Víz alá került utak, elárasztott házak és járművek, hömpölygő sárfolyam. Állandó téma, nemcsak hazánkban: az éghajlatváltozással egyre gyakoribbak a felhőszakadások, a heves záporok okozta villámárvizek. A csapadékvíz-gazdálkodás legégetőbb feladatairól, lehetséges megoldásairól Bíró Tibort, az NKE Víztudományi Karának dékánját, a Területi Vízgazdálkodási Tanszék oktatóját kérdeztük.
A klímaváltozással nemcsak a csapadékintenzitás növekedésére, hanem az ennek folyományaként megjelenő villámárvizekre is számítanunk kell. Mégis, a csapadékvíz-gazdálkodás – Önt idézem – „a vízgazdálkodás egyik legmostohább területe”. Hogyan lehetséges ez?
A települési vízgazdálkodásnak három részterületét különítjük el. Az ivóvízkezelés és ivóvíz ellátást, a szennyvízelvezetést és -tisztítást, valamint a csapadékvíz-gazdálkodást. Magyarországon végbement egy ivóvízminőség-javító program, amellyel a minőségbiztosított, egészséges ivóvízellátást lehet garantálni. Van egy nemzeti települési szennyvízelvezetési és –tisztítási megvalósítási program is, ami a kétezer lakosegyenértéknél nagyobb települések szennyvízkérdését már kezelte. A helyzet nem tökéletes, de ezeken a területeken komoly erőforrásokat használtunk fel. Ezzel szemben a csapadékvíz-gazdálkodás kicsit gazdátlan terület: alapvetően önkormányzati feladat, azok azonban nincsenek erre fölkészülve sem szakmailag, sem szervezetileg, sem pénzügyileg.
Mit jelent mindez? Milyen terhet ró a csapadékvíz-gazdálkodás az önkormányzatokra?
Ma Magyarországon a csapadékvizek elvezetése után senki nem fizet szolgáltatási díjat. Az ivóvízellátásért, a szennyvízelvezetésért fizetünk, de a csapadékvíz után nem, holott nyilvánvalóan ennek is van költsége. Az infrastrukturális fejlesztési igényeken túl olyan szakembergárda is kellene hozzá, aki érti és meg is tudja oldani a problémákat. Itt nemcsak a csapadékvíz összegyűjtésre, illetve elvezetésre gondolok, hanem ezen felül a vízvisszatartási és tározási infrastruktúra fejlesztésére is, ami nemcsak önkormányzati, hanem ingatlantulajdonosi, tehát lakossági feladat is.
Miért lenne ez lakossági feladat?
A települési vízgazdálkodást – főleg a csapadékvíz-gazdálkodást – nem lehet csak az önkormányzati kezelésű területekre korlátozni, a csapadék ugyanis értelemszerűen hullik ipari, kereskedelmi létesítményekre és természetesen lakossági ingatlanra is. Innentől kezdve a lakosságnak is kötelessége lenne ezzel foglalkozni, de ennek még nincs olyan műszaki, jogi, gazdasági szabályozási feltétele, amely megkönnyítené a tervezők vagy üzemeltetők feladatát. Ezen a területen még komoly kihívások vannak.
Hogyan alakulhatott ki ez a helyzet?
Egyrészt a csapadékvíz elvezetés szervezeti, jogi feltételei nem annyira kiforrottak, mint a másik két települési vízgazdálkodási szakágban. De nagyobb bajt az éghajlatváltozás okozta gondok jelentenek. A legtöbb problémánk abból adódik, hogy a települési árvizek gyakran rapid, gyors lefolyású formában jelentkeznek, melyek helyi vízkárokat okoznak. Tehát a kár ott, helyben keletkezik, ami az önkormányzatoknak nagyon komoly terhet jelent, de a társadalom, a gazdaság is egyre nehezebben tudja ezeket kezelni. Az aszálykárok után ez a második legnagyobb kártétel, melyet a hidrometeorológiai anomáliák okoznak.
A klímaváltozás miatt nőtt a csapadék mennyisége Magyarországon?
Nem, a csapadék mennyisége nem nő, nem csökken, stagnál. Az éves átlag – területtől függően – 500-750 milliméter között van, de ennek eloszlása megváltozott, a csapadékmaximum értékei megnőttek. Ez azt jelenti, hogy nagyon rövid időtartam alatt igen nagy mennyiségű csapadék képes lehullni. A 2000-es évek elején is tapasztalhattunk olyat, hogy egy nap alatt hullott le az a 80 milliméter csapadék, amelynek egy hónap alatt kellett volna. Most ez a 80 milliméter már akár egy óra alatt képes lehullani.
Mennyire veszélyes ez a jelenség?
Ha a csapadék sokkal rövidebb idő alatt hullik le, a lefolyás sokkal nagyobb mérvű, az összegyűlés is sokkal gyorsabb, tehát nagyobb árhullámok alakulnak ki, nagyobb árvízi kockázatot okoz. A növekvő lefolyási érték csökkenti a beszivárgás mértékét, ez pedig káros hatással van a felszín alatti vizeinkre is. Csökken a talajvízszint, ami talajmechanikai, geotechnikai problémákat is okoz. Ha az úgynevezett földtani összletek nedvességtartalma tartósan csökken, a felettük elhelyezkedő építmények megsüllyedhetnek.
Mi lehet a megoldás?
A vízvisszatartás és a beszivárgás fokozása, mely képes tompítani az árhullámcsúcsokat. Azért is kell visszatartanunk a vizet, hogy helyben maradjon, beszivárogjon, tehát a vízháztartási egyensúly azon a területen megmaradjon. De ugyanilyen fontos a csapadék hasznosítása is.
A csapadékanomáliákra, a megnövekedett csapadékmaximum értékekre milyen mérnöki metódussal lehet felkészülni?
A tervezési gyakorlat jelenleg úgy néz ki, hogy az elmúlt harminc év hidrometeorológiai adatait dolgozzuk föl. A probléma az, hogy a tervezés során most már nem feltételezhetjük azt, hogy az eloszlásfüggvény állandóságot mutat, mivel az eloszlás állandóan változik. Nem stacionárius a rendszer. Az elmúlt 30 év tapasztalatai nem fogják jól leírni a jövőt. Ha nem lenne éghajlatváltozás, akkor feltételezhetnénk a sokaság alapján, hogy hasonló események fognak bekövetkezni a következő 10-20-30 évben. De a klímaváltozás miatt ez többé nem igaz, tehát meg kell változtatnunk a gondolkodásmódunkat, túl kell lépnünk azon, hogy a csapadékmaximum függvényeket frissítjük, mert egyelőre gyakran csak ezt tesszük.
Joggal merül fel a kérdés: egy nem stacionárius rendszerben hogyan, mi alapján lehet előre tervezni?
A jövőbe kell látni, tehát extrapolálni kell. A klímamodellek előre jelzik, hogy ilyen-olyan hőmérsékletváltozás lesz, ilyen meg olyan párolgásbeli viszonyokkal, tehát ebből láthatjuk, hogy a csapadékintenzitások hogyan változnak. Csakhogy klímamodellből nagyon sok van, és nagyon nagy a bizonytalanság a modelleknél. Ezért jobb híján ökölszabályt alkalmazunk a tervezői gyakorlatban: egy ún. klímabiztonsági szorzót használunk, ami 10 százalék. Vagyis az elmúlt harminc év mentén, a fölfrissített csapadékmaximum függvények alapján a kiszámított eredményt fölszorozzuk 1,1-gyel. De törekednünk kell a tudományosan megalapozott klímaváltozási tényezők meghatározására, hiszen a jelentősebb csapadékinfrastruktúrákat inkább 100 évre tervezzük.
A megnövekedett csapadékintenzitást a már meglévő települési infrastruktúra hogyan tudja lekövetni, kiszolgálni?
Egyre kevésbé. Mivel már kialakult települési struktúrák, infrastruktúrák állnak legtöbbször rendelkezésre, amit csak korlátosan lehet módosítani, abban kell gondolkodnunk, hogy a klímaváltozás okozta, nagy intenzitásból származó csapadéktöbbletek elhelyezését hogyan tudjuk más módon megoldani. Ennek egyik fontos eleme a tározás. A már megépült záportározók dombvidéken ezt a bizonyos klímaváltozási kockázatot jórészt ki tudják iktatni, de ez csak a települések egy részénél jelent megoldást. Kisesésű, nagy kiterjedésű településeken a különböző beépítettségi szintekhez igazodva kell a (jobb számítási mód híján) az árhullámcsúcsok tetejét jelentő mennyiségek elhelyezéséről gondoskodni. Ezért van szükség – többek között – minden ingatlantulajdonos bevonására.
Így érkezünk el a lakossági szerepvállaláshoz?
Igen. Azért, hogy ne terheljük feleslegesen a közterületeken lévő elvezető rendszereket, szükség van a magántulajdonban levő telkeken is a tározásra, legalább addig a bizonyos 30-40 percig, amíg az adott felhőszakadásból adódó, kritikus csapadéktömeg elvonul. Ezután már tudunk beszélni a visszatartott csapadékvíz hasznosításáról is. Hozzáteszem, az akár a telken elhelyezhető tetővíz befogadására használt tározóra ugyanaz igaz, mint minden árvízi tározókra: akkor jó, ha üres. Ha valamit föltöltünk, az onnantól már nem jelent tározási kapacitást. Egyébként – kismértékű beépítettségnél – a talaj lehet a legnagyobb tározótér, számos, egyszerű technológiai megoldással lehet a kapacitását használni.
A tározáson kívül milyen megoldások jöhetnek szóba?
Új csapadékvíz elvezető rendszerek építésével, esetlegesen úgynevezett bypass, másnéven elkerülő, kiváltó vezetékekkel tudjuk a nagyobb víztömegeket elterelni, illetve olyan vízkormányzó rendszerek beépítésével, melyekkel szükség esetén adott rendszerek tehermentesíthetők. Az, hogy az ingatlantulajdonosok – így a lakosság is – beszálljanak a csapadékvízgazdálkodás kezelésébe, a csapadékvíz visszatartásába, ugyanakkor elkerülhetetlen. Új ingatlanoknál ennek különösen nagy jelentősége van.
Ehhez milyen műszaki és jogi szabályozásra lenne szükség?
Azt gondolom, úgy kellene az építési engedélyt kiadni, hogy az ingatlan képes legyen a klímabiztonsági értéknek megfelelő vizet visszatartani. Azt is szabályozni kellene, hogy a tulajdonos hány százalékát fedheti le a telkének burkolattal. Legyen jelentősége annak, hogy vízáteresztő burkolatokat (pl. porózus betont) használ-e.
Milyen konkrét intézkedésekkel járna a szabályozás?
Vannak olyan országok, ahol nemcsak az ivóvízellátás, a szennyvízkezelés, hanem a csapadékvízelvezetés után is fizetni kell díjat. Itt három tétel szerepel egy víziközműves számlán, és az fizeti a legkevesebbet, akinek minimális burkolat van az udvarában. Aki lebetonozza az egészet, az hatszoros szorzót fizet a csapadékvízelvezetés után. Ebből a tételből finanszírozzák az elvezető rendszerek üzemeltetését, korszerűsítését, felújítását. Ez azért is jó megoldás, mert víziközmű szervezet végzi a szolgáltatást, ahol van hozzá szakember, eszközrendszer. Egy önkormányzatnál mindez nincs meg. Ez a típusú szabályozás segíti a lakosságot a szemléletváltásban: az fizet kevesebbet, aki környezettudatosan, csapadéktudatosan gondolkodik és cselekszik.
Mit jelent az, hogy valaki csapadéktudatos?
Közüzemi ivóvízzel kertet, parkosított területet öntözni nagyon sokba kerül, ezért érdemes a csapadékvizeket fölfogni. A csapadék alkalmasabb az öntözésre, mert nem olyan keménysége, mint az ivóvíznek, a növény is ezt szereti. Ez a fajta tudatosság már nálunk is beépült, sőt, ebből kiindulva a lakosság nagy része már belegondolja az új ingatlan infrastruktúrájába azokat a megoldásokat is, melyek 20 évvel ezelőtt még elképzelhetetlenek lettek volna. Szerencsére érzékelhető a tudatosság. Ezt lehetne még tovább vinni azzal, ha az említett műszaki szabványokba, műszaki előírásokba is szerepelnének a tudatos hozzáállást ösztönző tételek.
Tehát fizessen az, aki mindent leburkol, és nem használ tározót?
Egy megfelelő szabályozás figyelembe veszi a burkolt terület nagyságát, arányát, a megfelelő tartályrendszereket, stb. De már önmagában az is motiváló tényező, ha valaki felismeri: túl drága, ha ivóvízzel öntöz. A lakosságot ösztönözni kell arra, hogy minél több beszivárogtató zöldfelületet alakítson ki. Az ingatlantulajdonosokat érdekelté kell tenni abban, hogy betározzák a tetővizeket és szélsőséges esetben ne vezesse bele illegálisan a szennyvízelvezető hálózatba, hiszen ez többrétű problémát okoz (túlterheli az elvezető rendszert, károsítja a tisztítás biológiáját).
