Magyarországon 2018-ban a fogyasztási javak és szolgáltatások ára az EU-s átlag 63 százalékát érte el, amellyel hazánk a negyedik legolcsóbb országnak számított az unióban. Csak Lengyelországban, Romániában, és Bulgáriában voltak alacsonyabb árak. A legdrágább országok listáját Dánia, Írország és Luxemburg dominálja. Mindez azonban önmagában csak részinformáció: nem mindegy, hogy mekkora jövedelem áll az állampolgárok rendelkezésére. A mindenki vágyálmának számító alacsony árak és magas bérek párosának korszaka a statisztikák alapján nálunk egyelőre még várat magára. A minimálbérek tekintetében az 5., a nettó átlagkeresetek alapján pedig a 3. legalacsonyabbak a bérek nálunk. Mindez pedig azt jelenti, hogy EU-s viszonylatban nálunk a 3. legolcsóbb a munkaerő.
Forrás: Eurostat és Reinisfisher
Első ránézésre tehát Magyarország olcsó. A neoklasszikus megközelítés alapján ebből rögtön az következne, hogy az olcsóbb bérek miatt a termelés olcsóbbá válik, tehát nő a versenyképesség. Az emelkedő bérek ezzel ellentétben a foglalkoztatás csökkenését és az árszínvonal emelkedését vetítenék előre. Ám e megközelítésnek számos gyengesége van.
Az EU-s csatlakozást kísérő konvergenciafolyamatok a munkabérekre és az árakra is hatással voltak. A nyugati országokban megszerezhető magasabb bér tömeges munkaerőáramlást indított el ezen országokba. A nagyobb munkakínálat az ottani bérnövekedési ütemet visszafogta, nálunk pedig a kisebb munkakínálat felfelé ható nyomást fejtett ki a munkabérekre. A felzárkózás folyamata tehát a korábbi előnyök és hátrányok kiegyenlítődését vonja maga után. Mindez azonban a reálárfolyam emelkedésén keresztül a versenyképesség romlását is jelentheti, különösen az exportszektorban (kivéve persze, ha az extrán laza monetáris politika ezt átmenetileg ellensúlyozza).
Téves tehát amellett érvelni, hogy az alacsony bérszínvonal a hosszú távú versenyképesség mozgatórugója. Elég csak a távol-keleti országok jelenlegi pozíciójára gondolni. Kína már néhány évvel ezelőtt felismerte az évtizedeken át működő stratégiájának kifulladását. Az olcsó munkaerőre épülő exportorientált gazdaság lassan eléri korlátjait, már kedvezőbb máshova vinni a gyártást. Láthatjuk azt is, hogy alacsony bérek mellett törvényszerűen az olcsó termékekre történő szakosodás valósul meg, ami ugyancsak nem a gyors fejlődés záloga. A kiutat ebben a fázisban az innovatív megoldások, korszerűbb termelési eljárások minél szélesebb körű adaptálása jelenti. Ekkor pedig a növekvő bérek sem jelentenek veszélyt a versenyképességre.
Az alacsony bérek másik hátránya, hogy visszafogják az aggregált keresletet, kiemelten a fogyasztói kiadásokat, ami a GDP döntő hányadát adja. Annál is inkább, mivel az emberek elsődleges jövedelemforrása a munkabérből származik, az egyéb befektetésből eredő jövedelmek csekély hányadot tesznek ki, illetve csak egy szűk réteg esetében releváns. A nyomott aggregált kereslet pedig hosszú távon pangást és recessziót okozhat.
Mindez persze nem értelmezhető elszigetelten. Az általános felfogás szerint akkor működik jól a rendszer, ha a bérek dinamikája megegyezik a termelékenység dinamikájával. Ha megvizsgáljuk, hogy hazánkban más országokhoz képest mennyire van összhang a két mutató között, azt láthatjuk, hogy még lenne tere a béremelésnek. Idő kérdése, hogy mikor érnek be a folyamatok. Jelenleg a bérek további emelkedését támogatja a szűkös munkaerőkínálat, amelyet a jelentős kivándorlási hullám mellett az idősödő társadalom kihívásai is nehezítenek. A munkaerőhiány a külföldi tőkebefektetéseket is visszavetheti, hiszen senki sem akar olyan helyre gyárat telepíteni, ahol nincs megfelelő munkaerő, vagy aki van, az extrán drága. Nem hiába a kormány gyerekvállalást ösztönző programjai, illetve a nyugdíjkorhatár emelése. Persze lehet ezen túlmenően is gondolkodni, főként a digitális forradalom időszakában, amikor az automatizáció és a mesterséges intelligencia hatalmas potenciállal rendelkezik. Az alacsony bérek okozta versenyképességi előnyt már rövid távon felülírhatják az ipar 4.0 legújabb vívmányai. Talán még annak is van tere, hogy csökkentsük a sztenderd heti 40 órás munkaidőt (persze a hatékonyság javítása mellett és a bérek visszavágása nélkül). Elgondolkodtató lehet, hogy a jólétre és az életszínvonalra mindez milyen hatásokat fejtene ki nálunk, ahol a boldogságról szóló statisztikák alapján szintén az EU-s átlag alatt teljesítünk.
