Október 7-én egy workshop keretében négy régiós egyetem hallgatói a visegrádi országok Ipar 4.0 folyamataival kapcsolatos kihívásairól értekeztek. Az esemény apropóján Kovács Olivérrel, a Közgazdaságtani és Nemzetközi Gazdaságtani Tanszék tudományos főmunkatársával beszélgettünk.
A brnoi, a pozsonyi, a katowicei közgazdaságtudományi egyetemek és az NKE hallgatónak közös szakmai fórumán vélhetően szóba kerül az is, hogy hosszú időn át a gazdasági növekedés árának a társadalmi egyenlőtlenségek szintjének emelkedését tartotta a közgazdaságtan. Mára ez a vélekedés módosult és mintha az látszana, hogy a társadalmon belüli vagyoni különbségek a gazdaság bővülését is fékezik. Létezik ilyen paradigmaváltás?
Valóban, a gazdasági növekedés és az egyenlőtlenségek fokozódása sokáig párhuzamosan folyt. Ma viszont már az egyenlőtlenség korántsem a növekedés ára, hanem épp kerékkötője annak. Mindezt a hiperglobalizáció elképesztően komplexszé tette, s miközben embermilliók emelkedtek ki a nyomorból, a fejlett országokon belül a jövedelmi- és vagyoni egyenlőtlenségek növekedése egyfajta billenési ponton ment át és a gazdasági növekedés lefékezőjévé lépett elő. Ma körülbelül 50 millió vállalat, 2 milliárd háztartás és 3,3 milliárd munkavállaló gazdasági aktusainak milliárdos nagyságrendű tranzakciós hálója szövi át mindennapjainkat. A gazdasági kormányzásnak egy hihetetlenül komplex társadalmi-gazdasági rendszert kellene megnyugtatóan koordinálnia és befolyásolnia. S bár a 2008-as válság utóhatásainak árnyékában és a koronavírus okozta vissza-visszatérő megrázkódtatás ellenére is sokan mondják, hogy a világok legjobbikában élünk – az elmúlt 200 év során látványosan nőtt az életszínvonal, a várható élettartam, csökkent a gyermekhalandóság, történelmileg rekordalacsony szintre süllyedt a mélyszegénység és az éhezés –, a világgazdaság növekedési dinamikája a hatvanas évek óta romló tendenciát követ.
Mit jelent ez számokban?
Az 1960-as évek 5,5 százalékos átlagos növekedését az 1970-es években 4 százalékos, a nyolcvanas években 3,2 százalékos, a kilencvenes években 2,6 százalékos növekedés követte, amivel párhuzamosan elszálltak az egyenlőtlenségek, vagyis a gazdasági kormányzás alól kicsúszott a talaj az egyenlőtlenségek kezelése terén, s nagyon úgy fest a dolog, hogy e tekintetben a digitális transzformáció további küzdelmes időket ígér.
Eközben bizonyára a társadalmi mobilitás is csökkent.
Igen, nagymértékben lefékeződött. Beszédes az az adat, hogy az OECD országokban átlagosan négy és fél generációba telik egy szegény családba született gyermeknek mire feljuthat a középosztályba – ez a szám Magyarország esetében 7, de még Németország és Franciaország esetén is 6. A hetvenes évek közepe óta a medián háztartási nettó jövedelem növekedési rátája szinte elenyésző nagyságrendet képvisel. Ha pedig nincs reálbérnövekedés, vagyis nincsenek egészséges ösztönző rezsimek, akkor ne várjunk kiemelkedő innovációs teljesítményt, azaz termelékenységi dinamikát sem. Ebből pedig már következik, amiről a Harvard Egyetem vendégoktatója, a Müncheni Egyetem professzor emeritusa, John Komlos is szól – akinek egyébként nemrég jelent meg legújabb monográfiája, amit a közgazdaságtant tanulóknak ajánl – nevezetesen, hogy a középosztály zsugorodik, sőt, el is tűnik, jövedelme pedig 1979-2011 között szinte zérus ütemben nőtt csak, míg a felső top 1 százalék éves jövedelme 3,5-3,9 százalékkal gyarapodott. Ma a társadalmi mobilitás elakadásának jelenségét éljük tehát, amikor, ha valaki szegény családba születik, akkor jellemzően alacsonyabb minőségű oktatásra, alacsonyabb minőségű és rosszabbul fizető munkalehetőségekre, az eladósodás nagyobb kockázatára, végső soron rosszabb életkilátásokra számíthat. Mindez konverzálja az egyenlőtlenséget és aláássa az államba és intézményeibe vetett társadalmi bizalmat.
Hogyan alakul eközben a középosztály mérete, aránya a fejlett országokban?
Az OECD terminológiája és adatai szerint egyértelmű, hogy 1980 és 2015 között a közepes jövedelmű háztartásokban élők aránya az összlakosságon belül 64-ről 61 százalékra mérséklődött az OECD országok átlagában. Való igaz ugyan, hogy évről évre bekövetkező kisléptékű változás formájában öltött ez testet, mindazonáltal voltak – és jelenleg is vannak – országok, ahol nagyobb sebességgel zajlódott – és zajlik ma is – le mindez. Izraelben, Németországban, vagy épp Finnországban és az Egyesült Államokban például a változás meghaladta a 4,5 százalékpontot is. Ez a zsugorodás megkérdőjelezhetővé teszi a gazdaságpolitikák szociális vetületének hatékonyságát, hovatovább belülről kódolja az elégedetlenséget, az állam cselekvőképességével kapcsolatos komolyabb aggályokat. Mi több, a középosztály zsugorodása egyúttal azt is jelenti, hogy politikailag is veszít fontosságából ez a társadalmi csoport. A középosztály elvékonyodása a fejlődés szempontjából nyugtalanító, merthogy pont ez az osztály az, amelynek képviselőiben megvan a felfelé törekvés vágyának az a kritikus szintje, ami rendszerszinten nélkülözhetetlen. Ez a szellemi és más erőforrások, illetve megtakarítások jóvoltából megvalósítható kutatás-fejlesztési és innovációs beruházások terén, az önfejlesztés-önképzés terén nyilvánul meg leginkább. E csoport tagjai nem szeretnének leszakadni, ezért a demokratikus berendezkedés mentsvárai abban az értelemben, hogy a fékek és ellensúlyok rendszerének egészséges fenntartását támogatják. Hovatovább a középosztály a gazdasági növekedés forrása, az ottani tömegek esetleges kiábrándultsága képes komolyabban megtépázni az állami intézményekbe vetett bizalmat, anélkül pedig nincs tartós növekedés és fejlődés, de nincs hathatós gazdaságpolitika sem. A kiegyenlítettebb növekedés és fejlődés előmozdítása pedig nekünk, európaiaknak azért is fontos, mertaz egyenlőtlenségek kordában tartása nélkül nincs fenntartható növekedés, nincs fenntartható tagállami gazdasági kormányzás, így pedig nem igen lehet fenntartható monetáris unióról sem beszélnünk.
A 2008-as válság óta eltelt időszakban eszerint jellemzően negatív gazdasági és társadalmi folyamatok indultak meg – vagy éppenséggel folytatódtak.
A 2008-as válság és annak utóélete ráirányította a figyelmet az említett problémákra. És arra is, hogy a zabolázatlan pénzügyi rendszer önnön maga megszaladását generálja és túlterjeszkedik a reálgazdaságon jelentős részben negligálva azt. Így nem igazán láthattunk látványosabb termelékenységi boomot, amiből a szegénység és az emberi képességek kibontakozási lehetőségének bővítésére fordítható és újra osztható torta – a GDP – növelhető lett volna. Ez a fajta mennyiségi növekedési szemlélet tulajdonképpen a mai napig meghatározó a főáramú közgazdaságtanban, és bár kétségtelen, hogy megindult a minőségi növekedés előtérbe helyezése, a fenntartható fejlődési célok primátusára épülő tudományos és szakpolitikai paradigmaváltás megalapozása, a folyamatnak még az elején vagyunk. Jómagam egyébként alapvetően rövidtávon vagyok csak pesszimista, hosszabb távon – az emberiség történeti tapasztalatát ismerve – a kritikus tömegű anomália ki fogja kényszeríteni, mi több, hajtani fogja a paradigmaváltást.
Ez lenne tehát a kiút. Mi volna ennek az előfeltétele?
A paradigmaváltáshoz az szükségeltetnék, hogy a közgazdaságtan értéksemleges diszciplínáját fölváltsa az értékekre építő, a minőségi növekedés és fejlődés szellemiségével felvértezett tudományos megközelítés gyakorlata. Feladataink között tehát egyre jobban illő fókuszálnunk arra, hogy a mennyiségi és minőségi növekedés két frontvonala miképp illeszthető fenntarthatóan össze. Báró Mednyánszky még két frontvonal között helyet foglalva rajzolta le, hogy mi is történik a csatamezőn, a közgazdász feladata is részben olyasféle volna, hogy képes legyen beszámolni arról, hogy mi folyik a gazdaságban. Vélhetően sokkal pontosabban és hasznosabban fogja tudni a szakma betölteni eme misszióját, ha a világgazdaság komplexitását, az említett problémákat, így a túlzott egyenlőtlenségek kérdését tudatosabban építi be vizsgálódásaiba. Akkor jobban belátjuk, hogy a mennyiségi növekedés hajszolása foglyul ejtheti az államot és megbéklyózhatja a további fejlődést, vagyis a növekedésre nem célként, hanem eszközként kell tekinteni ahhoz, hogy mindannyiunknak jobb lehessen. Ahogy a GDP is politikai nyomásra jött létre – Roosevelt rendelt meg egy könnyen kommunikálható mutatót még az 1930-as években –, ahogy Keynes Általános elmélete is a Nagy Depresszió gyermeke volt, a minőségi növekedés felé történő hathatósabb elbillenés talán pontosan a felgyorsuló klímaváltozás, a 2008-as válságot követő Nagy Recesszió, a COVID-19, a globalizációból való kiábrándulás, valamint a digitális transzformáció jelentette kihívások láncolatának eredménye lesz. Tegyük rögvest hozzá: ez lényegében a politikai akaraton múlik. A közgazdász munkája azonban itt véget ér, hiszen nincs kulcsa a politika játszóteréhez.
Magyarország hogyan áll e tekintetben? A társadalmi egyenlőtlenségek szempontjából jellemzően jól szerepelünk a nemzetközi összehasonlításokban.
Az Eurostat vagy a Világbank adatai arra utalnak, hogy van egy javuló tendencia: a szegénység vagy társadalmi kirekesztődés kockázatának kitettek aránya ugyanis összességében 2013 óta csökkenő pályát fut be, hat év alatt közel 40 százalékról 19 százalékra mérséklődött. A komoly megélhetési nehézségekkel küszködök aránya ugyancsak látványosan csökkent a 2013-as csúcshoz képest: hét év alatt 11 százalékra. A legfőbb versenytársainkkal való összevetés azonban aggodalomra ad okot, mert Magyarország említett adatai sokkal rosszabbak a többi visegrádi országhoz képest. Például a megélhetését könnyűszerrel abszolváló háztartások aránya Magyarország esetében 2006 óta a legalacsonyabb. A fejlett országokban, így Magyarországon is kezd dominánssá válni az, hogy a gazdag családba születő gyermek valószínűleg élete végéig képes megmaradni a felsőbb körökben, míg a szegény családba született gyermek nagy valószínűséggel szegény is marad. Magyarországon a dolgozó családok gyermekeihez képest háromszor nagyobb annak a valószínűsége, hogy a menedzserek gyermekeiből is menedzserek lesznek. Van egyfajta erős tehetetlenségi nyomaték tehát a rendszerben, ami többdimenziós, kezdve az egészségügyi és oktatási rendszer hozzáférhetőségétől és minőségétől az egyéb közszolgáltatásokon és infrastrukturális közállapotokon át az interperszonális kapcsolati háló jellegéig. Magyarországon a felsőfokú végzettség megszerzésének valószínűsége 12-szer nagyobb akkor, ha a szülők maguk is rendelkeznek felsőfokú végzettséggel, mintha a szülők csak középfokú vagy annál alacsonyabb végzettséggel rendelkeznek. A lengyeleknél ez az arány 6 alatti.
A statisztikákból az is kiderül, hogy a vagyoni helyzet első számú – vagy legalábbis lényeges – mércéje a lakástulajdonlás. Ez azonban lehet egyfajta társadalmi jellemző is: idehaza mindig is preferáltabb volt a lakás birtoklása a bérléssel szemben. Ez az elem befolyásolja a számadatok értelmezését?
Az említett tehetetlenségi nyomaték azért is lényeges, mert befolyásolja az olyan nagy „életcélok” megvalósíthatóságát és annak módját, mint például az ingatlanvásárlás és annak tulajdonlásával kapcsolatos attitűd. 1995 óta a társadalom alsó 10 százalékának reál háztartási jövedelme egyre csökkenő mértékben növekedett és elkezdett visszakonvergálni a kétezres évek eleji szinthez, ezzel szemben a leggazdagabb tized hasonló jövedelme folyamatosan és egyre nagyobb mértékben növekszik 2007 óta. A medián jövedelem háromnegyedét el nem érők csoportjának majdhogynem 90 százaléka pénzügyi szempontból rendkívül sérülékeny – azaz abszolút nincsenek felkészülve váratlan nagyobb kiadásra vagy jövedelemkiesésre. Ez a mérték Szlovákia, Lengyelország és Csehország esetében a 70-80 százalék közti sávban van. Való igaz, hogy a magyarok többsége a tulajdonlást preferálja: a hazai lakásállomány 78 százalékát tulajdonolják, míg ez a szám Csehországban csak 60 százalék körüli. Jelzi a magyarok többségének tulajdonlási vágyát az a tény is, hogy a társadalom alsó rétegén belül kimagasló, 36 százalék azok aránya, akik rendelkezésre álló jövedelmük több mint 40 százalékát fordítják lakáshitel törlesztésére, míg a szlovák és cseh adat csak 10 százalék. Ez pedig csak erőn felüli túlterheléssel valósítható meg, aminek aztán számos következménye lehet, például az, hogy befejezetlenek vagy alulfelszereltek maradnak az otthonok.
Eszerint elég lesújtó a kép. Van azért pozitív trend is?
Igen, egy üdvös tendencia látható. Ez pedig a nem teljesítő hitelek arányának jelentős mérséklődése, amit eddig a koronavírus járvány sem akasztott meg. Más kérdés, hogy azért vannak bizonytalanságok a tekintetben, hogy a bevezetett moratórium vagy a követeléskezelőkhöz átkerült állományok mennyire fedik el a valós tendenciákat. Hiszen nem tudni egészen pontosan, hogy valaki azért nem törleszt, mert nem tud, vagy pedig azért, mert jobbnak látja a törlesztési moratórium intézményét továbbra is igénybe venni. A bizonytalanságot csak fokozza az építőiparban és az ingatlanpiacon tapasztalható inflatorikus aktivitás.
A társadalmi egyenlőtlenségek szempontjából miképpen értékelhető a lakásépítési boom és úgy általában a lakáspiaci intézkedések?
Azt gondolom, hogy sokkal komplexebb módon alakulnak a lakásárak, mint ahogy azt a klasszikus közgazdasági modellek jósolják. Oda-vissza ható, egymást felerősítő és sokszor nemlineáris hatásokról van szó, kezdve a hitelezési feltételek változásától, az egyes önkormányzatok által a helyi lakhatási kínálatra adott válaszokon át a koronavírusra adott példátlan szakpolitikai beavatkozásokig, amelyek inkább magyarázhatják a lakásárak alakulását. Nem beszélve arról, hogy a korábban említett módon a pénzügyi szféra nem nagyon keresi a reálgazdasági beruházási lehetőségeket, sokkal inkább áramoltatja a forrásokat a rövidtávon nagyobb hozamot ígérő területek felé. Ebben a konstellációban az ingatlanok terén tapasztalható buborékosodás szinte már természetes. Én még azt tanultam, hogy a háztartások racionálisak és készülnek a rosszabb időszakra, a valóságban azonban nem ezt látjuk. Békeidőszakban ugrik meg a hitelkártya-kibocsátás és a tranzakciók száma, akkor fut fel az eladósodás, aminek eredménye csak az lehet, hogy az optimálisnál magasabb eladósodottsági szintre kerülnek, az optimálisnál sokkal túlfűtöttebbé teszik a gazdaságot, ekkor pedig egy válság esetén még nagyobb és mélyebb lesz a visszaesés. Ezt 2008 tökéletesen világossá tette. Következésképp: a szabályozó hatóságok oldalán minden szigorítás és prudenciát emelő intézkedés hosszú távon inkább használ, mintsem ártana. Így lehet egészségesebb és kisebb kockázatot rejtő a magyarországi lakáspiac, amikor többek között az államilag nem támogatott lakáscélú hitelek állománya úgy tud növekedni, hogy az nem jár együtt a nem teljesítő hitelekkel fokozódásával, sőt, azok mérséklődése figyelhető meg. A következő évek fogják megmutatni majd azt, hogy vajon az elkezdett lakáspolitikai intézkedések segítik-e az egyenlőtlenségek tompítását, vagy épp ellenkezőleg, fokozzák azokat. Mert kétségtelen, hogy a lakásépítési láz nem egyenletesen, hanem koncentráltan valósul meg Magyarországon: a fejlettebb régiók és nagyvárosok dominálnak, mindeközben az összes háztartás 83 százaléka nem jut lakáshitelhez azért, mert nem képes teljesíteni a feltételeket.
Azért azt a 2008-as válságnál láthattuk, hogy milyen kockázatokat rejt a hitelezés felfutása.
Ezért is fontos a körültekintő gazdaságpolitikai tervezés, az infláció féken tartása. Lényeges, hogy a lakáscélú hitelezés fölfutásával párhuzamosan minimalizáljuk annak esélyét, hogy túlméretes buborékot generálunk, aminek kipukkanása háztartások tömegeit rántaná magával. Emlékszem, hogy 2006 elején az amerikai jegybank, a FED prominens közgazdászai elkészítettek egy elemzést arról, hogy mi történne az amerikai gazdasággal, ha a lakásárak hirtelen esnének 20 százalékot. Bevetették a legkorszerűbb makro-modellt, bekalibrálták és futtatták, az eredmény az lett, hogy nem sok minden. A növekedés kissé lanyhulhat, enyhe recesszió is lehet, de semmi olyan nem következhet be, amit néhány kamatcsökkentés helyre ne hozna. A modell pontosan azt tette, amire tervezték. Feltételezte, hogy mindenki racionálisan viselkedik, a piacok hatékonyan működnek, a rendszer pedig visszakorrigál a teljes foglalkoztatás melletti egyensúlyba. Nem így lett. Sok tekintetben jobb tehát, ha szerényebbek vagyunk.
Mindennek tükrében milyen hatásai lehetnek itthon a digitális megoldások elterjedésének?
Ezt nem lehet pontosan megmondani. Elviekben már most rekordmértékű termelékenységi javulást kellene a statisztikákból kiolvasnunk, hiszen soha nem látott szintű digitalizációt élünk meg. Ez a látványos javulás azonban késik. Részben méréssel összefüggő problémáról van szó – nehéz megkülönböztetni az infokommunikációs technológiával rendelkező termékeket az azokkal nem rendelkezőktől; a digitális gazdaság minőségi dimenzióban ad hozzá életünkhöz, amit nagyon nehéz mérni stb. -, részben pedig arról, amiről már 1922-ben William F. Ogburn amerikai szociológus írt, nevezetesen, hogy a technológiai fejlődés mindig jelentős késlekedéssel fordul termőre, mert kulturálisan és egyéb instrumentális okoknál fogva komoly ellenösztönzők működnek. Utóbbira számos példa akad, gondoljunk csak arra, hogy az automatizálás, a robotika fokozódása a munkanélküliség emelkedésén keresztül aláásná az európai jóléti államok fenntarthatóságát – ez pedig valós veszély, mert mértékadó számítások szerint is a mostani munkahelyek minimum fele kiváltható volna automatizálással és robotizálással. Jelen tudásunk szerint a digitális forradalom, a kiber-fizikai rendszereket létrehozó ipar 4.0 rohamos elterjedése és kiteljesedése inkább rontana, mintsem javítana a fönnálló egyenlőtlenségi viszonyrendszeren. Nem meglepő, hogy a demográfiai értelemben Európa jövőjét megtestesítő Japánban a szakpolitika csak olyan automatizálást és robotizációt támogat, ahol az ember-gép együttműködés továbbra is megmarad. A gazdaságpolitika felelőssége az, hogy a transzformációt emberléptékűvé tegye.
A szakmai fórumon szó esett a mind inkább előtérbe kerülő rugalmas munkaerőpiacról is. Ez miért fontos?
A munkaerőpiacot akkor mondjuk általában rugalmasnak, ha a leghatékonyabb módon allokálja a munkaerőt, azaz elősegíti, hogy ott és úgy tudjanak dolgozni, ahol a bennük rejlő tudás és képesség a legjobban kiaknázható és az adott munkahely egyébként számukra is biztosítja a személyes megelégedettséget, a szükséges ösztönzést. Ha például gyorsan és kis költséggel lehet dolgozókat felvenni és elbocsátani – azaz alacsonyabbak az adminisztrációs terhek és alacsonyabb fokú a munkavédelmi szabályozás -, akkor a munkaerőpiac rugalmasabbnak tekinthető. Ez szolgálja ugyanis azt, hogy minél hamarabb tudjanak megszabadulni a cégek a nem hatékonyan dolgozóktól és fölvenni olyanokat, akik innovatív és kreatív készségei és képességei a legjobban segítik elő a céget a tovább gyarapodásban. Sokszor egyébként mellőzik az elemzésekből a munkaerőpiaci szabályozás szigorú, avagy laza voltának szerepét a folyamatokból.
Miért, mi ennek a jelentősége?
Ha a szabályozás túl szigorú, mint például az európai mediterrán térségben, akkor jellemzően a cégek mérete is kisebbé válik, így az erőforrások hatékony elosztása és kiaknázása is csak tökéletlen lehet ráerősítvén a tartósan gyengélkedő termelékenységi dinamikára. Ugyanakkor azonban biztosítja a széles munkaerőbázisra épített állami bevételeket, ami a jóléti államnak létszükséglete. Az a közkeletű felfogás, miszerint a munkaerőpiacot érdemes mindig rugalmasabbá tenni sem állja meg a helyét, mert nem mentes mellékhatásoktól. Elég csak az Egyesült Államok esetére gondolni, ahol a világon az egyik legrugalmasabb munkaerőpiaccal találkozhatunk, és mégis: számos cikk kimutatta, hogy a termelékenységi dinamika elképesztően lefékeződött, azaz innovációs készsége leromlott. A foglalkoztatásvédelem fellazítása a magasan képzett, ezért a munkáltató számára nagyobb költséggel járó munkavállalók aránybéli csökkenését váltaná ki. Ők azok ugyanis, akik kifinomultabb tevékenységet végeznek, s akiknek az automatizálás és robotizáció útján történő kiváltása még nagyobb költségmegtakarítást ígér. Ekkor pedig nem csak az alacsonyan, de a magasabban képzett munkaerő is növekvő munkanélküliséggel szembesülhet.
Az Ipar 4.0. korában milyen mértékű rugalmasság lehet ideális a munkaerőpiac szempontjából? Egyáltalán: hogyan mérhető és állítható be ez a szint?
Az Ipar 4.0 kapcsán valóbon mellőzhetetlen a munkaerőpiac rugalmasságának szintje, de nem egyértelmű a helyzet. A differenciáltabb megközelítésre azért van szükség, mert a foglalkoztatás flexibilitására is több dimenzióban lehet gondolni: munkaerő felvételénél, elbocsátásánál és a munkaórák, beosztások rendjénél. Ami a mérést illeti, az OECD-nél bevezették a foglalkoztatási rugalmassági indexet (Employment Flexibility Index, EFI). Ez 41 ország rangsorát adja, s ebből az látszik, hogy e szélesebb aspektusokkal is kalkuláló rugalmasság terén 2020-ban a visegrádi országok közül Csehország a 8-ik, Magyarország a 12-ik, Szlovákia a 36-ik, Lengyelország pedig a 27-ik. Hazánkban, meg általában a Közép- és Kelet Európai posztszocialista országok esetében a munkaerőhiány kimagasló mértéke a legfontosabb probléma – ami a foglalkoztatás magas szintjében is tükröződik és a GDP arányos folyószámlára történő hazautalások nagy volumenében is.
Hajlamosak vagyunk az Ipar 4.0-t úgy emlegetni, mintha az egyenlő lenne a fellendüléssel, miközben önmagában a mennyiségi növekedés, a termelékenység megugrása aligha garancia a társadalmi felemelkedésre. Ön hogyan látja, mi a realitás?
Az Ipar 4.0 valóban sok mindent ígér, legfőképp termelékenységi boomot. Ám egyáltalán nem biztos, hogy kivetíthető annak tartós pozitív hatása a jövőre nézve. A „vágyott” termelékenységi hatáshoz egy sor kiegészítő feltétel kölcsönhatása kellene: növekvő fizetőképes kereslet; ehhez erősödő és szélesedő középosztály; ehhez javuló egyenlőtlenségi adatok; a pénzügyi szektor olyan irányú regulációja, aminek révén az hatékonyabb intermediátor, azaz közvetítő tud lenni a reálgazdaság felé. A fenntartható fejlődési célok alapján pedig azt is mondhatjuk, hogy a minőségi növekedés megalapozása a cél, nem pedig a kvantitatív növekedés további erőltetése. Például a nem könnyen számszerűsíthető, ám életminőségjavító szolgáltatások fölfutása, kisebb energiaintenzitású termelés, ami kisebb GDP növekményt indukál ugyan, de kevesebb is a környezetterhelése és így tovább. Aztán fontosak még a pozitív várakozások a tekintetben, hogy elérkezik a várva várt ’post-COVID’ időszak. E tekintetben erős kételyeim vannak. Magyarország esetében a rugalmasság előfeltétele a digitalizáció folytathatóságának, viszont a munkaerőhiány afelé tolja a foglalkoztatókat, hogy a nagy költséget jelentő, magasabban képzett munkavállalók kiváltására fókuszáljon az automatizáció során. Ezért fokozott óvatossággal érdemes eljárni.
Annál is inkább, mert a robotizáció révén az állások már mintegy 50 százalékát automatizálni lehet. Milyen gazdaságpolitikát érdemes e szempontból követni: támogatni a modernizációt – ezáltal fejlesztve a gazdaságot -, vagy fékezni annak mértékét a munkahelyek megőrzése érdekében?
Polányi Károly nagyívű és klasszikus munkájában már rá próbálta ébreszteni a gazdaságpolitikát arra, hogy a technológiai fejlődésnek nagy társadalmi felfordulás lehet az ára. A neves brit történész, Arnold Toynbee szintén azt mutatta ki, hogy bizonyos társadalmak felemelkednek a technikai fejlesztések révén, és lehanyatlanak akkor, amikor nem tudják a társadalmi kohéziót megteremteni és fejleszteni. A hajdani Pannonia területén helyt foglaló Magyarország gazdasági kormányzása számára irányadó lehet a régi római mondás, „festina lente”, azaz a lassan járj, tovább érsz alapelv. Vagyis nem engedheti meg, hogy a digitális transzformáció, az Ipar 4.0, a mesterséges intelligencia diffúziója irányítatlan és határtalan legyen. Fontos a holisztikusabb szemlélet, azaz az átalakulás pszichikai következményeinek a feltérképezése is, hiszen mostantól a munkavállalóknak a gépekkel kell versenyezniük, folyamatos megfigyelés és monitoring alatt vannak és a munka és magánélet különbözősége is homályosabbá válik, mint valaha. Intő példa az Amazon esete, ahol a dolgozók algoritmusok útján való szoros megfigyelése akkora stresszhez vezetett, hogy toalettre se mentek inkább ki, magas szintre emelve a ’living with ICT’ -szakirodalomból jól ismert szorongás kultúráját… Összességében az Ipar 4.0 feladata szerintem az, hogy a minőségi növekedést, fejlődést támogassa. Nem a stagnálástól kell tehát őrizkednünk, hanem a haladás illúziójától.
Kovács Olivér munkássága megtekinthető weboldalán.
