Miképpen értesültek az itthoniak a Don-kanyarnál történtekről? Meddig kezelte e tragédiát tabuként a múlt rendszer és mi hozott ebben áttörést? Interjú Bartha Ákos történésszel, az ELKH BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársával, az NKE volt szenior kutatói ösztöndíjasával, akinek a napokban jelenik meg Törzsökösök, rongyosok, turániak: németellenes magyar fajvédelem, 1938–1945 című monográfiája a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában.
Mindenekelőtt kezdjük a szomorú tényekkel. Valahogy úgy tanultuk a középiskolában, hogy a Don-kanyarba megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül küldték ki a teljes 2. magyar hadsereget, akik gyakorlatilag mind egy szálig odavesztek a kemény orosz télben. Ez így pontos?
Nem egészen. Szabó Péter kutatásai szerint a több mint kétszázezer fős 2. magyar hadseregből mintegy ötvenezer fő halt meg a fronton – jó részük egyébként nem is közvetlenül az orosz fegyverektől esett el, hanem visszavonulás közben a gyakorta mínusz harminc fokos hidegben megfagyott. Hozzávetőlegesen ugyanennyi sebesültet szállítottak haza és közel harmincezren estek fogságba; utóbbiak többsége sohasem tért vissza. Az arányokat tekintve a legnagyobb veszteségeket a munkaszolgálatos egységek szenvedték el. Összességében a veszteségi ráta borzasztó volt, de nem mindenki veszett oda. Ami a mondat első felét illeti, a kivonuló csapatok ugyan az itthon elérhető legjobb felszerelést kapták, de ez kevés volt a Vörös Hadsereggel szemben, ráadásul a téli ruházat és a fegyverek egy része raktárakban maradt, mivel a hideg működésképtelenné tette az egyébként is szerény gépjárműállományt. A 2. magyar hadsereg felszereltsége és harcértéke tehát kétségkívül kevés volt az elhúzódó háborúhoz a keleti fronton. Mindez már az 1942 nyári, koraőszi doni hídfőcsaták során érződött, 1943 januárjára azonban a körülmények jelentősen megváltoztak. A magyar csapatok a Vörös Hadsereg főcsapásának irányába kerültek és egy irreálisan hosszú, kétszáz kilométeres frontszakaszt kellett volna tartaniuk.
Német követelésre kellett a hadsereget felállítani – ilyen helyzetben lehetett-e mozgástere a magyar katonai vezetésnek? Azaz elkerülhető lehetett volna a tragédia?
Hitler számára Magyarország gazdasági erőforrásai alapvetően fontosabbak voltak a Honvédség szerepvállalásánál. Az 1941/1942 telén zajló moszkvai csata ugyanakkor látványosan megakasztotta a német hadigépezetet, s felértékelte Németország szövetségeseinek szerepét a harctéren is. Ez vezetett Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, majd Wilhelm Keitel vezértábornagy 1942. januári budapesti látogatásához. Ribbentrop egyenesen a teljes magyar haderő kivezénylését várta volna el, vagyis a maga szempontjából ügyesen a maximális alkupozícióból indította a tárgyalásokat. Nyilván lehetett volna nemet mondani mindenre, de ezt a barátságtalan gesztust nem merte megkockáztatni a magyar kormányzat. Elsősorban azért nem, mert a németek oldalán folytatott román-magyar revíziós versenyfutásban Budapest nem akart lemaradni Bukarest mögött. A németek egyébként utánpótlást és felszerelést is ígértek, a magyar hadvezetés azonban ezekből nem sokat látott, ahogyan a többször kért arcvonalcsökkentés is elmaradt.
A doni katasztrófa a magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye. Hogyan hatott az itthoniakra vagy a többi fronton harcoló magyar katonákra? Egyáltalán: miképpen értesültek a hadsereg megsemmisüléséről?
Német és más „baráti” országok haditudósítói mellett az MTI munkatársai is folyamatosan közvetítettek információkat a frontról, ám a lapokban megjelentetett anyagokat cenzúrázták, ahogyan a katonák és az otthoniak közti levelezést is. A cenzúra szigorúsága és iránya a politikai intenciók szerint változott és sok múlott a cenzor személyén is, mivel egyáltalán nem csak elvakult németbarátok dolgoztak az anyagok rostálásán, de olyanok is, akik szívesebben „húzták” a szélsőjobboldali lapokat. Cenzor volt például Babits Mihály tanítványa, a Baumgarten-díjas költő, Komjáthy Aladár is. Mindez így együtt eléggé kiszámíthatatlanná tette az intézményt a szerkesztőségek számára. Az értő újságolvasók ugyanakkor idővel a legelfogultabb híradásokból is hozzá tudtak jutni információmorzsákhoz.
Tudna példát mondani a háborús virágnyelv egynémely fordulatára?
Az olvasók megtanulták például, hogy az „arcvonalkiegyenesítés”, vagy a „rugalmas elválás” visszavonulást jelent a Goebbels-i retorikában, vagy hogy gyakorta az apróbetűs részbe van eldugva a lényeg. Ezért is volt találó a Pethő Sándor által alapított lap szlogenje: „olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát!” Sokszor persze ez is kevés volt és egyenesen a sorok között kellett olvasni. A 2. magyar hadsereg pusztulásáról természetesen nem lehetett nyíltan írni, a cenzúra is bekeményített, ám teljesen eltitkolni sem lehetett a tragédiát, hiszen egyre több család kapta meg a szomorú hírt hozzátartozójuk hősi halottá vagy eltűntté nyilvánításáról. 1943 őszén pedig már egyes képviselők is elég nyíltan beszéltek a hadsereg sorsáról a Parlamentben. Fontos, hogy a tragédia nemcsak a hátországra hatott deprimálóan, de egyre több katona kezdett el összetettebben gondolkodni az ország sorsán és saját jövőjén. Többségük egyszerűen békét akart, s akadt, aki tenni is hajlandó volt a háború lerövidítéséért.
Hogyan élt tovább a magyar történelmi emlékezetben a szocializmus idején? Van-e ebben változás a rendszerváltás óta?
A voronyezsi vereség nem volt teljesen tabutéma 1945 után, de értelmezését, keretezését erősen manipulálták. A népbírósági pereken értelemszerűen téma volt, a Kádár-korszakban pedig már a hatvanas évek elejétől jelentek meg róla cikkek. Mélyebben foglalkozni azonban nemigen lehetett vele.
Mi hozott ebben áttörést?
Nemeskürty István először 1972-ben megjelenő Requiem egy hadseregért című munkája, mely egyrészt számos szívósan kitartó legendát ültetett el a köztudatban, másrészt viszont elindította a széleskörű diskurzust és visszaemlékezések egész sorát inspirálta. Mindez természetesen a puhuló diktatúra felügyeletével és ráhatásaival történt. Az 1989-es rendszerváltozás aztán szabaddá tette az emlékezést, ami a politikai-ideológiai szekértáborok által diverzifikálódó emlékezőközösségeknek kedvezett. A történészek természetesen mindeközben dolgoztak, ám ez a fajta munka nem egy-két év alatt szüremlik át a köztudatba. Két éve temették el az utolsó ismert doni veteránt, vagyis a kommunikatív emlékezet csatornái összességében elzáródni látszanak.
Hol tart most ezen események történészi feldolgozása? Kerülnek-e napvilágra újabb adatok, fejlemények?
Én úgy látom, némi elmozdulás tapasztalható a kutatás irányában, legalábbis a felszínen. A kilencvenes években elsősorban a hadvezetés felelőssége került előtérbe, nyilvánvalóban nem függetlenül Jány Gusztáv, a 2. magyar hadsereg parancsnoka és Szombathelyi Ferenc, a honvéd vezér akkori főnöke rehabilitálási eljárásától. Újabban több szó esik a politikai vezetés felelősségéről és mozgásteréről. A Horthy-korszak vitatott kérdéseiről az Akadémián 2020-ban megrendezett nagyszabású konferencia Magyarország második világháborús szerepvállalásával foglalkozó szekciójában is e témákban alakultak ki a leghevesebb polémiák. Emellett természetesen zajlik a sokkal kevésbé látható, ám annál fontosabb aprómunka is. A szélesebb közönség például épp egy nemrég lezajlott vitából tudhatta meg , hogy a szovjet támadás megindulásakor, vagyis 1943. január 12-én a 2. magyar hadsereg sávjában nem volt abszolút szovjet túlerő, sem nagymértékű szovjet harckocsi-fölény. Ezt a sokak által rögzített benyomást a Vörös Hadsereg csapatösszevonása és célzott támadása okozta. A történészi munka köztudatba történő lassú beépülését mutatja, hogy Számvéber Norbert már tíz éve publikálta vonatkozó adatait.
Mennyire és milyen módon, formában jelent meg e tragédia a magyar művészeti alkotásokban?
Örkény István, aki munkaszolgálatosként volt elszenvedője a doni tragédiának, a krasznojarszki fogolytáborban írta meg Voronyezs című drámáját. A mű 1948-ban nyomtatásban ugyan megjelent, ám színre nem lehetett vinni. Örkény háborús tapasztalatai egyik legismertebb művében, az 1967-ben napvilágot látott Tótékban is markáns nyomot hagytak, ám a Don-kanyarról tudatosuló ismeretekre Nemeskürty István említett munkája, majd Sára Sándor 1982-es Pergőtűz című dokumentumfilmsorozata gyakorolta a legnagyobb hatást. Sára sorozata már bizonyos pontokon a pártállami ideológia határait is feszegette, így idővel le is vették a televízió műsoráról. A képzőművészeti recepcióra egészen friss példa a 2022-ben megjelent Tehát ez a háború? című gyűjteményes kötet, melynek szerkesztői a Don-kanyarba haditudósítóként kivezényelt képzőművészek naplórészleteit, visszaemlékezéseit és interjúit gyűjtötték csokorba. Ennél is fontosabb, hogy a kötet közreadja a fronton felskiccelt rajzokat is, melyek színvonalas és megrendítő lenyomatai a háború borzalmainak.
Nyitókép: Katona a Don-kanyarban. Forrás: Fortepan, Fortepan/Album058
