Fenntarthatósági gondolatok Siva Nagy Éjszakája kapcsán
Az elmúlt hétvégén két ünnepi alkalom volt, ami ébren tarthatott minket. Ezek közül az Oscar-díj-átadás csak az időeltolódás miatt jelentett virrasztást a közép-európai időzónában élőknek. A nőnapot követő éjjelen viszont az 1,2 milliárd főt számláló globális hindu közösség a tudatlanság és a sötétség leküzdésére virrasztott a Maha Sivaratri, azaz Siva Nagy Éjszakájának alkalmából. Ennek kapcsán fontoljuk meg, hogy miért nem lenne jó ötlet, hogy ha a természettel elérendő egyensúlyi állapotot a ’rossz’ felszámolásán keresztül szeretnénk elérni.
A Maha Sivaratri az indiai fesztiválok színes pompájához képest visszavonult alkalom; rendhagyó abban a tekintetben is, hogy formája a virrasztás és a böjt, ami igen ritka a hindu vallási rituálék széles palettáján. Az általunk aszkézisként számontartott jelenség ugyan az indiaiak számára is ismert gyakorlat, de a szanszkrit tapas kifejezés nem az önmegtagadás vagy önsanyargatás megnyilvánulása – ez kifejezetten kerülendő, mivel az elképzelés szerint a Legfelsőbb bennünk vagy rajtunk keresztül tapasztalja meg önmagát, akire nem ildomos sem éhezést, sem kialvatlanságot kiróni. A tapas a saját komfortzónánkból való kilépésnek és az azon minél folyamatosabban való kívül maradás képességének a gyakorlása, melynek célja egy magasabb tudatállapot és az azt jellemző tartós, áldott öröm átélésének elérése.
A környezettudatosság szempontjából ennek az ünnepnek a relevanciája, hogy mi is pontosan a tudatlanság és a sötétség, aminek meghaladására törekszünk egy ilyen önfegyelmet igénylő eseményen, mely egy évben tizenkétszer vagy akár tizenháromszor is ismétlődik. Minden fogyóhold tizennegyedik, azaz legsötétebb éjjele Siva éjszakája, ami közül a legerőteljesebb hatású a tavaszi napforduló előtti alkalom – ezért is kapta a „maha”, azaz „nagy” jelzőt. A csillagászati kontextus is jelzi, hogy kozmikus energia jelenlétéről van szó, mely segíti a törekvőt a szellemi emelkedésben, ha őt ez az erő függőleges gerinccel, azaz ébren találja.
Az indiai hit szerint minden szenvedésünk (klesha) fő gyökere a tudatlanságunk önmagunk valós, isteni természetéről (avidya), melynek folyománya, hogy az életünket a korlátolt tudatunk szerinti tetszésünk (raga) és nem-tetszésünk (dvesha) szerint éljük. Ragaszkodunk ahhoz, amit szeretünk, és kerüljünk azt, amit nem szeretünk olyannyira, hogy az ezek létjogosultságának indoklására kitalált történeteinkkel azonosítjuk önmagunkat. Az a meggyőződésünk, hogy vonzódásaink és averzióink sajátos keveredése tesz minket egyedivé és megismételhetetlenné (asmita) és a legnagyobb félelmünk, hogy ennek az egyediségnek a megszűnte, a fizikai testünk öregedése és halála elkerülhetetlenül bekövetkezik (abhinivesha).
A környezeti mozgalmak kulturális előzményeiként számon tartott irodalomból ennek a magatartásnak az egyik legismertebb és kultusz-szerűen tisztelt kritikája az amerikai transzcendentalizmus meghatározó alakja, a klasszikafilológus végzettségű Henry David Thoreau (1817–1862) 2 év 2 hónap és 22 napig tartó önmagán végzett kísérletéről lejegyzett élményei, amikor minimális anyagi befektetéssel egy saját maga által barkácsolt kunyhóban élve, alkalmi vadászatból, gyűjtögetésből és némi növénytermesztésből tartotta fent magát szellemi társa, Ralph Waldo Emerson (1803–1882) birtokán fekvő Walden-tó partján, tartózkodva a kora, és általában a nyugati kultúrában kívánatosnak tartott egzisztencia-építő életmódtól. A Walden; or, Life in the Woods (1854; magyar fordításban ingyenesen letölthető pdf) című műve azóta is a vissza természethez életideál bibliája, melynek szinte minden mondata végtelen számú idézetet megélt mottóvá emelkedett. Nemcsak Thoreau írásaiban gyakoriak az indiai filozófiára való utalások, hanem a modern független India egyik megalapítója, Mahatma Gandhi (1883–1944) is kölcsönzött Thoreau gondolataiból – az 1930-as sómenet óta a Gandhi nevéhez fűződő polgári engedetlenség eredetileg egy Thoreau által megfogalmazott és gyakorolt attitűd volt.
Az ökológiai szemléletű tájgazdálkodás és a környezetetika úttörőjének tartott Aldo Leopold (1887–1948) életútja az egyik legszemléletesebb példája annak, hogy egyetlen egyén hogyan képes meghaladni nemcsak a korának közvélekedése, hanem a leghaladóbb tudományos ismeretei szerinti helyes elveket és közelíteni egy magasabb rendeződés felismeréséhez. Aldo Leopold az utilitarista értékrendet valló, az amerikai erdőgazdálkodás tudományos alapjait lerakó Gifford Pinchot (1865–1946) által alapított, magas presztízsű Yale Erdészeti Iskolában (Yale School of Forestry) tanult, és karrierje kezdetén Új-Mexikó területén az akkori vadgazdálkodási elveket alkalmazva ragadozók kilövésével foglalkozott. Gyökeres szemléletváltása, mely a ragadozók egy ökoszisztéma egészséges működésében betöltött nélkülözhetetlen szerepét hangsúlyozta, nem a tudomány által elfogadott–előírt módon következett be. A Sound County Almanach című posztumusz kiadott könyve számol be arról a sorsfordító pillanatról, amikor egy meglőtt anyafarkas szemében kihunyó fény döbbentette rá arra a tényre, hogy egy faj kiirtása vagy betelepítése egy ökoszisztémába – ma az ökológiában trophic cascade-ként ismert jelenség – milyen dominóelven terjedő komoly rendszerfunkció-zavarokat okozhat.
Nehéz leküzdeni saját beidegződéseinket – az indiai mondák szerint a legkiválóbb hősök is több 30 ezer éves kört futnak (meditálnak), hogy változást érjenek el saját természetükben. Ha a leopárd kergeti az antilopot, kevesen akadnak, akik a leopárdnak szurkolnak. Holott egy ilyen jelenetben mindkét fél az életéért fut. A 60 km/órás sebességre való felgyorsulás a ragadozó szervezetét is igénybe veszi, 2–3 alkalomnál nincs több próbálkozási lehetősége, mielőtt a keringése felmondaná a szolgálatot. A ragadozók pozitív szerepe az élő rendszerekben mára már közismert tény, mégis a nyáj felé húzunk, a legtöbb esetben az utilitarista értékrend, „a legtöbbeknek a legnagyobb jó” elv dönt. Aldo Leopold élete nemcsak arra példa, hogy a jó és rossz megkülönböztetése és az utóbbi felszámolására irányuló törekvéseink felhagyása miként vezet egy elő közösség felvirágzáshoz, hanem arra is, hogy ha nyitottak vagyunk a nemcsak intellektuális, hanem tapasztalati ismeretszerzésre, a kettő egymást támogatva eredményezhet nagy áttöréseket.
Nyitókép: Siva Szentély, Kedarnath (a szerző felvétele)
