A csúcson akkor és most

Százhúsz évvel azután, hogy az NKE Eötvös József Kutatóközpont névadójának unokái, azaz a természettudós Eötvös Loránd két lánya, Rolanda és Ilona kivételes sziklamászóbravúrral megmászta a Dolomitok ormait, tavaly két hölgy és három úr újra nekivágott a Dolomitoknak – ugyanolyan ruhában és felszereléssel, szoknyában, térdnadrágban, kenderkötéllel.

Kevés ember mondhatja el magáról, hogy meg tudta valósítani dédelgetett álmát. Grábler Zsuzsa azon szerencsések közé tartozik, akiknek ez megadatott. Igaz, húsz évet várt arra, hogy egy expedícióval emléket állítson Eötvös Loránd két leányának, egészen pontosan 1901-es sziklamászó teljesítményüknek. Eötvös Rolanda és Eötvös Ilona előtt úgy lett teljes a tisztelgés, hogy Grábler Zsuzsa és Nedeczky Júlia három hivatásos hegymászó közreműködésével, korabeli ruhában és felszereléssel nekivágtak a függőleges falnak az észak-olaszországi Dolomitok középső részén, az Ampezzói-Dolomitokban…

Zsuzsa maga is megfogalmazza: belső késztetést érez a mászás iránt. 14 éves korában csatlakozott a hazai sziklamászók akkor még kicsiny táborához, azóta, ha teheti, csak ritkán engedi ki ujjai közül a falat. Már gyerekkorában megmutatkozott tehetsége, édesanyja azt mesélte, már háromévesen sziklafalra kapaszkodott.

Én arra emlékszem, hogy 35-40 évvel ezelőtt milyen játékos könnyedséggel, szája sarkában jellegzetes félmosolyával végezte a testnevelésórák számunkra igencsak keserves feladatait. Bordásfalon függeszkedni? Kötelet mászni? Neki egyik sem jelentett nehézséget. Osztálytársak voltunk, egyazon év egyazon napján születtünk, véd- és dacszövetségünk ma is tart. De ezen túl csak abban hasonlítunk, hogy mindenre kíváncsiak vagyunk – és csak ritkán viselünk szoknyát.

Zsuzsa azonban egy időre mégis kénytelen volt szoknyát húzni. A fejébe vette, hogy egy mászócsapattal a hajdani módon és eszközökkel megismétli az Eötvös lányok 120 évvel ezelőtti nagy teljesítményét, a Tofana di Rozes 3225 méter magas déli falának meghódítását, és minderről természetesen dokumentumfilmet is forgat. „Bő húsz évvel ezelőtt egy mászótársamtól hallottam először a magyar hegymászás történetével kapcsolatban Eötvösékről, és rögtön eszembe jutott: erről játékfilmet kellene forgatni. Már csak azért is, mert Eötvös Loránd a maga sziklamászó teljesítményét legalább annyira nagyra tartotta, mint a fizikában elért eredményeit, és legalább olyan jó mászónak értékelte magát, mint amilyen jó tudósnak. A filmekben nekem mindig az a legfőbb, hogy olyan embereket mutassak meg, akik példaképeink lehetnek. Eötvösékkel kapcsolatban aztán már nem játék-, hanem dokumentumfilmben gondolkodtam, de eltökéltem, hogy a két lány mászóteljesítménye lesz a fő motívum” – mesélte Zsuzsa.

Ég és föld között

A kikapcsolódás mindenki számára mást jelent. Van, aki meccset néz, van, aki a kovamoszatok vázát vizsgálja, és van, aki sziklát mászik. „A sziklán nem agyalsz, csak arra figyelsz, hogy mászol. Rájöttem, ha sokat mászom, sokkal jobban kezelem a problémáimat. Átértékelődnek, helyükre kerülnek a dolgok. A vezetett meditáción azt mondják: Ürítsd ki az elméd! A falon kiürül az elme magától. A gyönyörű helyek már önmagukban feltöltenek, ha kimegyek a természetbe, meglátok egy sziklát, és megfogom, azt érzem, hazaértem” – mondja Zsuzsa, aki korántsem versenyző típus, nem akar senkit legyőzni, viszont járt utakra, kitaposott ösvényekre sem vágyik, nem zavarja, ha eltéved.

Nedeczky Júlia, a nagy Eötvös-kaland másik hölgytagja az első magyar nő, aki mászóként 8 ezer méter fölé jutott. A Karakorum–Himalája expedíción ért fel a Gasherbrum II. 8035 méter magas csúcsára 2003-ban úgy, hogy alig tíz évvel korábban, 19 évesen határozta el: hegymászó lesz.

„Tizenkilenc voltam, még nem volt biztos irány az életemben. Egy véletlen találkozás adta meg, hogy rájöttem: nekem hegymászó identitásom van. Egész életemet meghatározta az a pillanat.” Julcsi türkiz ruhájában, hosszú hajával inkább tűnik egy romantikus sorozat hősnőjének, mint Himaláját megjárt extrémsportolónak. Szenvedélyes, erős, érzékeny. „Önmagában az erő kíméletlenség, az érzékenység pedig kiszolgáltatottság is lehet. De a kettő együtt számomra olyan érték, amellyel nagy dolgokat lehet elérni” – vallja.

Két szoknya, öt nadrág

A 19. és 20. század fordulóján a nőnek még nem illett nadrágban mutatkozni. Aztán – a korabeli fotográfiák tanúsága szerint – eljött a kor, amikor a térdnadrágot már a női sportruházat részének tekintették. Ennek ellenére volt, aki sziklamászás közben sem mondott le a nőies viseletről. Eötvös Loránd büszke édesapaként tömérdek fotográfiát készített lányairól mászás közben is; ezek, valamint Dr. Zsigmondy Emil: Az Alpok veszélyei című könyve adta az alapot az emlékexpedíción használt kosztümök és eszközök hiteles kialakításához. „Nem egyszerű szoknyában sziklát mászni. A falon azért elég fontos, hogy az ember lássa, hova lép” – mosolyog Zsuzsa. A korhű ruhákat a Nemzeti Táncszínház táncosoknak készült, viszonylag kényelmes kölcsönruhái jelentették, az újonnan varratás nem fért bele a büdzsébe. Így kerültek a csomagba női térdnadrágok, élre vasalt fodros nyakú blúzok, hosszú szoknyák, ruhák és zakók, valamint gyapjú és bőr férfitérdnadrágok, ingek, mellények, férfizakók és persze az elmaradhatatlan kalapok. A személyre szabott túrabakancsok felsőrésze Litomereczki Zoltán mester keze nyomán, a bakancsszöges bőrtalpak a Mauna Manufaktúrában készültek.

Zsigmondy részletes és pontos leírásai alapján szerezték be az 1 centiméter átmérőjű kenderköteleket. A korhű mászáshoz ugyancsak szükséges vasakat és gyűrűs szögeket kovácsmester készítette. „Abban a felállásban másztunk, amelyben annak idején az Eötvös lányok: két nő három férfi vezetővel. Nem Rolanda és Ilona voltak az első nők, akik sziklát másztak, még magyar viszonylatban sem, de a nők között az elsők között voltak, akik magas szinten űzték ezt a sportot. A 23 éves Rolanda és a 21 éves Ilona tapasztaltak voltak, rutinosak és tehetségesek. Kora kamaszkoruktól másztak, minden évben egy hónapot töltöttek édesapjukkal a Dolomitokban. A hegyi vezetők jól ismerték a képességeiket, akárkit nem vittek volna magukkal. Korábban is kísérték őket, nem kellett tesztelniük a lányok tudását, próbafalat mászatni velük, mint az új kuncsaftokkal” – foglalja össze Zsuzsa a história idevágó részét.

„Ma, a modern eszközök birtokában a Tofana di Rozes csúcsára vezető út közepesen nehéz, 3-as, 4-es nehézségű útnak számít, de helyenként jóval nehezebbnek érződik, így korhű ruhában és felszereléssel korántsem volt veszélytelen” – hangsúlyozza Zsuzsa. Tegyük azt is hozzá, hogy 1300 méter magas és 2-3 kilométer széles, szinte függőleges sziklafalról van szó…

Itt Zsuzsa és Júlia szünetet tart a beszámolóban, mert a három fiú hangosan figyelmet kér. László, Gyula és Norbert online vesznek részt a beszélgetésben, mert – mint szinte mindig – külföldi hegyekben vannak éppen valahol.

Igazi teammunka volt!

Tóth László nemzetközileg elismert, diplomás hegyi vezető. Jelenleg tiroli hegymászó iskoláknak, vállalkozásoknak dolgozik, nyolc éve vezet Európa-szerte túrákat az Alpokban. Akik nincsenek otthon a hegy- és sziklamászás világában, sokszor nem is értik, mi olyan vonzó ebben a sportban, mondja. Ráadásul, ami a mai tudással, edzettséggel, felszereléssel egyszerű(bb) egy mászónak, hajdan már-már heroikus küzdelemnek számított. „A csúcsok meghódításának sokkal nagyobb értékük volt akkoriban, mint manapság. Az emberek annak idején sokkal többet áldoztak a sikerért. Persze jól ismerték magukat és a képességeiket (talán még jobban, mint a ma embere), és nem kényelmesedtek el, szívósak voltak, valószínű, hogy a fájdalomküszöbük is magasabban volt, talán nem is érdemes összevetni őket a 21. századi emberrel” – fejtegeti László.

És hogy tulajdonképpen mit is csinál a hegyi vezető, túravezető? „A hegyi vezetés és túravezetés: szolgáltatás. Mutatjuk az utat, segítjük a vendégeket abban, hogy a legkisebb kockázat mellett, a legkisebb energiabefektetéssel, a saját erejükből felérjenek az adott csúcsra. A hegyi vezető arra képes, hogy 10-20 százalékot segítsen. Ha a kliens testileg vagy lelkileg kimerül, és összeroppanásközeli állapotba kerül, a vezető át tudja lendíteni a holtponton. Sokszor biztosabban felismeri ügyfele fizikai és pszichés határait, mint a vendég maga. Ugyanis a hegy- és sziklamászás a legtöbb ember számára komfortzónán túli próbatétel, és ilyenkor a karakter, a személyiség, a psziché azonnal a felszínre kerül. A mászás, ha akarjuk, ha nem, őszinte helyzet. Alapvető bizalom kell ahhoz, hogy a vendég a hegyi vezetőt felfogadja, majd az adott helyzetben elfogadja vezetőjeként, szélsőségesen fogalmazva: rábízza az életét, remélve, hogy a vezető minden helyzetben helyesen fog dönteni. Ha a vezető nem a megfelelő útvonalon vezeti a vendégeket, vagy nem a megfelelő tempót diktálja, esetleg hibás döntést hoz, a kötélparti elveszett! Ám ha megvan a kellő rutinja, a vezető megtalálja a megfelelő utat, akár a róka a nyomot. Mert azok a hatalmas szirtfalak bizony szinte függőleges labirintusok” – magyarázza László, aki éppen tudása, tapasztalata, kompetenciája okán lett az Eötvös-expedíció szakmai vezetője, úgynevezett elölmászója.

Mindhárom fiú egybehangzóan állítja: Eötvös báró elsősorban nem a felszerelésben, hanem azokban a hegyi vezetőkben bízott, akik odafönt a lányait kísérték. Pontosan tudta, hogy az elölmászó Antonio Dimai és a két másodmászó Agostino Verzi és Giovanni C. Siorpaes ismerik a Dolomitokat, akár a tenyerüket, nem mellékesen a kor legjobb mászói. Már csak azért is nagy szükség volt a három vezető tapasztalataira, mert az 1900-as években még nem volt meteorológiai előrejelzés. Csak a felhők járásából és akkor is csak 50 százalékos eséllyel tudták megmondani, stabil lesz-e az időjárás a következő napokban.

Farkas Gyula hegy- és sziklamászó, amellett túravezető, sportedző, másfél évtizede sziklamászás-oktatással keresi a kenyerét. Készséggel elmagyarázta a modern és az Eötvös korabeli mászófelszerelés különbségeit. „A mai mászófelszerelésnek igen komoly minőségbiztosítási előírásoknak kell megfelelnie. A kötélen például szakítószilárdsági, dinamikussági próbákat végeznek. A mai mászókötélhez képest a kenderkötél nem sokat ér. A nyúlása nulla, szakad, nyíródik, esőben átázik, kezelhetetlenné válik.”

1901 augusztusában Antonio Dimai, a kor leghíresebb sziklamászója ment elöl, őt követte az egyik Eötvös lány, majd következett a másik vezető, utána a másik lány, végül a harmadik vezető. A férfiak vitték hátizsákjukban a mászáshoz szükséges úgynevezett gyűrűs szögeket is. „Nálunk is volt három-négy ilyen, kovácsoltvas szög, mondanom sem kell iszonyatosan nehéz volt, akárcsak a kalapács, a húszméteres kötelekről már nem is beszélve”– nevet Gyula. A három fiú aztán azt is elmagyarázza, hogy a mászás során alkalmazott kötéltechnika alig különbözött a maitól, nem változott olyan sokat azóta, mint a felszerelés. Mindmáig ugyanazokat a csomókat használják, ugyanazokkal a gyűrűs szögekkel kötik ki magukat a mászók a falon. A technika egyszerű, és ezért nagyszerű: gyors és hatékony, nem találtak ki ennél jobbat azóta sem. Mindhárom fiú hangsúlyozta azt is, hogy a mai szemmel kezdetlegesnek tűnő felszerelés miatt a lányok bizonyára keményen küzdöttek, de az életüket nem tették kockára, fantasztikus volt a teljesítményük, de nem hazárdjáték.

A korabeli dokumentumokból kiderül, hogy a két Eötvös lány nagyon sokat mászott; felépítették a tudásukat, és megszerezték a szükséges tapasztalatokat. „A Dolomitok éveken keresztül kiváló terep volt ahhoz, hogy megtanulják a megfelelő mászótechnikákat. És ott volt velük három öreg róka hegyi vezető is, ők rettentően tapasztaltak voltak, nagyszerűen ismerték a Dolomitok terepét. Szerintem, ha ők hárman nincsenek ott, az Eötvös lányok aligha jutnak föl arra a csúcsra, már csak azért sem, mert Eötvös Loránd nem engedte volna fel őket egyedül. Ne felejtsük el, a kiváló fizikus azért aggódó édesapa is volt… A lényeg, hogy a csúcs meghódítása igazi teammunka volt, a papa nem a felszerelésben bízott, hanem a vezetőkben. Ráadásul a három vezető közül Dimai igazi géniusz volt, ő a mai világban is nagy mászónak számítana.”

A beszélgetés közben a három fiú nem győzi hangsúlyozni: az akkori öltözetben, korabeli felszereléssel megmászni a csúcsot mindenféleképpen tiszteletre méltó teljesítmény. „Eötvös Loránd ünnepi beszédeiből sugárzik a hegyek és a turizmus szeretete. Kevesen tudják, hogy a Dolomitokban elneveztek róla egy 2700 méter magas csúcsot. Nagy gesztus ez, kiváltképpen egy külföldi esetében. Az is érződik az írásokból és a képekből, hogy a báró és lányai rendkívüli módon élvezték az egészet! A sziklamászás a mai napig félreértelmezett sport. Sokan hiszik, hogy az adrenalinfröccsért csináljuk, pedig adrenalinnal nem lehet mászni. Éppen ellenkezőleg, a nyugalom érzése vezérel bennünket, és ahogy a leírásaikból is kiderül, Eötvösék is ezért mentek föl a hegyekbe” – magyarázza lelkesen Gyula.

Boros Norbert, az expedíció harmadik hivatásosa is szikla- és hegymászó, túravezető. Meséli, milyen sokk érte őket, amikor először magukra öltötték a korabeli ruhákat, és először próbáltak meg nemhogy sziklára kapaszkodni, egyszerűen csak járni a szegecselt, bőrtalpú bakancsban. „Először nem értettük, miért kellenek annyira azok a szegecsek. Kiderült, hogy ha nem lennének, akkor a bőrtalp, pillanatok alatt lefoszlana a lábunkról. Mindannyian megszoktuk a 21. századi kényelmes, könnyű, hajlékony gumitalpú mászócipőt, ehhez képest a bakancsban enyhén szólva is nehézkes volt járni, beletellett jó pár napba, mire hozzászoktunk. Aztán felfedeztük, hogy a szegecsek arra is jók, hogy megtartsák a talpunkat a kis peremeken, egyenetlenségeken. De így is kétszer-háromszor erősebben kellett összpontosítanunk, amellett felével-harmadával lassabban tudtunk haladni, hogy kiküszöböljük az esés veszélyét. Persze a nehéz, merev gyapjú- és bőrnadrág is erősen nehezítette a mozgást”– emlékszik vissza Norbert.

Minden jó, ha a vége jó

Az eredeti elképzelés az volt, hogy Zsuzsáék fölmennek az Eötvös lányok által megmászott falon, és közben forgatnak. Az operatőrrel való próbamászás után azonban Zsuzsa és László másképpen döntöttek. „Jelezték a srácok, hogy nem tudják a falon megfelelően biztosítani a stábot. Így végül a közeli, szintén hármas-négyes erősségű falat, a Torre Grandét választottuk a Cinque Torrin. „Teljesen elégedett voltam azzal is, hogy egy rövidebb és könnyebb utat választunk, mert így a lehető legbiztosabb körülmények között tudtunk próbát tenni a korhű módszerekkel” – szögezi le Zsuzsa.

„A mi erőforrásainkkal az eredeti helyszínen egyszerűen nem tudtunk volna úgy berendezkedni, hogy mindenki biztonságban legyen, de közben az operatőr és a fotós szabadon mozoghasson. Dupla feladatról volt szó. Menedzselnünk kellett volna egyfelől a modern technikával dolgozó, viszont a szabad mozgáshoz különleges biztosítást igénylő forgatócsoportot, másfelől a korhű és emiatt veszélyforrást jelentő felszereléssel mászó »színészeket«, vagyis az öt mászót” – sorolja a mögöttes tényeket a három fiú. Majd azzal folytatják: mindhárman óriási elismerésnek és megtiszteltetésnek érzik, hogy Zsuzsa elhívta őket, hogy részt vehettek az emlékexpedíción.

„Az ember mászóként megleli a határait, és tiszteletet tanul, nemcsak a természet, hanem saját maga iránt is. Minden mászás kaland, és minden kaland során tanul valamit az ember. Minden megtett méter hozzájárul a mentális és fizikális fejlődéshez” – mondja Gyula. „A felszerelés változott, de az élmény, amiért csináljuk, ugyanaz!” – teszi hozzá Norbert. „Szép volt az álom, amit Zsuzsa megálmodott, és nagyon fontosak az értékek, amelyeket meg akar megmutatni” – folytatja Júlia. – „Tudom, mit jelent hegymászónak lenni, nagyon át tudom érezni az Eötvös lányok kalandvágyát. Úgy gondolom, csodálatos gyerek- és fiatalkoruk volt, mert részük lehetett a felfedezés örömében, miközben apjuk bízott bennük, támogatta, segítette őket.”

A cikk eredetileg a National Geographic 2022. áprilisi számában jelent meg, annak szövegét a lap engedélyével, változatlan formában közöljük.

Nyitókép: A sziklamászás mentes a mindennapi korlátoktól, csupán az ember tudása, pillanatnyi testi-lelki állapota és a természet erői szabnak határokat. Nem csoda, hogy Eötvös Rolanda és Ilona ezt a szabadságot tapasztalva beleszerettek a hegyekbe.

Képek forrása: Szilágyi Lenke és a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum Technikatörténeti Fénykép Gyűjteménye