs. és kir. II. hadsereg parancsnokságát. Az osztrák–magyar katonák száma 270 ezer főre nőtt, akik egészen október közepéig folytatták a megszállást.
Magyar szerepvállalás
Az okkupációban részt vett cs. és kir. ezredek mintegy kétharmada magyar vagy horvátországi kiegészítésű volt. A hadjáratban alkalmazott lóállomány zöme is Magyarországról származott. A hegyi terepen történtő lőszer, élelem és egyéb ellátmány logisztikai kihívásait mutatja, hogy a művelethez 12 ezer polgári fogatot rekviráltak, amelyeket Magyarországról és Horvátországból állítottak ki. A műveletben bevetették a m. kir. Honvédség 9 zászlóalját, a gomirjei Musulin Emil ezredes által irányított zágrábi 83. honvéd gyalogdandár zászlóaljai pedig határbiztosítási feladatokat láttak el a Korana és a Száva folyók mentén, részt vettek a Bihács elfoglalására indított három támadásban és Velika Kladuša ostromában. Egy szegedi és paksi zászlóalj Péterváradon és Zimonyban, egy másik, székesfehérvári Eszéken látott el helyőrségi szolgálatot. Említeni érdemes számos magyar hadvezért is, akik kimagasló teljesítményt nyújtottak. Gróf Szapáry László altábornagy Doljna-Tuzla és Doboj környékén vívott küzdelmet, míg a báró Vécsey József altábornagy vezette hadosztály Senković és Bandin (Odžiak) mellett vívta meg a boszniai bevonulás egyik legnagyobb ütközetét, melyben a felkelők zömét (közel 7000 embert) szétszórta és megfutamította. Teljesítményükért mindketten a Mária Terézia Katonai Rend lovagkeresztjét kapták. Csikós István vezérőrnagy a zárai katonai parancsnokság 3000 fős tartalék dandárjának parancsnoka Livno ostromában és megszállásában, Nagy László vezérőrnagy a cs. és kir. 20. gyalogdandár parancsnoka Trebinje és környékének elfoglalásában vettek részt. A hadműveletekben számos technikai eszközt is felvonultattak. A Dunai Flottilla Leitha és Maros monitorai 1878 augusztusa és októbere között vettek részt a hadműveletek támogatásában, felderítésben, csapatszállításban, a felkelőhajók likvidálásában a Száván, de a cs. és kir. csapatok szávai folyóátkelését is támogatták. A berlini szerződés értelmében a cs. és kir. hadiflotta látta el a montenegrói kikötők (pl. Antivari) őrségének feladatait. A flotta 8 hajója és néhány bérelt vízijármű részt vett a cs. és kir. szárazföldi csapatok Dalmáciába, a sebesültek, betegek Triesztbe szállításában, a két tartományból a török menekültek és csapatok evakuálásában.
Veszteségek, tanulságok és a megszállás utóhatásai
Az okkupáció során az osztrák–magyar haderő csaknem ötezer fős veszteséget könyvelhetett el, a magyarországi kiegészítésű csapatokra ennek több mint fele, 2766 főnyi esett. Az újabb kutatások szerint azonban ez a szám 3300 halottra, 6700 sebesültre és 110 ezer betegre rúgott. A honvédalakulatok mindössze négyfős veszteséget szenvedtek el. Bosznia és Hercegovina megszállása október 19-én zárult le. Balla Tibor szerint a művelet rávilágított az osztrák–magyar szárazföldi haderő hadkiegészítési, mozgósítási, utánpótlási rendszerének, az 1870-es években rendszeresített új fegyverzet, felszerelés, ruházat, a kincstári járművek hegyi terepen való használhatóságának, de a katonák kiképzésének hiányosságaira is. A jobban felszerelt és ellátott, háromszoros számbeli fölényben lévő osztrák–magyar 2. hadsereg csak nagy nehézségek árán tudta kivívni a győzelmet a gerillataktikát alkalmazó muzulmán felkelőkkel szemben. A megszállásnak számos utóhatása is volt. 1879. május 11-én a berlini szerződés értelmében a Monarchia megszállta a montenegróiak által birtokolt Spizza (Sutomore) területét Dalmácia legdélebbi részén, azaz stratégiai fontosságú helyen, Antivari kikötőjével szemben. A Szerbia és Montenegró között elhelyezkedő, főleg bosnyák (muzulmán) és szerb lakosságú vidék, a Novipazari Szandzsák megszállása 1879-ben, szintén a berlini szerződés alapján történt. Egy 1879 áprilisában a törökökkel kötött szerződés értelmében a közigazgatás, az igazságszolgáltatás és az adóbeszedés a Porta kezén maradt, ám a Monarchia 1908 októberéig, Bosznia-Hercegovina annexiójáig folyamatosan állomásoztatott 2000–3000 katonát a Szandzsák helyőrségeiben.
Lázadások és válságok a megszállt területeken
A megszállt tartományok lakói fellázadtak a kötelező katonai szolgálat ellen. 1882 januárjában fegyveres felkelés tört ki tízezer fő részvételével a Gacko–Mostar–Konjic–Szarajevó–Gorazde–Foca és a montenegrói határ közötti területen. A cs. és kir. gyaloghadosztályok, amelyek közel fele magyarországi alakulatokból állt, a hadászatilag fontos pontok megszállásával június végéig felszámolták a felkelők ellenállását. Ezt követően Bosznia-Hercegovinában katonai alakulatokat hoztak létre: 1879-ben csendőrséget, majd gyalogos egységeket. 1908 nyarán az ifjútörök forradalom a szuverenitás helyreállítását követelte, és problematikussá tette Bosznia-Hercegovina osztrák–magyar birtoklását. Ferenc József október 6-án kihirdette Bosznia-Hercegovina területi bekebelezését és egyidejűleg a Novipazari Szandzsák kiürítését. Oroszország, a többi nagyhatalom és Szerbia tiltakozott ez ellen. Később Törökországgal megegyezés született: a Monarchia lemondott minden jogáról a Szandzsákban és kártalanításként 56 millió aranykoronát fizetett a Portának, amely annak fejében véglegesnek ismerte el az annexiót. A nagyhatalmak és Szerbia is belegyezett a változásokba, így 1909 márciusában a fél éven át tartó annexiós válság lezárult, Oroszország és Szerbia diplomáciai vereséget szenvedett.
Az osztrák–magyar fegyveres erő jelenléte a Nyugat-Balkánon 1878–1908 között jelentős mértékben hozzájárult a térség stabilitásához, megakadályozta az önálló délszláv állam létrejöttét, ugyanakkor segítette az Oszmán Birodalom európai uralmának fennmaradását is 1912–1913-ig, a Balkán-háborúkig – összegzett előadása végén Balla Tibor, aki hozzátette: az osztrák–magyar haderő a műveletek során kézzelfogható harci tapasztalatokat szerzett, igaz, hiányosságok is felszínre kerültek.
A Ludovika Szabadegyetem előadása az alábbi videóban megtekinthető
A Ludovika Szabadegyetem a jövő héten aktuális témával folytatódik. Jackovics Péter tűzoltó ezredes, c. egyetemi docens, a BM OKF Veszélyhelyzet-kezelési Főosztály vezetője, az NKE Rendészettudományi Kar Katasztrófavédelmi Intézetének óraadója, a HUNOR Mentőszervezet parancsnoka a közelmúltban történt törökországi földrengés mentési tevékenységéről tart előadást. Az előadás március 14-én, 18 órakor kezdődik az Oktatási Központ II. előadójában.
Nyitókép: az előadó prezentációjából
Videó: Pálfalvi Zoltán
