Úgy tűnik, hogy a 2020-as évekre a kormányzati családtámogatási rendszer pénzügyi ösztönzői elérték a maximális hatásukat a gyermekvállalásra, amit az 1,6 körül mozgó termékenységi mutató jelez. Ideje tehát, hogy a pénzügyi ösztönzők mellett a gyermeknek ne csak az egyéni anyagi, hanem a társadalmi “funkcióira” is figyeljen az ösztönzőrendszer. A következőkben azt tekinthetjük át, hogy a modern társdalomban hogyan vesztette el a gyermek azokat a társadalmi funkcióit, amelyek megléte korábban ösztönzött a gyermekvállalásra. Ennek a provokatív célja, hogy elinduljon a közpolitikai gondolkodás abba az irányba, hogy a közvetlen anyagi ösztönzésen túl fel lehet-e még ruházni a gyermeket olyan érzelmi vagy társadalmi vonzerővel, amely képes felerősíteni az anyagi ösztönzők hatását. A jelenlegi írás kizárólag visszatekintő szemléletű.
Közismerté vált – és a pénzügyi ösztönzők mellett is megmaradt – jelenség, hogy a családalapítás alternatívájává a kiskutyák tartása vált. Ha a családalapítás dilemmáját szigorú közgazdasági modellben értelmezzük és az átlagember számára profán módon leegyszerűsítjük, az önérdekkövető ember (emberpár) az alábbi hasznokkal és áldozatokkal számolhat, mikor fontolóra veszi a gyermekvállalást.
Általánosságban, a modern társadalmakban a gyermek igen nagy idő- és energiaráfordítást igényel, különösen a születést követő évek során. Önmagában az életben tartása is költséges, 24/7-ben igényel figyelmet, megfelelő környezetet, táplálékot stb. Ezzel többnyire 100%-ban munkaképes emberi erőforrást von el más jellegű tevékenységektől, jelentős bérveszteséget okoz és közben további anyagi áldozatokat is követel. Van olyan időszak, amikor egy személy nem is képes megfelelő módon gondoskodni az utódról, rendszeres családi vagy állami támogatásra, esetleg múltbéli megtakarításokra van szükség ahhoz, hogy az utódgondozás menedzselhető és a forrásigény finanszírozható legyen. Az idő előrehaladtával, a gyermek növekedésével az eltartás mellett az oktatási-nevelési költségek is tetemesek lehetnek. A minőségi oktatás költségei a gyermekkor végéig, sőt a fiatal felnőttkor végéig kiterjedhetnek és exponenciális módon növekedhetnek. Gondoljunk a tanszerekre, tandíjakra, különórákra, tanulmányi kirándulásokra, edzésekre, táborokra, külföldi szemeszterekre, albérletre stb.
Tételezzük fel, hogy a gyermekvállalás tudatos döntés kérdése. Ez mára már a világ legnagyobb részére nézve elfogadható leegyszerűsítés, a nyugati világban pedig évtizedek óta tény a fogamzásgátlás és az abortusz elérhetősége és alacsony költségei miatt. Tekintsünk most el a terméketlenség növekedéséből adódó kényszerű gyermektelenségtől. A racionális döntés ebben az esetben az ismert költségek és haszonáldozatok mellett a gyermek hasznait is mérlegre teszi, ezek pedig az alábbiak (a közízlést karcoló gazdasági fogalomhasználattal).
A gyermek mint biztosítás
Az utódok szorosabb vagy lazább családi kötelékben maradása, a családi kapcsolatok élethosszig való ápolása őskorig visszanyúló faji sajátosságunk. A rokonok egymást támogató attitűdjének minden bizonnyal kiemelkedő szerepe volt a homo sapiens páratlan sikerében. Kulturális örökségünk az utódok felelősségvállalása az ősök iránt. Ez a korai gondoskodás egyfajta viszonzása, idő, figyelem, esetleg anyagi támasz nyújtása. A társadalombiztosítás elterjedése előtt jószerével csak az utód – lehetőleg nagyszámú utód – volt a garanciája annak, hogy a szülő(k) munkaképtelensége esetén a túlélés biztosítva legyen. Ebben az értelemben a gyermekvállalás költsége a biztosítás díja volt. Elviselhetően magas folyó költségeket vállaltak a gyermekek nevelésével és ezzel biztosították magukat egy fokozatosan vagy hirtelen bekövetkező munkaképtelenség esetén a kárenyhítésre, az élethosszig nyúló eltartásra valamelyik utód vagy az utódok közös teherviselése révén. Hajlamosak vagyunk a nyugati világban elterjedt, pillanatnyilag még igen erős szociális biztonsági háló miatt erről az életszervezésről elfeledkezni, pedig valójában nem evidencia, hogy az idősgondozás túlnyomó részben közösségi finanszírozással valósuljon meg. Az emberiség elmúlt uszkve 12000 évéből ez kevesebb, mint 100 éves múltra tekint vissza és nehéz elképzelni a jelenlegi demográfiai tendenciák mellett, hogy lenne még újabb 100 éve e gyakorlatnak. De pillanatnyilag működik. Az idős, beteg, munkaképtelenné váló szülők ma a nyugati társadalmakban nem az utódaiktól várják az anyagi biztonságukat, az utódok többnyire csak egy zárójelbe tett erkölcsi felelősséget vesznek magukra, lényegében generációs együttműködésben követelik a magasabb szintű közösségi ellátást a szülőknek.
A gyermek mint befektetés
Ismert a főáramú közgazdaságtan felfogása a magánbefektetések természetéről: a hedonista fogyasztó végtelen vágyait kergetve igyekszik a fogyasztással elérhető hasznait maximalizálni, e törekvéseinek pedig egyetlen dolog szab ideiglenes gátat, annak ígérete, hogy rövidtávú önkorlátozással – megtakarítással, befektetéssel – hosszabb távon még több lehetősége nyílik majd a fogyasztásra. Ebbe a logikába is beleillik a gyermekvállalás, csak éppen itt az a racionális döntés, ha kevés számú utódra koncentráljuk az oktatási költségeket és ezzel a lehető legjobb minőséget teremtjük meg a munka- illetve életpálya-piacokon. Ez is ismert minta a történelemben, elsősorban az urbánus népesség körében. A sokszor nagy erőfeszítéssel, súlyos anyagi áldozatokkal kitaníttatott későbbi hivatalnok, közember, tudósember, egyházi személy sikeres karrierje úgy kamatozhatott a szülők számára, mint a legjobb befektetés. Főként, mert az utóbbi évtizedeket leszámítva az átlagos háztartások egyéb magánbefektetési alternatívának híján voltak. Mára a gyermekbefektetés igen gyenge konkurense számos más, könnyen elérhető befektetési konstrukciónak. Rendkívül bizonytalan a hozama, hatalmas a kockázata. A családi kötelékek és az elvárások lazulásával még akkor sincs semmi garancia a megtérülésre a szülők számára, ha az utód valóban fényes karriert fut be és tetemes anyagi előnyökhöz jut. De az sem biztos, hogy tehetős lesz, ha mégoly kiváló és drága oktatást is kapott. Óriási a realizált hozam szórása. Bizonyos, hogy e befektetés kockázat szempontjából nem versenyképes az államkötvényekkel, de még a hagyományosan stabil iparágak nagyvállalati részvényeivel sem. Az élethosszra teríthető átlagos hozamígéret pedig manapság valószínűleg meg sem közelíti egyes feltörekvő iparágak ígért hozamait.
A gyermek mint munkaerő
A hagyományos agrártársadalmakban a gyermekre nem távlati befektetésként, hanem hamar munkába állítható emberi erőforrásként is tekinthettek. A technikai forradalmak előtt az agráriumban elsősorban emberi munkára építették a gazdaságot, a munkafolyamatok pedig változó szellemi és fizikai erőkifejtést igényeltek. A nem tőkeintenzív mezőgazdaságban sok olyan munkafajta van, melyeket akár 5-6 éves gyermek is képes végezni – pl. a kisállatok körüli teendők – így az ő munkába állásuk felszabadítja a felnőtt családtagokat a nagyobb fizikai vagy szellemi erőkifejtést igénylő munkafolyamatok számára. Csakhogy az agrárium – bár ezerévek óta folyamatos fejlődésben áll – elképesztő fordulatszámra kapcsolt az utóbbi évtizedekben. Többszázszorosra növekvő terméshozamok, az emberi és állati fizikai igénybevétel drasztikus visszaesése, a tőkeintenzitás robbanásszerű növekedése jellemzi, ami az agrárnépesség visszaesését hozta. A felgyorsult városiasodás világjelenség, az urbánus családban pedig nincsenek a gyermekek számára megfelelő munkák. Végül a gyermekjogok elterjedése szerencsére egyébként is kiszorítja a gyermek munkaerőként való hasznosítását.
A gyermek mint örömforrás
A gyermek születése általában katartikus élmény a szülőknek és a rokonoknak, növekedése során pedig tartós örömforrásként működik. Feltéve, hogy mérhetőséget tételezünk, a nagycsalád okozta összhatás nem egyszerűen összegződik, inkább multiplikálódik az örömérzés a szülők számára. A közgazdasági hasznosság fogalmába mindez a szubjektív jóérzés belefér. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy a szülő számára a hasznosságot jelentő örömérzés kevéssé irányítható és nem is folyamatos. Nehézségek, aggodalmak, nyomasztó felelősség, félelemérzés szintúgy kíséri a gyermek felnevelését, és ezek is mind élethosszig tartanak. Eközben a nyugati társadalmakban megszámlálhatatlan másféle örömforrás – helyettesítő termék – kínálja magát. Emezek jól kézben tarthatók, egyesek szó szerint gombnyomásra indulnak, ismételhetők, gyorsíthatók stb. Ha pedig épp a spontaneitás és a felelős gondoskodás révén nyert örömélményt keressük, akkor sem kell élethosszig tartó érzelmi hullámvasutat választani, változatos charity-tevékenységek vagy kedves háziállatok elég jól használhatók mindennapi örömforrásként. Ezekhez kisebb felelősség, rövidebb élettartam, sőt a szakaszos vagy végleges kiszállás lehetősége is hozzátartozik. Nem csoda, ha ilyen megfontolások esetén a kisgyerek vagy kiskutya kérdésében az utóbbi javára dől el a verseny.
A gyermek mint közjószág
Piacgazdaságban a közjószág relevanciáját az adja, hogy egyes termékek és szolgáltatások piacosítása nem lehetséges vagy nem ésszerű. A hasznosításból való kizárás nem működik, az egyéni hasznosítás nem elég hatékony, a költségek nem oszthatók vagy a megvalósítás csak közösségi szinten elképzelhető. A gyermek bizonyosan nem közjószág, csak erőszakkal kollektivizálható. Egy másik igazság, hogy a társadalom generációs utánpótlás nélkül egyszerűen nem tud fennmaradni. Ez utóbbit hangsúlyozva született pár szörnyű disztópia a szülőktől elszakított közös gyermeknevelésről Platon tollából vagy kommunista ideológusok lázálmaként. Szerencsére ezeket elsodorta a történelem. A gyermek társadalmi haszna ma akként ismerszik el, hogy magára valamit adó társadalom támogatja a gyermekvállalást, osztozik a költségekben, de a szülői jogokat és felelősséget ez nem teheti zárójelbe.
A gyermek mint presztízs
Az előbb említett felelősségvállalás, a családdal együtt járó nehézségek sikeres kezelése, a szükséges erőforrások összegyűjtése egyébként elismerésre méltó teljesítmény a szülő részéről. Történelmi távlatban gondolkodva a fenti teljesítményt általában elismeréssel, magasabb presztízzsel honorálták a régebbi korok társadalmai. Ez logikus, hiszen egy családot, pláne egy nagycsaládot eltartó, nonstop irányító szülő, férfi vagy nő komoly szervezési, vezetési gyakorlatot szerez, empátiát gyakorol, békít, ösztönöz, távlati terveket fabrikál, fegyelmet tart. A tradíció, miszerint felelős felnőtté az utódgondozással válik az ember, nyugaton már csak szórványban van jelen, talán a hagyományos roma családmodell asszonyképében még megtalálható. A nyugatias modern társadalom a családalapítást és a gyermekvállalást nem tekinti próbakőnek, az elköteleződés képessége nem erény, a felelősségvállalásra bőséggel elegendő bizonyíték egy felelős állattartásról szóló fészbukposzt. A családi státusz modernkori tabukérdés, firtatni nem elegáns, a jövőbeni gyermekvállalási tervek felvetése munkaügyi perben könnyen válik tényállássá. 100 éve még biztosan gúny tárgya lett volna, de ma bármilyen karriert befuthat egy még édesanyjával együtt élő negyvenes. Üzleti vállalkozások által kínált karrierutak esetén ez érthető, mert a hatékonyság mindent felülíró szempont, a magányos és fiatal munkavállaló pedig megbízhatóbban hozza a normákat. De hogy a közszolgálatban sincs presztízse a gyermekes státusznak, az elgondolkodtató.
Röviden összegezve a fentieket a címben felvetett kérdésre vonatkozóan az alábbi döntési szintek lehetségesek.
- A közgazdasági racionalitás talaján maradva, a gyermekvállalásnak ma bizonyosan jelentős költségkonzekvenciái és bizonytalan hasznai vannak. Ez pedig nem kedvez a családalapításnak. Persze az extern költségek nagyobb részét átvállalhatja a társadalombiztosítás, sőt, részben a haszonáldozatok miatt is kompenzálhatja a szülőt. Látnunk kell azonban, hogy minél magasabb a döntéshozó jövedelme, annál kevésbé számít a költségteher, és ezzel együtt folyamatosan újabb és újabb helyettesítési lehetőségek nyílnak meg a számára. Minél nagyobb a jólét, annál több másféle, egyszerűbb és biztosabbnak vélt örömforrás, biztosítási és befektetési lehetőség tárul fel; a gyermekvállalás a fenti kalkulusban egyre hátrébb sorolódik, szinte tekintet nélkül a közösségi költségátvállalás nagylelkűségére. Nem könnyű kimondani, de az individualista, haszonmaximalizáló egyének jóléti társadalmában a gyermek inferior jószágként kezd viselkedni, a jövedelemnövekedés folyamatosan csökkenti a gyermekvállalási motivációt.
- Egy másik döntési szint a korlátozott racionalitás világa. A fajfenntartás ösztöne minden élőlény sajátja, a fűszál és a katicabogár is megpróbálja tovább örökíteni a génállományát. A gyermekvállalási döntés mögött kétségkívül ösztönös viselkedés is van, ez olykor felül is írhatja a korábban említett dilemmákat. A gyógyszeriparnak azonban hatékony eszközei vannak a termékeny korban lévő nők ösztöneinek elnyomására és a társadalmi nyomás, a szórakozási és karrierígéretek is az ösztönös viselkedést fékezik mindkét nem esetében. Tudjuk, hogy önmagában a gyermekvállalás elhalasztása elegendő a demográfiai összeomláshoz, hiszen a női termékenység drasztikusan visszaesik a negyvenes évekre. Az állami pénzből vagy magánúton finanszírozott termékenységi programok óriási összegeket emésztenek fel, pedig a negyven feletti nőknél jószerével csak irreális reményeket táplálnak.
- Van azonban még egy döntési szint. A gyermek minden korábbi érában a szakralitás része volt. Az utódok születése a természet rendje, mégis, maga a misztérium. Ortodox vallási irányzatokban ma is a felsőbb parancs végrehajtása, ahol az egyedül üdvös magatartás a racionális megfontolások háttérbe helyezése és a gyermekáldás feltételek nélküli elfogadása. De nem kell fanatikus vallásosság ahhoz, hogy az anyagi megfontolások mellett megjelenjen a szakrális szempont. Teista alapállásból a gyermekvállalás maga a teremtés, Istentől nyert feladat. A zsidó-keresztény ideológiai hagyományban ráadásul az ember Isten képére teremtetett, minden újabb ember tehát e képmás tovább hordozója. Az utódok vállalása, testi és lelki egészségben való felnevelése a halandó teremtmények életfeladata. Hedonista, vallástalanított társadalmak számára azonban maga a nevetséges irracionalitás.
