A Környezeti Fenntarthatósági Intézet szervezésében került sor a Fenntarthatósági átmenet és az állam szerepe című kerekasztal-beszélgetésre. Az eseményen Bándi Gyula, az Alapvető Jogok Biztosának Hivatala, a jövő nemzedékek szószólója, Bartus Gábor, a Nemzeti Fenntartható Fejlődési Tanács titkára, és Bíró Tibor, az intézet vezetője cseréltek eszmét; a moderátor Pálvölgyi Tamás, a VTK nemzetközi és stratégiai dékánhelyettese volt.
A fenntarthatóság témája fejben és szívben dől el. De van-e az államnak „feje” és „szíve”? Egyáltalán: kinek mi a dolga a fenntarthatósági átmenetben? Az egyén vagy az állam dolga elsősorban a fenntarthatósági szempontok figyelembe vétele? – vetette fel a beszélgetés elején Pálvölgyi Tamás.
Bartus Gábor meglátása szerint a fenntarthatóság nem egyéni cselekvési kérdés, hanem kollektív probléma, a politikai közösségé, s ezt egyéni optimalizációból nem lehet levezetni. Az egyénnek is vannak lehetőségei és van felelőssége, a vállalatoknak is, az üzleti szereplőknek és a közösségi döntéshozatalnak is. Fontos tény azonban, hogy a kapcsolódó költségek és hasznok időben eloszlanak. Az egyéni döntések önzők, azt azonban a közösségi bölcsesség mindig is korlátozni tudta – legyen szó egy kis falusi közösségtől a nagy nemzetek közösségéig. Az egyéni felelősség azonban megjelenhet például a fogyasztási döntésekben, az anyaghasználat csökkentésében, a természeti tőke megőrzésében. A vállalatok esetében a tervezés e tekintetben meghatározó: az egy termékhez kötődő anyaghasználat 80 százaléka ugyanis a tervezés során dől el. Az államnak pedig fontos szerepe van a szolgáltatásalapú vagy megosztásos gazdaságban: hogyan szervezi meg a gazdasági folyamatokat, például segíti-e az autómegosztás terjedését ingyenes parkolási lehetőség biztosításával. Mindenkinek van tehát feladata.
Mozgástér
Bándi Gyula elsőként a teremtésvédelem felől közelítve a kérdéshez arra hívta fel a figyelmet, hogy Ferenc pápa különlegesen veszélyes teremtménynek nevezte az embert. Az Alaptörvény P cikkére utalva pedig kiemelte: a természetes és a mesterséges környezet védelemének megőrzése mindenkinek a felelőssége. S hogy kié a legnagyobb felelősség? Nos, az államé, amely mindenki más számára meghatározza a mozgásteret. A korábban opcionálisan választható CSR-ból (a vállalatok társadalmi felelősségvállalása), mára kötelező projekt lett ESG néven. (Az ESG az Environmental (környezeti), Social (társadalmi) és Governance (irányítási) angol szavak rövidítése. E három területről a vállalatoktól elvárt a jelentéstétel – a Szerk.)
Bíró Tibor azt emelte ki, hogy az állam nagyon önző tud lenni, a gazdasági érdekek nem ritkán megelőzik a fenntarthatósági érdekeket. Az állam szerepe volna, hogy megtalálja azokat, akik tesznek a fenntarthatóságért. Ám gazdasági eszközökkel (árpolitika, forrásallokáció, gazdasági ösztönzők) a fenntarthatósági szempont kikerülhető. Márpedig amíg ez így van, addig nem tudunk előre lépni. Jelenleg az a helyzet, hogy az állam pályázatok esetén vizsgálja ugyan a fenntarthatósági szempontokat, de a források odaítélésnél ezeknek nincs már nagy jelentősége. A fenntartható vízkészletgazdálkodásért például nem kell fizetni; sok esetben gazdasági lobbi erők érvényesülnek, ennek keretében a feltételrendszereket felpuhítják, ez hosszú távon nem jó. „S jóllehet mindenhol igaz ez a világban, az USA-ban különösképpen a gazdasági érdekek mozgatnak mindent, de ha ez nem változik, akkor a fenntarthatósági téma csak porhintés” – fogalmazott Bíró Tibor.
Szemléletformálás
A második témaként az oktatás és szemléletformálás szerepe, eddigi eredményei kerültek szóba. Bartus Gábor azt emelte ki, hogy az egyén felelőssége akkor jelenik meg, ha informálttá válik. Véleménye szerint e tekintetben jól állunk: számos fim és művészeti alkotás, zöld óvodák, környezettudatos iskolák jelentek meg. A kérdés, miképpen változott mindeközben a környezeti teljesítményünk. Nos, megállapítható, hogy az sajnos általában romlott. „Az ember lehet informált, a döntéseit mégis az árak befolyásolják” – jegyezte meg a szakértő. Az árrendszerrel van a gond, hiszen ez az, ami félreinformálja az embereket például a rezsicsökkentés vagy a fosszilis energiahordozók támogatása formájában. 1920-ban írta le először egy közgazdász, hogy a környezeti problémák megoldásához meg kell adóztatni a környezetszennyező tevékenységeket, azaz a szűkösségnek meg kellene jelennie az árképzésben. Ennek befolyásolása pedig állami mechanizmusokra lenne szükség. A természetet ingyen tudjuk használni, ez a konszenzus ma, s ezen a politikusok nem akarnak változtatni, mert az szavazatvesztéssel járna, mutatott rá Bartus Gábor. Az ESG ennek tükrében jószándékú elgondolás, kis hatékonysággal.
Miközben a helyzet az, hogy a környezetszennyezés valójában magát a gazdasági hatékonyságot is csökkenti, tehát jóléti veszteséget okoz. Valójában a gazdasági érdek is a jövőeladósító folyamatok és a környezet kizsákmányolása ellen szólna, ám a rövid távú érdekek ezt felülírják.
GDP-őrület
Pálvölgyi Tamás szerint ugyanakkor már a szemléletformálás sem sikerült. A morális dimenziók feltárása nem megfelelő. S kérdés az is, hogy van-e egyáltalán igény információra?
Bándi Gyula az önkormányzatok megerősítését szorgalmazta, a hulladékgazdálkodás központosítását például elhibázottnak tartja. A rezsicsökkentéssel is az a gond, hogy a szereplők nem érzik a felelősségük súlyát. Bíró Tibor ennek kapcsán a GDP-mutató hajszolását őrületnek nevezte: az nem jó mutatószám, hiszen két százalékos emelkedése csaknem négy százalékos karbonkibocsátással jár. A gondokra példaként említette a csapadékvizek megtartásának itthoni szabályozatlanságát, miközben szomszédainkban van, ahol megadóztatják a nagy burkolt felületeket. Ma egy ilyen szabályba belebukna a polgármester – kérdés, hogy a közösség miképpen tudhat egy új szemléletmódot kikényszeríteni.
