A második magyar hadsereg 1943 eleji katasztrófáját méltán számítjuk a magyar történelem megrázó epizódjai közé. A Don-kanyarban, majd a visszavonulás során elszenvedett hatalmas emberveszteség számos magyarországi család életében jelentett tragédiát, mint ahogy komolyan érintette a háborúban álló ország haderejét is. A január 17-én megindult szovjet offenzíva és a tengelyhatalmak arcvonalának megroppanása egy komplex hadművelet részét alkotta, amely – az eseményekre utólag visszatekintve – kétségkívül a második világháború döntő ütközetének bizonyult. Az 1941. június 22. óta gőzhengerként előretörő német hadsereg év végi, Moszkva alóli visszaszorítása után a Sztálingrád körüli vereség megerősítette, hogy Hitler és szövetségesei legyőzhetők.
A cikket a Közép-Európa Kutatóintézet munkatársai írták: Balogh Róbert, Demmel József, Lukács B. György, Zahorán Csaba.
Noha a következmények 1945 után a régió szinte egészét érintették – még a Szövetségesek oldalán álló Lengyelországot és Csehszlovákiát is –, a keleti hadműveletekben csak egyes államok csapatai vettek részt. Magyarország mellett ide tartozott Románia és Szlovákia, amelyek a kezdetektől fogva csatlakoztak a „bolsevizmus elleni keresztes hadjárathoz” – ahogy a korabeli propaganda nevezte a Szovjetunió megtámadását –, de még Horvátországból is érkeztek önkéntesek a keleti frontra.
Szlovák részvétel
Az 1939. március 14-én kikiáltott Szlovák Köztársaság a náci Németország szatellitállamaként született meg, s csatlósként vett részt a német hadjáratokban is. Lengyelországot Németország után 15 perccel támadta meg Szlovákia, 1941. június 24-én pedig a Szovjetunió ellen is megindultak a szlovák csapatok. A német offenzívához két hadosztállyal csatlakoztak: az úgynevezett gyorshadosztály aktívan részt vett az 1942. évi harcokban a Don melletti Rosztov város környékén, és egészen a Kaukázusig jutott előre. Bár a Szlovák Állam számos magas rangú vezetője büszke volt a szlovák részvételre, és lelkesedéssel beszélt a szlovák hadsereg elszántságáról, a katonák harci morálja már távolabb esett ezektől az elképzelésektől. A Vörös Hadsereg 1943. januári offenzívája idején a szlovák gyorshadosztály több egysége is átállt a korábbi ellenség oldalára, a csapatok megmaradt részét ezt követően visszavonták. A másik szlovák csapattestet, az úgynevezett biztosító hadosztályt építési feladatokkal megbízott segédalakulatként Olaszországba vezényelték át.
Román veszteségek
Románia elsőként csatlakozott Berlinhez június 22-én, igaz, a román frontszakaszon július elejéig csak kisebb határmenti hadműveletekre került sor. Ezt követően azonban a román és német csapatok behatoltak Észak-Bukovinába és Besszarábiába, majd az 1918 és 1940 között a szovjet–román határt alkotó Dnyeszteren átkelve nyomultak tovább kelet felé. Bukarest szovjetellenességének – Magyarországtól vagy Szlovákiától eltérően – jó oka volt: egyrészt vissza akarta szerezni a Szovjetunió által 1940 nyarán megszállt területeket (amelyeket Sztálin az 1939-es Molotov–Ribbentrop paktum alapján ragadt el Romániától), másrészt előnyhöz akart jutni abban a játszmában, amelyben a közép- és kelet-európai kisállamok Hitler kegyeiért versengtek. A Romániát 1940 óta ténylegesen vezető Ion Antonescu tábornok (majd marsall) ugyanis abban bízott, hogy Észak-Erdély visszacsatolása Magyarországhoz csak átmeneti baleset volt, a német győzelmet követő új rendezés során pedig Hitler figyelembe fogja venni román szövetségese érdemeit is. Antonescu ezért komoly román haderőt küldött a keleti frontra, amely először részt vett a Besszarábiáért, Odesszáért és a Krímért vívott harcokban, majd délen egészen a Kaukázusig, keleten pedig a Donig, Sztálingrádig és a kalmük sztyeppéig jutott. Az utóbbi három helyszín szolgált a román hadsereg doni katasztrófájának színteréül – a 2. magyar hadsereg drámájával párhuzamosan.
1942 nyarának végén az egyre hosszabbá váló, délen a Kaukázusig, keleten pedig Sztálingrádig nyúló fronton a 3. román hadsereg vette át a Don-kanyarban lévő szakasz védelmét, biztosítva a Sztálingrádot ostromló 6. német hadsereg egyik szárnyát. A nem megfelelően felfegyverzett román egységek azonban nem tudtak ellenállni a november 19-én, kora reggel indult szovjet ellentámadásnak. A szovjet csapatok komoly veszteségeket okozva áttörtek a román hadseregen, és kettévágták a frontot. November 20-án, a Sztálingrádtól délre a kalmük sztyeppén húzódó szakaszon, ahol a 4. román hadsereg biztosította a németek szárnyát, is kibontakozott a szovjet offenzíva. A románok itt is visszavonultak, így a 6. német hadsereg, valamint több román és horvát csapattest beszorult a sztálingrádi katlanba. Noha Hitler többször is megpróbálta felmenteni a körbezárt erőket – amiben román csapatok is részt vettek – ezek az akciók kudarccal végződtek.
A 3. és 4. román hadsereg hatalmas veszteségeket szenvedett: az elesettek, sebesültek és eltűntek számát 140–160 ezer fő közé teszik, de a hadianyag vonatkozásában is komoly érvágást jelentett a szovjet ellentámadás sikere. Az eseményeket a román hadtörténelem egyik legnagyobb katasztrófájaként tartja számon a román történetírás. A front megroppanását és következményeit később a német parancsnokok döntéseivel, Hitler központosított és ellentmondást nem tűrő utasításaival, a románok hiányos felszerelésével és elégtelen erőivel magyarázták, ugyanakkor több német tiszt kifejezetten a románokat hibáztatta. A román hadsereg harci kedve mindenesetre megrendült, és ezután a román hadvezetés is igyekezett minél több katonát hazahozni a keleti frontról, számítva egy esetleges konfrontációra Magyarországgal.
A horvátok tragédiája
A Németországgal szövetséges Független Horvát Államot (NDH) vezető Ante Pavelić rögtön a Szovjetunió ellen indított német támadást követően jelezte Hitlernek, hogy a horvát állam is részt akar venni a „szerbofil Oroszország” elleni hadjáratban. Az NDH ekkor már hadat üzent az Egyesült Államoknak és Nagy-Britanniának, a Szovjetuniónak azonban hivatalosan sosem, és csak önkénteseket küldött a keleti frontra. A 369. légiós ezred, a Horvát Légió 1941 nyarán történő megalakulásától a kapitulációig a Wehrmacht kötelékeiben küzdött, illetve az olasz csapatoknak is volt egy gépesített horvát egysége. A horvát katonák német egyenruháin a felvarró és a Wehrmacht-sisakra festett horvát címer jelezte nemzeti hovatartozásukat, az olasz parancsnokság alatt harcoló horvátoknak pedig olasz szabású uniformist gyártottak, bal karján a horvát címerrel. Az Ivan Markulj ezredes által vezetett, többnyire tapasztalatlan önkéntesek rövid kiképzést követően indultak el a frontra. A több mint felerészben boszniai és hercegovinai katonákból álló horvát csapatok tagjai (köztük számos muszlim, akiket az usztasa ideológia szerint a „horvátság virágának” tartottak) egészen Sztálingrádig jutottak, ahol a 6. német hadsereggel együtt szinte teljesen megsemmisültek. Később, hazatérve, a jugoszláv haderőhöz átállt túlélőknek is azzal kellett szembesülniük, hogy ha a náci szövetséges múltjuk miatt nem is indult ellenük eljárás, sokukat azzal vádolták meg, hogy a szovjet hírszerzés ügynökei lettek.
Elkerülni az összeomlást
A Don menti események szinte napra pontosan egybeestek a casablancai konferenciával. Az ottani napirend jelezte, hogy a Szövetségesek vezetőinek az észak-afrikai harcok után kétségük sem volt afelől, hogy a háború a tengelyhatalmak teljes vereségéhez fog vezetni. 1945-ben a német tábornokok egybehangzóan állították − például Saul Padovernek, az osztrák zsidó családba született amerikai hírszerzőnek, aki később neves eszmetörténésszé lett −, hogy Sztálingrád után a többezer fős tábornoki kar jelentős része már csak a teljes összeomlás elkerülését látta reális háborús célnak. A keleti fronton történt vereség hozzájárult ahhoz, hogy az újjáépítés tervezése már 1943 első felében a nemzetközi politika egyik súlyponti elemévé váljon. 1943 májusában Hot Springsben az akkor magukat United Nations-nek nevező szövetségesek megalakították a majdani ENSZ egyik legfontosabb pillérét, a Food and Agricultural Organization elődjét, novemberben pedig a közvetlen segélyprogramok szervezésével megbízott United Nation Relief and Rehabilitation Organization-t.
A tágabb értelemben vett sztálingrádi csata azt is jelezte, hogy a Szovjetunió 1943 elejére az anyagok háborúját a menekülő munkaerő áttelepítésével, illetve a kazah, kirgiz és üzbég lakosság mozgósításának köszönhetően megfordította. A doni áttörés legfontosabb tényezői között voltak azok a T-34-es közepes tankok, amelyek ekkor már rekordsebességgel készültek Cseljabinszk, Jekatyerinburg és Frunze (a mai Biskek) ipari üzemeiben. Közép-Ázsia 1942 ősze és 1943 eleje között a Szovjetunió ipari termelésének stratégiai régiójává vált.
Folyamatos hátrálás
Noha a német hadsereg korántsem semmisült meg 1942–1943 fordulóján, ettől fogva folyamatos hátrálásra kényszerült, és már csak kisebb ellentámadásokra tellett az erejéből. Ugyanakkor a sztálingrádi csata egyéb következményekkel is járt: Németország szövetségesei meginogtak, és egymástól függetlenül puhatolózni kezdtek a háborúból való esetleges kilépés feltételeiről. Igaz, a kiugrás végül csak keveseknek sikerült. 1942 végén – még a sztálingrádi vereség előtt – pedig a romániai – és kisebb részben a szlovákiai – zsidóság sorsában is fordulat történt. Noha ekkorra a szlovákiai zsidók túlnyomó részét már elszállították, októberben leálltak a deportálások a Főkormányzóság haláltáboraiba. Romániában pedig meg sem kezdődtek, igaz, akkor már javában zajlott a besszarábiai, észak-bukovinai és transznisztriai zsidók elpusztítása. Külföldről – például az USA-ból – és belföldről – például Iuliu Maniu részéről – érkező tiltakozások hatására, valamint a hadihelyzet változása miatt Antonescu levette a napirendről a „végső megoldást”, amit Romániában már a németek sem erőltettek tovább.
A keleti front végül 1944-ben elérte Közép-Európát, egy évre rá pedig a Vörös Hadsereg már Európa szívében volt. Ezzel nemcsak a Harmadik Birodalom világhódító terveit zúzta szét, hanem kiterjesztette a térségre a szovjet befolyást és végül a kommunista berendezkedést is.
Nyitókép: Keleti front, 1943. Forrás: Fortepan / Merza József
