„A kutya és elődei, a háziasodott farkasok olyan ökológiai körülmények közé kerültek, hogy a háziasítás során csak úgy maradhattak fenn, ha képesek voltak az együttműködésre és a kommunikációra. A domesztikáció által érzékenyebb állapotba került állatok azonban az emberhez hasonló traumát élhetnek meg” – idézi fel etológiai tanulmányait Hajdú Tamás r. törzszászlós, a Dunakeszin működő Rendőrségi Oktatási és Kiképző Központ (ROKK) Gazdasági Szervek Kutyavezető-képző és Állatfelügyeleti Főosztály mesterképzője, a Rendészettudományi Kar levelező tagozatos hallgatója.
A gerincesek közül az emlősökre vagy kizárólag a főemlősökre jellemző, hogy az emberhez hasonló traumákat élhetnek át?
Ha az állatok egy, az emberéhez hasonló viselkedését vizsgájuk – ami mindig bonyolult etológiai kérdés –, akkor valóban fontos az idegrendszer felépítése, fejlettsége, az agytérfogat, a genetikai állomány hasonlósága. Ám annak idején Csányi Vilmos professzor úrtól azt is megtanultuk, hogy a domesztikáció, amely együtt járt az együttműködési hajlam kialakulásával és a kommunikáció szándékának megjelenésével, érzékenyítette is a körülöttünk élő állatokat. A csimpánz tehát hiába hasonlít jobban az emberre, általában rivalizál és nem együttműködik.
Ezek szerint a háziállatok fogékonyabbak az emberhez hasonló viselkedésre?
Mivel én kutyákkal foglalkozom (a lovakkal még csak ismerkedem), a kutyákról tudok felelősséggel beszélni. De tény, hogy a vadon élő állatok, még a csimpánzok is, vetélytársként tekintenek egymásra. Ha trauma éri, a csimpánz nem akarja “elmondani”, hiszen ezáltal sebezhetővé válna. A háziállatok közül azonban a kutya (és a ló) társként tekint az emberre, akivel együttműködik, kommunikál, aki felé jelzi az érzéseit. Azt gondolom, hogy a domesztikáció folyamán ez a két faj került a legközelebb az emberhez, olyan érzékenyített, érzékenyebb állapotba, hogy az emberhez hasonlóan képesek traumatizálódni.
Bő másfél éve kikerülhetetlen téma a háború. Hogyan reagálnak az állatok az erős fénnyel, ijesztő hanggal, esetleges fizikai sérülésekkel járó változásokra?
Alapvetően minden állat traumatizálódhat a külső, hirtelen bekövetkező, a megszokottól eltérő változásokra. Az állatok 99 százaléka ilyen esetben megijed és elmenekül – vagy menekülni próbál. Egy vadon élő állat mindenesetre egy életre megtanulja, hogy arra a bizonyos dologra figyelni kell, hiszen számára ez a tapasztalás, tanulás a túlélés eszköze. A vadon élő állatokat nem segítik speciális trénerek, akik a problémás egyedekkel foglalkoznak, a háziállatok közül a kutyák számára azonban biztosan elérhetők azok a pszichológiai tréningek, amelyek segítik a lelki gyógyulást. Hasonló lehetőségek állnak, állhatnak rendelkezésre egy állatkertben, ám egy háborús térségben a fókusz első körben mindig az emberekre irányul.
Beszéd híján hogyan jelzik a problémát, traumát az állatok?
Mivel az emberrel való együttműködés mindig kommunikációt igényel, a kutya a vadállatokkal ellentétben bátran ad jelzéseket az aktuális állapotáról, testjelekkel, testbeszéddel. Látszik a szemén, a fülén, a farkán, ha fél vagy örül, gyakorlatilag minden érzelmet képesek kifejezni. Apropó: szem. Köztudott, hogy a főemlősök közül csak az embernek van nagy, jól látható szemfehérje, amely segítségével sokkal könnyebben kommunikálunk, sőt a segítségével pontosabban meg lehet határozni, hova nézünk. A vadon élő állatoknál mindez a gyengeség jele lenne, akár támadó, zsákmányszerző, akár menekülő, zsákmányállatról van szó. Azt viszont kevesen tudják, hogy az emberen kívül a kutya (és a ló) szemében is látható a szemfehérje, ennek minden fent említett előnyével.
A traumatizált állat viselkedése szélsőséges. Félős, távolságtartó vagy harapós, agresszív. Ebben az állapotban a háziállat is képes arra, hogy bántsa az embert, a vadon élő állat pedig gond nélkül képes eltiporni minket, ha sokkhatás éri és menekül. Egy háborús környezet magától értetődően traumatikus hatással van emberre, állatra egyaránt, de békeidőben is nagyon gyakran előfordul, hogy az ember úgy traumatizálja a kedvencét, hogy észre sem veszi, mert nem ért hozzá vagy csak azt hiszi, hogy ért hozzá. Maticsek János (kutyakiképző, instruktor – a Szerk.) mesterem volt, tőle tanultam, egyebek mellett, hogy a kutyának természetesen határokat kell szabni, de a rosszkor, rossz időben végrehajtott fegyelmezés, rosszul tiltás (kiabálás, odacsapás) traumatizáló lehet. Ha azonban a kutyakiképző szakember tesz hasonlót a megfelelő helyen és időben, akkor az a tanulási folyamat része, bevésődés. Tehát nem kell háborúnak lenni ahhoz, hogy az állat traumatizálódjon, elég, ha kicsit gyengébb az idegrendszere az adott egyednek.
Ezek szerint egy szolgálati kutya kevésbé kitett a traumáknak?
A szolgálati kutyák stabil idegrendszerű állatok. Ha például egy szolgálati kutyát papuccsal megdobok, gond nélkül elviseli, sőt egy lövés hatására is minimum közömbös marad. De egy civil kutya hasonló behatástól lehet, hogy (szaknyelven) eltörik. Azt gondolom, hogy ha dörög az ég és villámlik, azt egy átlagos idegrendszerű kutyának el kell tudni viselni. De a sokkhatáshoz elég egy tűzijáték és az azzal járó váratlan hanghatás, dörejártalom.Takargatjuk, mentjük, ölelgetjük jó esetben a kutyáinkat, vigyázva, hogy ne szökhessenek el. Mert egy gyengébb idegrendszerű kutya számára a szökés is halálos lehet. Mint minden állat, először elbújik, majd menekül, ami ámokfutásba csaphat át, azaz addig rohan, ameddig nem történik vele valami, amibe belehal. De az, hogy egy külső hatásra egy állat hogyan fog viselkedni, azt minden esetben az idegrendszere fogja eldönteni. Nyakas Gábor kutyaviselkedés-szakértő az egyik legismertebb szaktekintély a témában. Régóta foglalkozik traumatizált kutyákkal, melyeket leggyakrabban poszttraumás stresszel vagy szeparációs szorongással kezel.
A háború azonban minden állat számára érthetetlen, ugyanakkor állandó, szabálytalan időszakonként jelentkező sokkhatás. A szokatlan hang és fényhanghatások külön-külön is stresszt, traumát okoznak, a kettő együtt pedig sokszorozottan. Nem beszélve az esetleges sérülésekről, amelyek fájdalomkeltő ingerek, így már önmagukban is traumatizálnak. Mindennek hatására még a szolgálati célra kiválasztott, kiváló idegrendszerű kutyák is előbb-utóbb eltörnek. Ilyen hatásoknak kitett állatot szerintem nagyon nehéz rehabilitálni. Egy állatkerti állat be van zárva, ugyan nem tud ámokfutásba kezdeni, de nagy valószínűséggel összeomlik, akár egy ember.
Felelős állattartóként honnan tudhatom, hogy a kutyám traumát szenvedett el?
A rehabilitációs kutyatrénerek, akik a traumán átesett állatok pszichés problémáit kezelik, úgy szoktak fogalmazni, hogy legyen az egy intő jel, ha a kutya hirtelen(!) megkeseríti gazdája életét: feldúlja a lakást, a szőnyeg közepére piszkít. Tehát nem kezdettől fogva jelenlevő viselkedésről beszélünk, nem is az éppen beszokó kölyökkutya viselkedéséről. Ki gondolná egyébként, hogy a kutyák szeparációs szorongása nem XXI. századi tünetegyüttes, hanem már egy általánosnak tekinthető viselkedészavar.
Magyarország sajnos kutyatartó nagyhatalom, pontosabban a felelőtlen kutyatartók nagyhatalma vagyunk, sokan még mindig azért tartanak kutyát – esetleg láncon, ami szerencsére más törvényellenes –, hogy őrizze a házat. A kutyák azonban társállatok, így is kell(ene) tekinteni rájuk. És mivel a kutya társas lény, alapvetően embertársaságban érzi jól magát. Egyedül hagyva szeparációs szorongás alakulhat ki, de egy jó tréner és egy jó gazdi mellett mindez orvosolható. A szakemberek úgy szoktak fogalmazni: van menthető, szinten tartható, tehát élhetővé tehető és menthetetlen kutya, de mindent el kell követnünk a megmentésükért. Ahogyan Antoine de Saint-Exupéry írja: „..Egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél.”
Mi lehet a megoldás?
A kutyatartók ma már egészen különleges mozgásformák és sportágak közül választhatnak, a dogdancingtől az önfeledt szabad játékig, amellyel a kutyák mozgásigényét is ki lehet elégíteni. Az emberiség fejlődik. Fejlődik a technika, a mesterséges intelligencia, minden. Ebben a rohamos fejlődésben pedig megpróbáljuk a társállatainkat is magunkkal rángatni. Ridikülben hordjuk a kutyát, ruhát, cipőt, pelenkát adunk rá, színesre festettjük a szőrüket. Ez nem jó vagy rossz dolog, hanem tény.
Annak idején úgy tanultuk, az idegrendszer – valamilyen szinten – edzhető, mint az izom. A kiképzés során nagyon magas ösztönszintből nagyon alacsony szintre, illetve alacsony ösztönszintből nagyon magas szintre próbáljuk edzeni a kutyát, tudatosan, megfelelő, elviselhető léptékben edzzük az idegrendszerét. A kutyakiképzés és -oktatás idegrendszerre gyakorolt hatása tehát mindenképpen jót tesz minden kutyának, legyen szó kertben tartott karakán kuvaszról vagy panellakásban élő, masnit viselő yorkiról.
Nyitókép: pxhere