Skip to content
  • MAGAZIN
  • BLOGTÉR
  • PODCAST
  • TV
  • WEBSHOP
  • FOLYÓIRATOK
  • KIADÓ
  • KERESÉS
Menü
  • MAGAZIN
  • BLOGTÉR
  • PODCAST
  • TV
  • WEBSHOP
  • FOLYÓIRATOK
  • KIADÓ
  • KERESÉS
  • MAGAZIN
  • BLOGTÉR
  • PODCAST
  • TV
  • WEBSHOP
  • FOLYÓIRATOK
  • KIADÓ
  • KERESÉS
Menü
  • MAGAZIN
  • BLOGTÉR
  • PODCAST
  • TV
  • WEBSHOP
  • FOLYÓIRATOK
  • KIADÓ
  • KERESÉS
Magazin: Aula
Kovács Lilla
Kovács Lilla
főszerkesztő
  • 2023.01.30.
  • 2023.01.30.
Magazin / Aula

Elzáródnak-e az emlékezet csatornái?

Miképpen értesültek az itthoniak a Don-kanyarnál történtekről? Meddig kezelte e tragédiát tabuként a múlt rendszer és mi hozott ebben áttörést? Interjú Bartha Ákos történésszel, az ELKH BTK Történettudományi Intézet tudományos munkatársával, az NKE volt szenior kutatói ösztöndíjasával, akinek a napokban jelenik meg Törzsökösök, rongyosok, turániak: németellenes magyar fajvédelem, 1938–1945 című monográfiája a Ludovika Egyetemi Kiadó gondozásában.

Mindenekelőtt kezdjük a szomorú tényekkel. Valahogy úgy tanultuk a középiskolában, hogy a Don-kanyarba megfelelő fegyverzet és felszerelés nélkül küldték ki a teljes 2. magyar hadsereget, akik gyakorlatilag mind egy szálig odavesztek a kemény orosz télben. Ez így pontos?

Nem egészen. Szabó Péter kutatásai szerint a több mint kétszázezer fős 2. magyar hadseregből mintegy ötvenezer fő halt meg a fronton – jó részük egyébként nem is közvetlenül az orosz fegyverektől esett el, hanem visszavonulás közben a gyakorta mínusz harminc fokos hidegben megfagyott. Hozzávetőlegesen ugyanennyi sebesültet szállítottak haza és közel harmincezren estek fogságba; utóbbiak többsége sohasem tért vissza. Az arányokat tekintve a legnagyobb veszteségeket a munkaszolgálatos egységek szenvedték el. Összességében a veszteségi ráta borzasztó volt, de nem mindenki veszett oda. Ami a mondat első felét illeti, a kivonuló csapatok ugyan az itthon elérhető legjobb felszerelést kapták, de ez kevés volt a Vörös Hadsereggel szemben, ráadásul a téli ruházat és a fegyverek egy része raktárakban maradt, mivel a hideg működésképtelenné tette az egyébként is szerény gépjárműállományt. A 2. magyar hadsereg felszereltsége és harcértéke tehát kétségkívül kevés volt az elhúzódó háborúhoz a keleti fronton. Mindez már az 1942 nyári, koraőszi doni hídfőcsaták során érződött, 1943 januárjára azonban a körülmények jelentősen megváltoztak. A magyar csapatok a Vörös Hadsereg főcsapásának irányába kerültek és egy irreálisan hosszú, kétszáz kilométeres frontszakaszt kellett volna tartaniuk.

Bartha Ákos

Német követelésre kellett a hadsereget felállítani – ilyen helyzetben lehetett-e mozgástere a magyar katonai vezetésnek? Azaz elkerülhető lehetett volna a tragédia?

Hitler számára Magyarország gazdasági erőforrásai alapvetően fontosabbak voltak a Honvédség szerepvállalásánál. Az 1941/1942 telén zajló moszkvai csata ugyanakkor látványosan megakasztotta a német hadigépezetet, s felértékelte Németország szövetségeseinek szerepét a harctéren is. Ez vezetett Joachim von Ribbentrop német külügyminiszter, majd Wilhelm Keitel vezértábornagy 1942. januári budapesti látogatásához. Ribbentrop egyenesen a teljes magyar haderő kivezénylését várta volna el, vagyis a maga szempontjából ügyesen a maximális alkupozícióból indította a tárgyalásokat. Nyilván lehetett volna nemet mondani mindenre, de ezt a barátságtalan gesztust nem merte megkockáztatni a magyar kormányzat. Elsősorban azért nem, mert a németek oldalán folytatott román-magyar revíziós versenyfutásban Budapest nem akart lemaradni Bukarest mögött. A németek egyébként utánpótlást és felszerelést is ígértek, a magyar hadvezetés azonban ezekből nem sokat látott, ahogyan a többször kért arcvonalcsökkentés is elmaradt.  

A doni katasztrófa a magyar történelem egyik legtragikusabb eseménye. Hogyan hatott az itthoniakra vagy a többi fronton harcoló magyar katonákra? Egyáltalán: miképpen értesültek a hadsereg megsemmisüléséről?

Német és más „baráti” országok haditudósítói mellett az MTI munkatársai is folyamatosan közvetítettek információkat a frontról, ám a lapokban megjelentetett anyagokat cenzúrázták, ahogyan a katonák és az otthoniak közti levelezést is. A cenzúra szigorúsága és iránya a politikai intenciók szerint változott és sok múlott a cenzor személyén is, mivel egyáltalán nem csak elvakult németbarátok dolgoztak az anyagok rostálásán, de olyanok is, akik szívesebben „húzták” a szélsőjobboldali lapokat. Cenzor volt például Babits Mihály tanítványa, a Baumgarten-díjas költő, Komjáthy Aladár is. Mindez így együtt eléggé kiszámíthatatlanná tette az intézményt a szerkesztőségek számára. Az értő újságolvasók ugyanakkor idővel a legelfogultabb híradásokból is hozzá tudtak jutni információmorzsákhoz.

Bartha Ákos: Törzsökösök, rongyosok, turániak. Ludovika Egyetemi Kiadó, 2023.

Tudna példát mondani a háborús virágnyelv egynémely fordulatára?

Az olvasók megtanulták például, hogy az „arcvonalkiegyenesítés”, vagy a „rugalmas elválás” visszavonulást jelent a Goebbels-i retorikában, vagy hogy gyakorta az apróbetűs részbe van eldugva a lényeg. Ezért is volt találó a Pethő Sándor által alapított lap szlogenje: „olvassa el a Magyar Nemzet minden sorát!” Sokszor persze ez is kevés volt és egyenesen a sorok között kellett olvasni. A 2. magyar hadsereg pusztulásáról természetesen nem lehetett nyíltan írni, a cenzúra is bekeményített, ám teljesen eltitkolni sem lehetett a tragédiát, hiszen egyre több család kapta meg a szomorú hírt hozzátartozójuk hősi halottá vagy eltűntté nyilvánításáról. 1943 őszén pedig már egyes képviselők is elég nyíltan beszéltek a hadsereg sorsáról a Parlamentben. Fontos, hogy a tragédia nemcsak a hátországra hatott deprimálóan, de egyre több katona kezdett el összetettebben gondolkodni az ország sorsán és saját jövőjén. Többségük egyszerűen békét akart, s akadt, aki tenni is hajlandó volt a háború lerövidítéséért.  

Hogyan élt tovább a magyar történelmi emlékezetben a szocializmus idején? Van-e ebben változás a rendszerváltás óta?

A voronyezsi vereség nem volt teljesen tabutéma 1945 után, de értelmezését, keretezését erősen manipulálták. A népbírósági pereken értelemszerűen téma volt, a Kádár-korszakban pedig már a hatvanas évek elejétől jelentek meg róla cikkek. Mélyebben foglalkozni azonban nemigen lehetett vele.

Mi hozott ebben áttörést?

Nemeskürty István először 1972-ben megjelenő Requiem egy hadseregért című munkája, mely egyrészt számos szívósan kitartó legendát ültetett el a köztudatban, másrészt viszont elindította a széleskörű diskurzust és visszaemlékezések egész sorát inspirálta. Mindez természetesen a puhuló diktatúra felügyeletével és ráhatásaival történt. Az 1989-es rendszerváltozás aztán szabaddá tette az emlékezést, ami a politikai-ideológiai szekértáborok által diverzifikálódó emlékezőközösségeknek kedvezett. A történészek természetesen mindeközben dolgoztak, ám ez a fajta munka nem egy-két év alatt szüremlik át a köztudatba. Két éve temették el az utolsó ismert doni veteránt, vagyis a kommunikatív emlékezet csatornái összességében elzáródni látszanak.

Hol tart most ezen események történészi feldolgozása? Kerülnek-e napvilágra újabb adatok, fejlemények?

Én úgy látom, némi elmozdulás tapasztalható a kutatás irányában, legalábbis a felszínen. A kilencvenes években elsősorban a hadvezetés felelőssége került előtérbe, nyilvánvalóban nem függetlenül Jány Gusztáv, a 2. magyar hadsereg parancsnoka és Szombathelyi Ferenc, a honvéd vezér akkori főnöke rehabilitálási eljárásától. Újabban több szó esik a politikai vezetés felelősségéről és mozgásteréről. A Horthy-korszak vitatott kérdéseiről az Akadémián 2020-ban megrendezett nagyszabású konferencia Magyarország második világháborús szerepvállalásával foglalkozó szekciójában is e témákban alakultak ki a leghevesebb polémiák. Emellett természetesen zajlik a sokkal kevésbé látható, ám annál fontosabb aprómunka is. A szélesebb közönség például épp egy nemrég lezajlott vitából tudhatta meg , hogy a szovjet támadás megindulásakor, vagyis 1943. január 12-én a 2. magyar hadsereg sávjában nem volt abszolút szovjet túlerő, sem nagymértékű szovjet harckocsi-fölény. Ezt a sokak által rögzített benyomást a Vörös Hadsereg csapatösszevonása és célzott támadása okozta. A történészi munka köztudatba történő lassú beépülését mutatja, hogy Számvéber Norbert már tíz éve publikálta vonatkozó adatait.

Mennyire és milyen módon, formában jelent meg e tragédia a magyar művészeti alkotásokban?

Örkény István, aki munkaszolgálatosként volt elszenvedője a doni tragédiának, a krasznojarszki fogolytáborban írta meg Voronyezs című drámáját. A mű 1948-ban nyomtatásban ugyan megjelent, ám színre nem lehetett vinni. Örkény háborús tapasztalatai egyik legismertebb művében, az 1967-ben napvilágot látott Tótékban is markáns nyomot hagytak, ám a Don-kanyarról tudatosuló ismeretekre Nemeskürty István említett munkája, majd Sára Sándor 1982-es Pergőtűz című dokumentumfilmsorozata gyakorolta a legnagyobb hatást. Sára sorozata már bizonyos pontokon a pártállami ideológia határait is feszegette, így idővel le is vették a televízió műsoráról. A képzőművészeti recepcióra egészen friss példa a 2022-ben megjelent Tehát ez a háború? című gyűjteményes kötet, melynek szerkesztői a Don-kanyarba haditudósítóként kivezényelt képzőművészek naplórészleteit, visszaemlékezéseit és interjúit gyűjtötték csokorba. Ennél is fontosabb, hogy a kötet közreadja a fronton felskiccelt rajzokat is, melyek színvonalas és megrendítő lenyomatai a háború borzalmainak.

Nyitókép: Katona a Don-kanyarban. Forrás: Fortepan, Fortepan/Album058

Témakörök: Don-kanyar, hadsereg, második világháború, Vörös Hadsereg
Műhely

„A probléma valós”

Mind több gondot okoznak a német haderőben a szélsőségesek. Interjú.

Előadó

Auschwitz vagy Katyń?

Emlékezetpolitikai vita a II. világháborúról

HORIZONTOK BLOG

Hetvenöt éve ért véget a második világháború (1. rész)

Emlékezetpolitikai körkép Közép-Európából Nyugat-Európában 2020. május 8-án, a Szovjetunió legtöbb utódállamában május 9-én ünneplik a második világháború végét. Európában legyőzték a náci Németországot, felszabadították a koncentrációs táborokat, és a győztesek

nke-cimer

LUDOVIKA.hu

KAPCSOLAT

1083 Budapest, Ludovika tér 2.
E-mail:
Kéziratokkal, könyv- és folyóirat-kiadással kapcsolatos ügyek: kiadvanyok@uni-nke.hu
Blogokkal és a magazinnal kapcsolatos ügyek: szerkesztoseg@uni-nke.hu

IMPRESSZUM

Ez a weboldal sütiket használ. Ha Ön ezzel egyetért, kérjük fogadja el az adatkezelési szabályzatunkat. Süti beállításokElfogad
Adatvédemi és süti beállítások

Adatvédelmi áttekintés

This website uses cookies to improve your experience while you navigate through the website. Out of these cookies, the cookies that are categorized as necessary are stored on your browser as they are essential for the working of basic functionalities of the website. We also use third-party cookies that help us analyze and understand how you use this website. These cookies will be stored in your browser only with your consent. You also have the option to opt-out of these cookies. But opting out of some of these cookies may have an effect on your browsing experience.
Necessary
Always Enabled
Necessary cookies are absolutely essential for the website to function properly. This category only includes cookies that ensures basic functionalities and security features of the website. These cookies do not store any personal information.
Non-necessary
Any cookies that may not be particularly necessary for the website to function and is used specifically to collect user personal data via analytics, ads, other embedded contents are termed as non-necessary cookies. It is mandatory to procure user consent prior to running these cookies on your website.
SAVE & ACCEPT