Elegendő-e, ha a gazdaságpolitika csupán a gazdasági, pénzügyi, anyagi ösztönzőkkel motiválja a gazdasági szereplőket? Vajon csupán anyagi önérdekkövetőkből áll a társadalom, mint azt a homo oeconomicus közgazdaságtan uralkodó modellje állítja? Lehet, hogy a gazdasági ösztönzők épp az ellentétes hatást váltjáki ki, mint a gazdaságpolitikai döntéshozó szándéka volt?
Az etikus gazdaság logikája
Ezekkel a kérdések vetődnek fel Samuel Bowles „Az etikus gazdaság” című könyve alapján. Állítása szerint a homo oeconomicus megközelítés, amely kizárólag önérdek által vezéreltnek, vagyis amorálisnak tekinti az embereket, alapvetően hibás. Feltételezhetjük-e, hogy mindenki teljesen erkölcstelen a közössége felé tanúsított viselkedésében és csupán az anyagi nettó haszon érdekében cselekszik a társadalom érdekében? Nyilván nemcsak a csere, hanem kötelességtudat vagy az adakozó szeretet logikája is vezérli a döntéseket. Mégis a gazdaságpolitika sokszor kizárólag abban gondolkodik, hogy anyagi ösztönzőkkel (adókedvezmény, pénzbeli támogatás, természetbeni anyagi juttatás, büntetés és bírság, anyagi előnyök megvonása stb.) motiváljon. Az amorális ember közgazdasági modelljét már két-három évtizede is vitatta a viselkedési közgazdaságtan. Egyik emblematikus alakjuk, Daniel Kahneman, a közgazdasági Nobel-díjas pszichológus(sic!) a következőképpen fogalmazta meg a viselkedéstudományi antitézist: „Az emberek rövidlátó módon hoznak döntéseket, rosszul ítélik meg jövőbeni preferenciáikat, választásaik pedig megbízhatatlan emlékezőképességük és korábbi tapasztalataik hamis értékelése miatt gyakran hibásak.”
Bowles szerint a gazdaságpolitika tehát nem a racionalitás alapján, hanem óvatosságból ragaszkodik az önérdekkövető állampolgár képéhez és ahhoz, hogy csupán a gazdasági ösztönzőkkel terelje a társadalmat. Pedig bizonyos társadalmi és gazdasági célok esetében az ösztönzők és az erkölcsök egymásra hatnak. Egyes esetekben egymást erősítő szinergiaként, más esetekben egymást gyengítő, kiszorító módon. Utóbbira a könyv számtalan példát hoz, amelyek során az anyagi motiváció egyszerűen sértő vagy éppen megválthatóvá teszi az erkölcsi kötelességet, így éppen hogy eltántorít az együttműködéstől. Ilyen esetekben tehát nem az anyagi ösztönzőkre kellene helyezni a hangsúlyt.
Anyagias családpolitikai félsiker
Lássuk a fenti logikát a magyar családpolitikán keresztül! Annak elsődleges célja demográfiai, hogy belső születésből tartsa fenn az ország népességét. Ehhez eszközei kizárólag anyagi juttatások, tökéletesen példázva a homo oeconomicus modellből kiinduló óvatossági megközelítését amorális embereket feltételezve. A 2025-ös családtámogatási tervek sem gondolkoznak másban, minthogy mennyi marad a családok zsebében. Sőt, a kormányzati kommunikáció sem vállal társadalometikai kockázatot, amikor arról beszél, hogy az anyagi támogatások összetett rendszere „a szabad döntés, a szabad élet lehetőségét minden eszközzel meg kívánja adni, nincsenek kötelezően követendő irányok.” Magyarul egyfelől semmilyen erkölcsi norma (társadalom fenntarthatósága, nemzeti elkötelezettség, a TB generációkon átívelő finanszírozása, szeretet, önfeláldozás, biológiai örökítés, a család mint közösség értéke és szolgálata stb.) ne feszélyezze a családokat a gyermekvállalásban. Másfelől mindezen erkölcsi normák átalakíthatók anyagi értékké, tehát aki nem kér belőlük, az egyben le is vetheti magáról az erkölcsi norma terhét. Akinek nem kell vagy nem jár a házvásárlási támogatás vagy az adókedvezmény, az már nem is tartozik semmilyen erkölcsi norma alapján gyermeket vállalni. Noha feltételezhetjük, hogy a társadalom egy jelentős része etikai szempontból is pozitívan viszonyul a gyermekvállaláshoz. A családot mint morális értéket az elnöksége szimbólumává tevő köztársasági elnökasszony megbuktatása óta senki és semmi nem képviseli a magyar családpolitikában a kérdés etikai vetületét. Mit mutat a családpolitika demográfiai eredményességének mérőszáma? A KSH termékenységi ráta adata alapján az anyagi ösztönzők hatása elérte tetőpontját az elégtelen 1,5–1,6 érték körül, 2024 pedig ennél is rosszabbnak mutatkozik. Ráadásul úgy tűnik, hogy a támogatásban részesülők kevésbé voltak kaphatók a gyermekvállalásra, mint a társadalmi átlag.
Tettünk már kísérletet arra, hogy felhívjuk a gazdaságpolitika figyelmét arra, hogy a gyermek értéke az anyagiakon túlmutat. Ha a demográfiai cél 2,1-es termékenységi rátája komoly, akkor a Bowles-féle etikus gazdaság megközelítés egy lehetséges út a jelenlegi félsiker meghaladására. Úgy tűnik, hogy a gyermekvállalás esetében nem választható szét az anyagi ösztönzők és az erkölcsi normák egymásra hatása. Előfordulhat, hogy ebben az esetben az anyagi ösztönzők gyengítik az erkölcsi normák hatását. Sőt, mint arra a kormányzati kommunikációból vett idézet is rámutat, implicit módon maga az üzenet félrement azzal, hogy nincs erkölcsi norma a gyermekvállalásra, az szabad választás, így a nem vállalás ugyanúgy elfogadható a társadalmi érdek szempontjából, mint a vállalás. Az erkölcsi kötelesség tehát átalakulhatott egy egyszerű csereügyletté, amely felmentést ad a társadalom előtt, és amiről már könnyebb egyénileg lemondani, mint a közösség iránt viselt erkölcsi késztetésről.
Apelláljunk a kötelességtudatra és az altruizmusra!
Nyilván többféle ember van, ami a gyermekvállalással kapcsolatos erkölcsi normák értelmezését illeti. A gazdaságpolitika feladata az lenne félsiker esetén, hogy a tárja fel azokat a kognitív folyamatokat, amelyek az anyagi ösztönzők és az erkölcsi normák közötti kölcsönhatást alakítják, és e szerint alakítsa ki az anyagi és etikus családpolitikai mixet a Bowles-féle etikus gazdaság megközelítés értelmében. Az anyagi ösztönzők sok pénzbe kerülnek. Az etikus gazdaságpolitika nem kerül sok pénzbe, inkább társadalmi és ideológiai konfliktusok felvállalásába, aminek politikai kockázata és politikai szavazatköltsége lehet. Mégis érthetetlen a magyar kereszténydemokrata családpolitika értéksemleges óvatoskodása, mivel ez a politikai és ideológiai közéleti vita zajlik nemcsak a fejlett Nyugaton, hanem itthon is. A (sok) gyermekre mint negatív társadalmi következmények forrására tekintő megközelítés már régóta fullba tolja az ideológiát. (1; 2; 3; 4; 5; 6; 7; 8; stb.)
Egyértelmű, hogy a magyar családpolitika mint közpolitika nem maradhat tovább csupán az anyagi ösztönzők talaján, ha a 2,1-es termékenységi rátát tartja elérendő célnak. Az erkölcsi normák gazdaságpolitikai bevonására gyakran hangoztatott, önfelmentő közhelye, hogy a társadalmi folyamatok megváltoztatása 60 év (93.o.). A közgazdaságtan ismeri az „endogén növekedés” fogalmát, amely alapján a hosszú távú tényezők is alakíthatók. Kérdés tehát, hogy endogenizálhatók-e a preferenciák és az erkölcsök. A viselkedéstudomány alapján a preferenciák elsősorban gyermekkorban és serdülőkorban endogenizálhatók, ekkor játszódik le alapvetően a közösségi normák elsajátítása. Egy generáció felnevelkedésének, a társadalmi normák elsajátításának ideje nagyjából 15 évnyi óvodában és közoktatásban eltöltött idő. Ilyen hosszú múlttal lassan már-már a családi adókedvezmény és a CSOK rendszere is bír. Bowels szerint, ha az anyagi ösztönzők és az erkölcsi normák egymást kioltják, akkor akár az anyagi ösztönzők az etikai szempontok figyelembevételének teljes leépítéséhez is vezetnek, vagyis a kizárólag pénzbeli támogatások a gyermekvállalást erkölcsi, közösségi / társadalmi felelősségi kérdésből degradálhatják egy teljesen amorális anyagi csere kérdésévé, amely akár a kezdeti, kedvezőnek tűnő eredményeket is leronthatja. Javasolt tehát a családpolitikai célokat támogatni hivatott amorális anyagi ösztönzők koncepcióját átvilágítani az etikus gazdaság megközelítése alapján.
Nyitókép forrása: Perpetual Fostering / Flickr
