Ünnepek mint mérföldkövek a környezettudatoság felé vezető úton
A fenntartható fejlődés nem egy egzakt módon lehatárolt fogalom; jelentésének definiálása a XX. század közepén induló környezeti mozgalmak eszmecseréinek fontos és folyamatos eleme. Az ünnepek kapcsán az ezen a felületen megjelenő posztok gyakorlati, megélt példákkal kívánják gazdagítani ezt a diskurzust, ahol a tudás fejlesztése nem az okosabb gondolatok gondolását, hanem a hétköznapi cselekedetek tudatosabbá tételét jelenti.
A mérés műveletét általában a kvantitatív módszerek közé soroljuk, elkülönítve a kvalitatív módszerektől. Kevés olyan mérési módszer létezik, mint az időszámítás, ahol a kulturális sokféleség szembetűnővé teszi, hogy a mértékegységeink és a támpontokként használt mérföldkövek valójában minőséget tükröznek – egy közösség értékeit, melyre prosperitását alapozza, illetve működésének eredményességét méri. A naptárak készítésének motivációja az volt, hogy pontosan jelöljék meg azokat a fordulópontokat, amikor az idő minősége változott. Az ünnepek arra voltak hivatottak, hogy ezeket az ember fizikai és mentális strukturáltsága számára kihívást jelentő átmeneteket a közösségek spirituális vezetőinek tudása és tapasztalatai segítségével minél zökkenőmentessebbé tegyék. Az általuk előírt hétköznapi tennivalók és a celebrált rítusok zárták le a véget érő időszakot és hangolták át a közösségeket a küszöbön álló új ciklusra, ezzel szavatolva létük sikerességét, potenciáljuk az ideálishoz közelítő kiaknázását.
A környezettudatosság mint megközelítés nagyjából ezt a környezetünkkel való harmóniára törekvést jelenti, mely a napi döntéseinket meghatározó szakadatlan figyelmet és erőfeszítést követel – csekély, a fenti értelemben vett szellemi felügyelet mellett. Ezzel egyidőben civilizációnk fő vívmányának azt tartjuk, hogy a tudományos-technikai tudásunknak köszönhetően képessé váltunk természetes korlátaink átlépésére, aminek eredményeképpen a fejlett országokban az emberiség történetében eddig nem tapasztalt mértékű kényelem és anyagi bőség érhető el a társadalom széles rétegei számára. A Fenntartható Fejlesztési Célok a globális délen jelentkező környezeti, gazdasági is szociális problémák megoldását hozó fejlődést is alapvetően az emberi elme találékonyságából születő technikai újítások bevezetésében látják.
A globális észak országainak fejlődési irányát minden mérföldkőnek számító fenntarthatósági kutatás – A növekedés határai, Brandt jelentés, Közös jövőnk stb. – az egyén szellemi emelkedésében határozza meg. Nehéz helyzet elé állítjuk ezzel az intellektusunkat, hogy egyrészt mindenhatóságát ünnepeljük, másrészt elvárjuk, hogy valami magánál nemesebb, magasztosabb erő létének tényét elfogadja és hogy minél égetőbb ambíciója az azzal való valamilyen szintű azonosulás legyen. A jelen szerzőtől származó blogbejegyzések egy átlagos adottságú egyén szellemi küzdelmeit mutatják be, ahogyan az ünnepek mögött rejlő bölcsességet segítségül hívva ezt a feladatot igyekszik abszolválni.
A mi kultúránkban a koratavasz a böjt ideje, kiszámíthatatlan időjárással, amikor a változás tényét valamilyen szinten mindenki megérzi. Hivatalosan március elseje a meteorológiai tavasz első napja; a március 19 és 21 közé eső tavaszi napforduló pedig a csillagászati tavasz kezdete, amit követő első telihold utáni vasárnapon ünnepeljük a húsvétot. Ugyan a Gregorián naptár globálisan elfogadott, azokban a kultúrákban élők számára, ahol változatlanul használják a saját időszámításukat is, valószínűleg nem olyan tudatalakító tényező, mint számunkra. Ezek közül két meghatározó méretű populációt tömörítő kultúrkör, a hindu és a muszlim országok naptárai a tavaszi napfordulótól számítják az év kezdetét – amellett, hogy az időszámításuk kezdete és ennek következtében az, hogy milyen évet írnak, sem egyezik az általunk jegyzett 2024-es évvel.
A muszlim országokban a korszak kezdetét a hidzsra, Mohamed próféta 622-ben bekövetkezett áttelepülése Mekkából Medinába jelzi, de a domináns holdalapú időszámítás mellett, ami szerint a muszlimok 1445-öt írnak, az iráni–perzsa kultúra befolyása alatti országokban a nap a naptárkészítés alapja, így idén március 19-ig az ehhez a kultúrkörhöz tartozók még 1402-ben járnak, és Nowruz néven ünneplik az év első napját, mely egy a mi karácsonykor kezdődő 12 napos ünnepsorozatunkhoz hasonló 13 napos ünnep része.
A hindu országokban közkeletű ún. Shaka időszámítás 78 évvel van „lemaradva” a mi naptárunk mögött. Az idő képzete az indiai szemlélet szerint ciklikus, 4 fő korszak (juga) ezerszer történő egymásba fordulása – un. kalpa, Brahma, a teremtő egy nappalának hossza, földi időszámítás szerint 4,32 milliárd év – után következik be az ugyanilyen hosszú özönvíz, a teremtő egy éjszakája, a Brahmapralaya, amikor Brahma álma során minden létező feloldódik és újra egyesül a teremtővel, mielőtt egy újabb kor kezdődne. Ezeknek a korszakváltásoknak a leírása hasonló a mi éghajlatváltozási prognózisaink pesszimista verzióival – az özönvíz azokat a tüzeket oltja ki, melyeket a földi erőforrások kimerülése után bekövetkezett évszázados aszály után lobbannak lángra a vizeink kiszáradása, minden életforma megszűnte és a bolygónk felperzselődése után. Jelenleg az ezerszer ismétlődő négyes korszak negyedik, legromlottabb korának, a Kali-jugának a hajnalán vagyunk, amely időszámításunk előtt 3102-ben, Krisna (a fenntartás istenének, Visnunak a nyolcadik avatárja) halálával kezdődött, és időszámításunk szerinti 428899-ben lesz vége; valamint az ezer ismétlődésből az ötvenegyediknél tartunk.
A linearitáson edződött elmének mindez idegen és nehezen követhető – még úgy is, hogy sorrendiséget rendeltünk a hindu időmérés mértékegységeihez, holott azok körkörösen rendeződnek és úgy a léptékük, mint anyagi-szellemi természetük változó, ami további asszociációknak, változatoknak nyit kapukat. A pralaya / özönvíz koncepciója a hozzánk közelebb álló ökológia tudományának entrópia fogalmához hasonlítható, miszerint minden létező a szakadatlan energiadegradáció következtében lebomlik és újjászületik; nem véletlen, hogy a földi léptékben többmilliárdos időtávlatok más léptékben csak egy pillantás időtartamot jelölnek, de maga a folyamat velünk, bennünk is zajlik, ezért a világ működését nemcsak elméleti módon, hanem közvetlen tapasztalás útján is megismerhetjük. A hindu filozófia célja az alapelvek meghatározása és az elme azirányú pallérozása, hogy ezek működését ismerjük fel mindenben – ítélkezésmentesen. A fenntarthatósági gondolatkör egyik legfontosabb eleme a diverzitás megőrzése, mégis a gyakorlatban nehezen megkerülhető, hogy a fenntarthatóság ne az „így-kell-gondolkodni” hozzáállás egyik megnyilvánulásává váljon. A fentiekből is kitűnik, hogy az olyan abszolútnak tűnő kategória, mint a bolygómozgásokból eredő időszámítás sem egységes, és ahogyan az emberi történelem mutatja, minden uniformizáló kísérlet bukásra ítéltetett. A bolygó eltartóképességének határain belül prosperáló emberiség ideáljának megvalósítása valóban korunk legkomolyabb kihívása, ahol annak a triviálisnak tűnő kérdésnek a megválaszolása a legnehezebb, hogy pontosan milyen irányba tereljük szellemi energiáinkat.
A nyitókép a szerző felvétele
