A horvátok 2021 folyamán emlékeznek meg a horvát reformmozgalom legjelentősebb eseményeinek ötvenedik évfordulóiról.
A magyar ’56-hoz és a csehszlovák ’68-hoz képest méltatlanul keveset tárgyalt, „belső” beavatkozással elnyomott jugoszláviai reformkorszak horvátországi eseményei máig megosztják a horvát közvéleményt. A különböző politikai opciók képviselői eltérő módon tekintenek az utókor által horvát tavasznak elnevezett reformmozgalomra, annak más-más mozzanatait és szereplőit emelik ki. Abban azonban nincs vita, hogy a horvát tavasz a társadalom széles rétegeinek támogatását élvező, a horvát tagköztársaság számára igazságosabb gazdasági és politikai viszonyokat követelő mozgalom volt, melynek a tagköztársaság határain kívül és a népes horvát emigráció köreiben is komoly támogatottsága volt. (Innen ered korabeli pejoratív elnevezése – maspok (masovni pokret, azaz tömegmozgalom).) A Horvátország második világháborút követő történelmének legmozgalmasabb fejezetét jelentő időszak minden részletre kiterjedő feltárásával a történettudomány napjainkig adós maradt.
A reformok időszaka
A horvátországi folyamatok elindulását a Jugoszlávia-szerte végbemenő változások tették lehetővé, melyek legaktívabb támogatói éppen a horvát kommunista vezetés tagjai voltak. Jugoszlávia történelmében a hatvanas évek második fele a föderatív állam jelentős gazdasági, majd politikai és társadalmi átalakulását hozó reform korszaka volt. A kommunista vezetés a hatvanas évek közepén bevezetett reform révén a tagköztársaságok és autonóm tartományok gazdasági önállóságának növelésével, konföderatív elemek bevezetésével igyekezett megoldani a belső konfliktusokat. A szövetségi alkotmány 1967 és 1968 során elfogadott módosításai gyengítették a föderáció hatáskörét, növelve a tagköztársaságok és autonóm tartományok jogait. A csúcspontot az 1971-es alkotmánymódosítások jelentették, melyek értelmében az állam legfontosabb szervei a továbbiakban a paritás elve alapján szerveződtek, ez pedig a beruházások, illetve az adó- és pénzügyek feletti kontroll köztársasági és tartományi végrehajtó tanácsokra történő átruházásával azt jelentette, hogy a föderációban a tagköztársaságoknak és tartományoknak domináns szerepük lett. A föderáció reformjával párhuzamosan zajlott a Jugoszláv Kommunisták Szövetsége (JKSZ) átalakításának folyamata, ami a köztársasági és tartományi kommunista szövetségek szerepének növelésével járt.
A testvériség-egység ideológiáján, azaz a délszlávok etnikai rokonságán alapuló koncepció ebben az időszakban kezdett átalakulni, a tagköztársaságok szuverén egységekként kezdtek viselkedni, a nemzeti- és állameszmék megújultak. A hatvanas évek végére világosan megmutatkoztak azok a törésvonalak, melyek a nyolcvanas évek második felében, új formában ismét felszínre bukkanva megrengették a jugoszláv állam alapjait. Az 1968 telén Koszovóban kirobbant tüntetésekkel gyakorlatilag állandósult a feszültség a szerb tagköztársasághoz tartozó autonóm tartományban, a koszovói albánok köztársasági státuszt kezdtek maguknak követelni.
A gazdasági értelemben a másik pólust jelentő Szlovéniában egy fontos nemzetközi hitel elmaradása váltott ki komoly elégedetlenséget, ami a hatalom minden szervében kifejezésre jutott. A korszakban történt jelentős átalakulást jelezte, hogy a legfelsőbb jugoszláv vezetés jóváhagyásával a makedónok nemzeti egyházat alapíthattak, Bosznia-Hercegovinában pedig hivatalosan elismert státuszt kaptak a muszlimok.
Szerbiában tekintélyes értelmiségiek ekkor kezdtek a szerbség egyenlőtlen helyzetéről, a szerb tagköztársaság történelmi és etnikai elv szerint sem megfelelő határairól beszélni. A horvát és a szerb értelmiség kulturális ügyekben folytatott vitái addig elhallgatott kérdéseket érintettek, így például a horvátok egyenjogúságát és a szerb tagköztársaságon kívül élő szerb lakosság jogait.
Kritikus hangok
A szövetségi hatalom visszaszorításának követelésében és a köztársasági önállóság érvényesítésében a horvát reformkommunista vezetés ment a legmesszebb, és a párton kívüli szereplők is ebben a tagköztársaságban voltak a legszervezettebbek. A Horvát Kommunisták Szövetsége (HKSZ) vezetését 1966 második felétől fiatalabb, reformer irányultságú káderek vették át. A Miko Tripalo és Savka Dabčević-Kučar fémjelezte reformerek a piaci mechanizmusok elfogadása mellett tagköztársaságuk gazdasági és nemzetük kulturális érdekeiért is elődeiknél határozottabban álltak ki.
A szabadabb politikai légkörben lehetővé vált a horvát identitás és szuverenitás határozottabb kifejezése, a horvát államiság nyíltabb hangsúlyozása. Az unitarista jugoszlávizmus nyilvános kritikája, a nemzeti különállás kifejezése a horvát értelmiség részéről egyre gyakoribb lett. Ennek legismertebb megnyilvánulása az 1967. március 17-ei A horvát irodalmi nyelv nevéről és helyzetéről szóló deklaráció volt, mellyel a horvátok nyelvi és kulturális különállását demonstrálták.
A horvát reformerek szövetségi szinten 1967 végétől kezdeményezték a gazdasági viszonyok átalakítását, sok esetben egyedül maradva követeléseikkel. Belgrádi elszigetelődésükkel párhuzamosan, részben annak ellensúlyozására, 1968 tavaszától egyre jobban bevonták a horvátországi nyilvánosságot, ekkortól beszélhetünk a hazai tömegek mozgósítására tett kísérletről. Programhirdetésüknek a HKSZ KB 1970. január 15-17. között megtartott X. ülését tekinthetjük, melyen a „demokratikus szocializmust és a horvát nemzeti érdekeket leginkább veszélyeztető” unitarista erők elleni fellépésre szólítottak fel. A HKSZ KB programja széleskörű támogatásra talált a horvát tagköztársaságban. A legrégebbi horvát kulturális intézmény, az értelmiségi mozgolódás valódi központjává váló, egyre inkább politikai pártként viselkedő Matica hrvatska és a kibontakozó hallgatói mozgalom vezetése is mögéjük állt.
Két szárny
A Matica hrvatska és a hallgatók politikai faktorrá 1971 tavaszától váltak, s ekkor már nem riadtak vissza a HKSZ Központi Bizottságának nyílt kritizálásától sem. A KB két frakcióra oszlott, melyek között valódi szakítást a föderáció reformjának csúcspontját jelentő 1971-es alkotmánymódosítások eltérő értékelése hozott. Miko Tripalo ezt a szövetségi etatizmus elleni küzdelem kezdeti lépésének tartotta, míg a Vladimir Bakarić vezette szárny nem gondolta időszerűnek a további követelések megfogalmazását, a többi tagköztársasággal történő konfrontációt és a horvát tömegek politikába való bevonását veszélyesnek vélték. A HKSZ két szárnya között komoly ellentét alakult ki a párton kívüli erők megítélésében is: Bakarić csoportja a Matica hrvatska és a hallgatók tevékenységében az ellenforradalom veszélyét látta. Tripalo és Savka Dabčević-Kučar hívei sem kívánták megosztani a hatalmat, nem gondolkodtak a politikai rendszer megváltoztatásán, küzdelmükhez azonban óvatosan, de számítottak a párton kívüli erőkre is.
A jugoszláv hatalmat leginkább a hallgatói mozgalom aggasztotta, hiszen jelentős tömeget voltak képesek megmozgatni, jelszavaik egyre radikálisabbak lettek, egyes lépéseik pedig gyakorlatilag a párt egyeduralmát kérdőjelezték meg. A jugoszláv vezetés számára végül a hallgatók bejelentett sztrájkja szolgáltatott ürügyet a beavatkozásra. A horvátországi mozgalom elfojtását megelőzően nem kellett tartaniuk a nagyhatalmak rosszallásától. A Nyugat támogatta ugyan a decentralizációt és a reformokat, illetve érdekeltek voltak a jugoszláv piac megnyitásában is, elsőrendű szempontjuk azonban Jugoszlávia egységének megőrzése maradt. A nyugati diplomaták irataiban 1971 elején vált meghatározóvá az ország destabilizálódásától való félelem, különösen a horvátországi események váltottak ki aggodalmat.
Kétezer ítélet
A HKSZ reformszárnyát végül a horvátországi nacionalizmus terjedése ellen való erőtlen fellépés vádjával menesztették. A JKSZ Elnöksége 1971. december 1-jei, karađorđevói plénumának eredménye Tripalo és Dabčević-Kučar eltávolítása lett, néhány nappal később mindketten lemondtak tisztségeikről. A magasabb rangú kommunisták közül senkit sem börtönöztek be, a többi párttagnak és a párton kívülieknek azonban komoly megtorlással kellett szembesülniük. Főleg a hallgatói mozgalom és a Matica hrvatska köreihez tartozó értelmiségiek ellen léptek fel kíméletlenül. Az elkövetkező három évben 50 ezer személyt zártak ki a pártból, 1972-73 során nép- és államellenes bűncselekményért kétezer ítélet született. Karriereket törtek derékba, az elítéltek Jugoszlávia felbomlásáig viselték magukon a mozgalomban való részvétel stigmáját. A Tito vezette legfelsőbb jugoszláv vezetés erőszakkal zárt le egy korszakot, a horvát reformerek semlegítése után a többi tagköztársaságban is leváltották a reformkommunista vezetések tagjait. Karađorđevo neve a horvát történelem fekete lapjaira került, a reformerek követelései azonban később, az 1974-es szövetségi alkotmány elfogadásával részben teljesültek.
Nyitókép: Miko Tripalo beszédet tart a dalmáciai Drnišben. (Forrás: Wikipédia)
