Recenzió – Mona Siddiqui, Human Struggle: Christian and Muslim Perspectives (Emberi küzdelem: keresztény és muszlim megközelítések), Cambridge: Cambridge University Press, 2021., 214 oldal, ISBN 9781316518540.
Miközben az emberiségnek katasztrofális veszteségekkel kell szembenéznie, amelyeket többnyire saját kapzsisága okoz, üdvözlendő esemény egy új könyv megjelenése az emberi küzdelemről keresztény és muszlim szemszögből. Az emberi küzdelem vallási aspektusáról való írás azonban nehezen megfogható kutatási téma: mi ellen harcolni? Szenvedésről vagy elviselésről van szó? Vagy az emberi létben rejlő küzdelemről a különböző kiszolgáltatottságok ellen? Vagy inkább az Isten felé való törekvésről? Csak a kérdésnek egy adott vallási – legyen az az iszlám vagy a kereszténység – antropológiában való pontos megfogalmazása adhat választ a küzdelemnek mint a földi emberi lét részének igazolására. Az iszlám etikában – a szufi mujāhada (önfegyelem) kivételével – keveset tudunk az emberi küzdelem normáiról és útjairól. Még nehezebb feladat összehasonlítást végezni e témát illetően a kereszténység és az iszlám között. Milyen teológiákat vagy filozófiákat választanánk ki e nagy hagyományokból, hogy megvizsgáljuk, majd összehasonlítsuk a két nagy vallási hagyományt?
Mona Siddiqui, az Edinburgh-i Egyetem iszlám és vallásközi tanulmányok professzora bátran látott e feladat elvégzéséhez. Korábban Siddiqui számos etikai témával foglalkozott, többek között a hála, a vendégszeretet, a jó jellem és a muszlim–keresztény találkozások témakörében. A vallásközi párbeszédhez való hozzájárulásáért Siddiqui népszerű közéleti értelmiségi lett, számos nemzetközi díj és hat díszdoktori cím birtokosa, valamint a davosi Világgazdasági Fórum előadója. Elméletileg tehát Siddiqui rendelkezik a tapasztalattal és az eszközökkel ahhoz, hogy feltárja, miként látja az iszlám és a kereszténység az emberi küzdelmet, bár szakterülete az iszlám tanulmányok. E két nagy etikai hagyomány összehasonlítása elkerülhetetlenül azzal a kockázattal jár, hogy igazságtalanságot követünk el mindkettővel szemben, mivel nem foglalkozunk e hagyományok alapfogalmaival, meghatározó teológiai és etikai érveikkel, valamint azzal, hogy milyen értékeket tulajdonítanak az emberi küzdelemnek.
A bevezetésben Seddiqi szembesült az emberi küzdelem fogalma vizsgálatának első problémájával, amely az emberi küzdelem definiálása, valamint megkülönböztetése más etikai problémáktól, különösen az emberi szenvedéstől. Állítása szerint „a küzdelem reményt jelent mindenféle erkölcsi, társadalmi és személyes bizonytalanság közepette; míg a szenvedés gyakran egyfajta kétségbeesésről és szorongásról, az emberi lét elveszettségéről szól. A küzdelem a tanulási folyamat része, és mint ilyen, az élet elengedhetetlenül szükséges részeként kell rá tekinteni” (1. o.) Nem sokkal később azonban kijelenti, hogy a „küzdelem és szenvedés egyetemesebb témáját” (5. o.) fogja vizsgálni. A könyv öt fejezetén keresztül zűrzavart okoz, hogy az emberi küzdelem különböző értelemben: mint szenvedés, az emberi lét lényege, Isten felé való törekvés, harcos cselekedet, értelemkeresés, igazságkeresés stb. jelenik meg. Az emberi küzdelem című I. fejezet Pál pápától származó idézettel kezdődik: „Minden élet küzdelemmel jár” (8. o.). Ahelyett, hogy ezzel az idézettel behatóbban foglalkozott volna, és mélyebbre vitte volna a témát, zavaros idézetek következnek Viktor E. Frankltől (és az értelem kereséséről a szenvedés elviselésében), Martin Luther Kingtől és James Baldwintól (a feketék szenvedéséről Amerikában), Schleiermacherig (az Istenbe vetett hitével való küzdelemről), Oscar Wilde-ig (és a bánatról mint a teremtett dolgok legérzékenyebbikéről alkotott elképzeléséről). A fejezet II. János Pál pápától származó idézetekkel folytatódik, amelyek szerint a szenvedés az emberi természet lényege (16. o.), majd Bertrand Russell és Martha Nussbaum szenvedésről szóló gondolatainak kifejtése következik. Ezen a ponton az olvasó rájön, hogy a könyv a „küzdelemről és a szenvedésről”, mint „egymást átfedő fogalmakról és valóságokról” szól (18. o.). További idézeteket mutat be és tárgyal röviden Schopenhauertől az emberi akaratról mint szenvedésről, és az általa javasolt megoldásról, a vágy minimalizálásáról a szenvedés enyhítése érdekében. Majd ismét idézetek, másodlagos irodalom és rövid fejtegetések sorozatán keresztül fedezzük fel Tolsztojt és Nietzschét. A következő, Szent Pál és Szent Ágoston bűnről és szenvedésről szóló fejtegetése még jobban összezavar minket. Az ilyen központi teológiai problémákat megfelelően kell tárgyalni, mielőtt áttérnénk más problémákra. A 25. oldalon megismertet bennünket az iszlám bűnről szóló tanítás első elemeivel, hogy aztán azt mondja, hogy Ádám története az emberi bűnbeesésről és az isteni megbocsátásról szól, nem pedig a bűnről (26. oldal). Azt állítja, hogy az iszlám felfogása szerint az emberi lét lényege az, hogy az embert Isten próbára teszi, ám az ember vétkezik, megbánja tettét, és Isten megbocsát neki. A szerző ezután elmerül az emberi küzdelem szúfi felfogásában mint mujāhada (önfegyelem), amelynek célja, hogy az ember tartózkodjon a helytelen cselekedetektől és a kerülje a kísértéseket. Ezt a pontot érdemes lett volna tovább boncolgatni, de a szerző hamar belebonyolódik a rossz eredetéről, az emberi felelősségről, akaratról és szenvedésről szóló muszlim teológiai vitákba. Az egész első fejezet úgy tűnik számomra, a könyv a témáját úgy próbálná meghatározni, mintha az emberi küzdelem nehézkes meghatározására tenne kísérletet a nyugati és iszlám irodalomban, hogy aztán visszatérjen a bűn, a rossz és a szenvedés ismertebb problémáihoz.
A második fejezet címe „Az üdvösség keresése Rainer Maria Rilke és Abu Hamid al-Ghazali műveiben”, amit 2019-ben már publikált “God, discipleship and meaning in Rainer Maria Rilke and Muhammad al-Ghazali ” (Isten, tanítványság és értelem Rainer Maria Rilke and Muhammad al-Ghazali műveiben) címmel. Itt a hangsúly a tanítványságon van, a szellemi útra induló fiataloknak adott tanácsokon, az nevelésen mint Isten felé való törekvésen, és az emberek azon képességén, hogy egyáltalán találkozhatnak Istennel. Azon tűnődöm azonban, hogy mennyire szerencsés Rilkét választani az Istennel való találkozás keresztény perspektívájának bemutatására – tekintve, hogy számtalan fontos keresztény teológus áll rendelkezésre ennek tanulmányozására. Ráadásul egy modern költőt egy középkori muszlim teológushoz hasonlítani meglehetősen atipikus. A küzdelem időnként említésre kerül a Rilke és al-Ghazali életében tapasztalt szenvedésekkel, kételyeikkel és elvonulásokkal kapcsolatban (noha mindketten kiteljesedett pályát futottak be, és viszonylag nehézségektől mentes életet éltek).
A „Közösség és isteni elhívás Dietrich Bonhoeffernél és Sayyid Qutbnál” című harmadik fejezet a náci Németországba (1933–1945) és a nasserista Egyiptomba (1954–1970) visz minket. Itt a szerző az emberi küzdelmet harcos cselekvésként értelmezi. Bonhoeffer pacifizmusa, keresztény hite és a németországi antiszemita nácizmus elleni harca azzal végződött, hogy 1945-ben az SS kivégezte. Qutb Isten szuverenitásában mint minden értelem, törvény, erkölcs és politikai szervezet forrásában hitt. A nasseri tekintélyelvű állammal és ideológiával szemben álló Muszlim Testvériség fő ideológusaként betöltött szerepe miatt 1966-ban kivégezték.
A negyedik fejezetnek nem sok köze van az emberi küzdelemhez és szenvedéshez. A szépséget (különösen a spirituális szépséget), a szóbeli mítoszokat és az etikai értékeket mutatja be az iszlámban Khaled Abou El Fadl (Egyiptom–USA), Mohammed Arkoun (Algéria–Franciaország) és Fazlur Rahman (Pakisztán–USA) reformista gondolkodók alapján. Ebben a fejezetben a modern kori iszlám reformjának lehetséges helyein van a hangsúly, amit e három gondolkodó műveiben röviden tárgyalt. Talán a Khaled Abou El Fadlról szóló rész a legérdekesebb, mivel az ő gondolatai kevésbé ismertek a szélesebb muszlim közönség számára.
Az ötödik fejezet „A reményért folytatott küzdelem a bizonytalanság korában” címmel ugyanúgy zárja a könyvet, ahogyan kezdte: nyugati szerzőknek a nyugati társadalom előtt álló különböző kihívásokról szóló gondolatait idézi a modernitás kritikájától (Adorno, Bauman stb.), a szekularizáción (Charles Taylor), az alapvető értékek elvesztését jelentő liberalizmus elutasításán át (Thomas Moore és Christopher Lasch) Cornel Westig, Malcolm X-ig és a Black Lives Matterig. Ezt a fejezetet a küzdelem mint az igazságosság keresése (180. o.) uralja. A szerző azonban mintha túlságosan sokat foglalkozna az amerikai társadalom kritikáját megfogalmazó szerzők műveivel.
Vallástörténeti szemszögből nézve ez a könyv nehéz olvasmány lehet. Először is, önkényesen, gyakran és hirtelen váltogatja az etikai fogalmakat és problémákat (szenvedés, küzdelem, szenvedély, hit, akarat, utazás, harcosság stb.). Forráshasználata is szokatlan: az általa idézett és tanulmányozott 50 szerzőt többnyire másodlagos forrásokon keresztül közelíti meg. Például Qutb gondolatait az őt tanulmányozó és róla véleményt formáló tudósokon keresztül ismerjük meg, noha írásai nagyrészt hozzáférhetőek és könnyen érthetők. Harmadszor, a könyvben sok redundancia, a mellékes téma és a kitérő; a könyv például szinte mind az 50 idézett szerző életéről közöl életrajzi részleteket. Emiatt az iszlám etikával és a keresztény etikával foglalkozó tudósoknak csalódást okozhat. Mindazonáltal, amikor a szerző az emberi küzdelem egy jól megragadott aspektusát, emberi fejlődést vagy tökéletesedést vizsgálja, akkor sikerül annak megfelelő erkölcsi indoklását adnia az iszlám etika, illetve a keresztény etika alapján. Széles körét ismeri jól az érveknek, nézőpontoknak és szerzőknek, és bár úgy tűnik, hogy a társadalmi igazságosság ideológiáját vallja, érzékeny a nyugati erkölcsi konzervativizmusra is. A könyv ajánlott olvasmány lehet a vallásközi és kultúrák közötti párbeszéd iránt érdeklődők számára.
