Gondolatok „A magasztos szózata” felcsendülésének évfordulóján
Az év vége felé közeledve egyre sűrűbben követik egymást a különböző hitvilágokhoz kötődő ünnepek és rituálék. A jelen írás ezek közül a Hindu bibliaként is emlegetett Bhagavad Gíta (भगवद्गीता) születésének évfordulóját, a Gíta Dzsajantit (गीताजयन्ती) emeli ki. A teljes nevén Srímad Bhagavad Gíta magyar fordítása „A magasztos szózata”, egy 18 fejezetbe rendezett 700 versszakból álló költemény: Visnu (विष्णु), az anyagi teremtés fenntartójának egyik avatárja, Krisna (कृष्ण) és a Bharat nemzetség egyik hercege, Ardzsuna (अर्जुन) dialógusa, mely tanítások a hindu filozófia szánkhja (सांख्य) ágának esszenciájaként is értelmezhetők.
A Gíta Dzsajanti a hindu naptár szerinti kilencedik, Margasirsa (मार्गशीर्ष) holdhónap növekvő fázisának 11. napja, ami idén december 11-re esik. Ilyenkor a hindu hívők a Gíta recitálása mellett a földrajzi Kuruksétra (कुरुक्षेत्र) helyszínen emlékeznek meg a Mahábhárata (महाभारत) háború döntő csatájára, mely nemcsak a Bharata dinasztia utolsó, mindent eldöntő összecsapása volt, hanem a hindu időszámítás harmadik korszakának, a Dvápara-júgának a végét, valamint Krisna halálával a mi korszakunk, a tudatosság szempontjából legkorlátoltabb kor, a Kali-júga beköszöntét is elhozta.
Azt, hogy miért említendő mindez a Környezeti Fenntarthatóság Intézetének blogján, már a teremtés harmonikus működéséért felelős Visnu istenség az eseményekben játszott kiemelt szerepe is jelzi. A hindu kozmológia szerint Visnu mind a négy nagy világkorszakban leszületik a földre, hogy a kizökkent világot visszaterelje a maga kerékvágásába. E négy korszak, melyek összességükben Brahma (ब्रह्मा), a teremtő egy nappalát adják ki, alapvetően abban különböznek egymástól, hogy az emberek értékrendje, életmódja, viselkedése milyen mértékben tér el a kozmikus rendtől; akiknek aztán ezzel arányosan csökken úgy élethosszuk és fizikai termetük, mint szellemi képességeik.
A Kali-júgában élve, mivel az emberek ebben a korszakban távolodtak el a legnagyobb mértékben tőle, a szanszkrit dharma (धर्म) kifejezés, melyet világrend, erkölcs, kötelesség, sorsküldetés, vallás és sok egyéb módon fordítanak, számunkra inkább csak körülírható. Jelentésének érzékeltetésére Visnu nyolcadik avatárja, Krisna, életét leíró szent szöveg, a Srímad Bhágavatam (श्रीमद्भागवतम्) a dharmát egy bikához hasonlítja, melynek négy lába a tapasz (तपस्) azaz önfegyelem, saucsa (शौच) azaz tisztaság, daja (दय) azaz irgalmasság és szatja (सत्य) azaz igazság – az idő előrehaladtával ezek jelenléte halványul a születő és letűnő civilizációkban.
Szintén a Srímad Bhágavatam számol be Visnu a Dvápara-júgába való alászállásának pontos körülményeiről. Mindennek kezdeményezője bolygónk istennője, a földanya Bhumi (भुमि), aki tehén alakban jelenik meg Brahma, a teremtő előtt, és sűrű könnyek között számol be a zsarnokok, a kapzsiság, az önzés, a féltékenység, az irigység és gyűlölet eluralkodásából adódó őt érő elviselhetetlen szenvedésről. Brahma ezekben a helyzetekben sosem a közvetlen isteni beavatkozó, hanem a közvetítő szerepét tölti be; ezúttal maga köré gyűjtve az összes istent Visnu elé járul, akik imával könyörögnek neki, hogy földanya szenvedéseinek véget vessen. Visnu ígéretet tesz az egybegyűlteknek, hogy az összes hatalmával felruházva születik majd meg Krisnaként egy tehénpásztor közösségbe, ahova segítőjét, a kígyók királyát Sésát (भुमि) is maga elé küldi, aki Balarámaként (बलराम) e földi életében bátyja lesz.
Krisnának rengeteg dolga akad a Földön, hogy a különböző uralkodók alakját öltő démonokkal megküzdjön, és hogy ennek eredményeként minél több lábra állítsa a dharmát. Eközben élete többször összeszövődik a Bharata dinasztia tagjaival is, mielőtt a végső csatára kerül sor Kuruksétrán. Visnu egyik szövetségese Májá (माया), az illúzió energiája-istennője, aki lehetővé teszi, hogy Krisnaként véghez vitt varázslatos tettei ne fedjék fel isteni létét egyik szereplő előtt sem, akikkel csodákkal kikövezett földi útján találkozik. Így fordulhat elő, hogy a végső összecsapáshoz felsorakozó harcosok legkiválóbbja, Ardzsuna számára is tud kocsihajtójaként meglepetésekkel szolgálni.
A Bhagavad Gíta ugyan egy rövid költemény, eléneklése két-három órát vesz csak igénybe, de ezalatt nemcsak a Mahábhárata-háborút lezáró legvéresebb csata zajlik le, hanem Ardzsuna is magáévá teszi a győzelemhez szükséges legmagasabb tanításokat. Ezek az örökérvényű igazságok e többezer éves művet is halhatatlanná teszik, mely talán az egyik legtöbb értelmezéssel és magyarázattal rendelkező klasszikus mű. A Gíta a leghosszabb hindu eposz, a Bharat nemzetség történetét lejegyző 18 kötetes Mahábhárata része (pontosan a hatodik, Bhisma könyveként ismert kötet 25–42. fejezetét teszi ki), mely szinte végtelen számú szereplője még végtelenebb szálon kötődik egymáshoz, akiknek nem csak akkori, hanem korábbi életeik következményeivel is el kell számolniuk, elsősorban önmaguk előtt.
Tehát senki sem kezdő a több ezer kiváló harcos közül, aki a Bhagavad Gíta legelején felsorakozik a csatamezőre. A készülődő összecsapás ugyan a Mahábháratát olvasva lépésről lépére lekövethetően elkerülhetetlen, ugyanakkor annyira ellentmondásos és kiélezett, hogy még a többszörös isteni jelenlét mellett is felfokozott várakozással tölti el a befogadót, hogy vajon milyen rend / dharma születik egy olyan csatából, ahol a szám szerint abszolút fölényben lévő Kaurák (कौरव), akik a hatalmukkal való visszaélések sorozatával szerezték túlerejüket, saját unokatestvéreiket igyekeznek lemészárolni – viszont ez utóbbiak, a Pánduk (पाण्डु)sem egyébre készülnek, minthogy rokonaik, barátaik, szeretett tanítóik életét ontsák ki, hogy megvédjék és visszaszerezzék azt, amit saját becsületüknek és jogos jussuknak tartanak.
Mint minden szentírásban, a GÍtában is felfedezhető a tanok átadásának tradicionális módja, miszerint a legmagasabb tanítás a mű legelején hangzik el, és a továbbiak annak megértését, megerősítését, más szemszögből való megvilágítását szolgálják. Ugyan a Gíta első fejezete egy felvezető, ahol Krisna meg sem szólal, ezért sok kommentátor nem is tér ki tartalmára – való igaz, hogy a Magasztostól származó alaptanok a második fejezetben hangzanak el. A bevezetőben, mint ahogy a fejezet címéből is kiolvasható, legtöbbet Ardzsuna elcsüggedő szavait hallhatjuk, miután a narrátor, Szandzsaja beszámolt a két fél erőviszonyairól, mindenki megfújta a csatakürtöt (a hindu hadviselésben kagylót) és a támadás már visszavonhatatlan. Ardzsunában ekkor kérdőjeleződik meg először, hogy képes-e azt véghez vinni, amire egész életében készült, és az ennek érdekében felhalmozott ismereteit e döntő pillanatban arra használja, hogy a megfutamodás útjának helyességét bizonygassa.
A Gítát sokféleképpen lehet olvasni – pusztán az eseménytörténetre szorítkozva is lebilincselő élményben lehet részünk. De ha a szavak jelentésrétegeit felfejtjük, ami a szanszkrit eredeti esetében a nyelv összetettsége következtében megkerülhetetlen, már az első szavak jelzik „dharmakshetre kurukshetre”, hogy a Kuruksétra, a csatamező egyben a dharma mezeje is, tehát a saját tudatunkban is meg kell vívni a csatát, hogy belső motiváltságunk, amit szentnek tartunk, amire az életünket tesszük fel, amiért meghalni vagyunk képesek, az összhangban legyen az univerzális renddel; hogy a tudásunkat ne a saját szentimentalitásunk, pillanatnyi fellobbanásaink vagy érdekeink érvényesítése érdekében hangoztassuk, hanem a magasabb célok elérésére a gyakorlatban tevőlegesen alkalmazzuk.
Nyitókép: Krisna vezeti Ardzsunát a csatamezőre, forrás: Wikipédia
