Harari a 21 lecke a 21. századra című könyvében igen negatívan szemléli és értékeli a tradicionális vallások működését a társadalmi belső béke és a társadalmak közötti béke, vagy akár a világunk fenntarthatóságáért folytatott küzdelemben. Úgy látja, hogy bár a vallások politikai ereje igen nagy, jelenleg inkább a 21. század problémáit szítják ahelyett, hogy azon egyetemes értékek mentén, melyeket vallanak, a megoldásokon dolgoznának. Harari a tradicionális vallásokkal kapcsolatos problémákat azonosítja. Harmadik problémaként ezt a kérdést fogalmazza meg: „Identitásproblémák. Például: foglalkozzam-e egyáltalán a világ másik felén élők problémáival vagy csak a saját törzsem és országom gondjaival törődjek?”[1]
Harari ezredfordulós gondjaink szorításában ítél így a vallásról. Vele szemben idézzünk fel egy, a 19. és 20. század fordulóján élt teológust, Adolf Harnack-ot. A ma is élő sztereotípiákat és felhalmozott bizalmatlanságot a vallások, társadalmi kisebbségek, rászorulókkal szemben a minden tradicionális világvallásban meglévő alapra építve, Harnack[2] szerint, lehetne oldani. Ezt nevezte 1900-ban Harnack a kereszténység lényegének, s ez nem más, mint a felebaráti szeretet. Nyitottság és jó szándék a másik ember iránt, cselekvés a rászoruló emberért. Rövid írásunkban e két megközelítés kapcsán vetünk fel néhány gondolatot a 21. századi egyház szerepéről. Olvasóinkra bízzuk, hogy Harari vagy Harnack állásfoglalásával tudnak-e azonosulni, nem titkolva saját választásunkat.
A 19. századra megerősödött társadalomtudományok képviselői a szekularizáció elsöprő térhódítását hirdették a vallásossággal szemben. Rodney Stark 1999-es írásában[3] történelmi áttekintést adva igyekszik ugyanakkor bizonyítani azt, hogy a szekularizáció kontra vallásosságnak az angliai polgári forradalom óta napirenden levő vitája sosem dőlt el, inkább az volt a jellemző, hogy pro és kontra, hol egyik, hol másik oldal szignifikánsabban megerősödött. Váltakozó jelenlétük és váltakozó dominanciájuk azonban napjainkig nem tett pontot e kérdés végére, sportnyelven szólva, a meccs nem dőlt el. A polgári társadalmak kialakulását követően, az ipari forradalom következményei, valamint a tudományosság megerősödése és specializálódása nyomán általános feltételezés volt, hogy a tudományok fejlettsége, a technokrata szemlélet a vallás hanyatlását fogja okozni. Luhmann az 1970-es években pedig arra hívta fel a figyelmet, hogy a társadalom és a kultúra komplexitása új vallási igényt teremtett. Műveiben az egzisztencialista filozófia szemszögéből vizsgálja a vallás szerepét a társadalomban. Úgy véli, hogy a vallás egyszerre immanens és transzcendens kommunikáció az emberek között, melynek tárgya (Isten, az élet értelme, az élet értéke a halál felől tekintve, stb.) a világon kívülre esik. Mivel azonban az ember, ahogyan Viktor Frankl egyik ismert műve már a címében is mondja: az ember a lét értelmére irányuló kérdéssel szemben áll, s csak e kérdés által tudja önmagát meghatározni, így a vallásosság igénye sosem iktatható ki az emberi létezésből.[4] T. Parsons a vallás integratív szerepét hangsúlyozva igyekszik bizonyítani, hogy a társadalmi rend vallási értékeken nyugszik[5]. Peter Berger az egyén és társadalom bonyolult kapcsolatát feltáró jelentésrendszerek vizsgálata során megállapítja, hogy ezek alulról szerveződnek, az egyén részben tudatosan, részben öntudatlanul konstituálja őket. Az így létrehozott világ előtt azonban mégis értetlenül és elveszve állna a vallás nélkül. Ezért Berger a vallást igen líraian valahogy így határozza meg: a vallás olyan, mint egy szent sátor, amely azért borul mind az egyén, mind pedig a társadalom fölé, hogy megvédje őket a káosztól[6].
A 20. századra megjelenik a vallásosság vizsgálatának új szempontokra bontott megközelítése. Három nagy egység rajzolódott ki ekkorra a vallásosság vagy magukat vallásosnak nevezők között: a hagyományos egyházak követői, az intézményesített vallásokat egyházi előírások betartása nélkül követők és a „maga módján” vallásosak nagy csoportjai. S ekkor még nem is említettük azokat, akik a „Vallásos vagy-e?” kérdést érvénytelenek tartják önmagukra nézve, azonban a „Hívő vagy-e?” kérdésre szíves-örömest válaszolnak igennel. Elmondhatjuk, hogy bár a modern kor valóban együtt járt az intézményesített vallások egyházai számára híveik számának apadásával, a vallás hanyatlásáról mégsem beszélhetünk.
Hogy miért látjuk kiemelkedően fontosnak a vallásosság egyéni és társadalmi hatásait? Nos, vallásosnak lenni, legyen az bármely típusú válasz is a fentiek közül, kétségkívül komolyan visszahat az egyén értékválasztásaira, s ezáltal, a társadalmi folyamatokra, amelyek nem nélkülözhetnek olyan alapértékeket, melyek az együttműködésre, szolidaritásra, kölcsönösségre alapulnak. Fukuyama napjaink jóléti államainak gazdasági és társadalmi fenntarthatóságát vizsgálva vélekedik úgy, hogy posztindusztriális korunkban kormányprogramokkal már nem lehet biztosítani a jóléti államok eredményeinek fennmaradását. Nem lehet a tartós munkanélküliséget, a bevándorlást, vagy éppen a társadalombiztosítás problémáit a jóléti állam kiterjesztésével orvosolni. A fenntartható jólét sokkal inkább függ a civil társadalmak lététől, munkálkodásától. Ez pedig a legkisebb társadalmi közösség kultúráját, a családra épülő másodlagos intézményhálózat sokféleségét jelenti, amilyenek a különböző intézetek, társulások, vállalkozások; beleértve az egyházakat és a karitatív egyesületeket is. „Erős és szilárd családstruktúrát és időtálló társadalmi intézményeket nem lehet törvényekkel létrehozni, ahogy a kormányzatok bankot vagy központi hadsereget állítanak fel. Egy civil társadalom boldogulása, gyarapodása az illető nép természetétől, szokásaitól, etikájától függ – ezek az összetevők csak közvetve, tudatos politikai tevékenységgel alakíthatók, s a kultúrát megillető tisztelettel kell fenntartani és óvni őket”.[7] A kultúra pedig, kisebb vagy nagyobb mértékben szervesen összefonódik a vallásossággal, legyen szó akár a nyugati világot megalapozó zsidó és keresztény vallásról, akár a keleti világ muzulmán, konfuciánus vagy hindu vallásairól, s persze még folytathatnánk a társadalmi létet, államiságot befolyásoló vallások felsorolását. E vallásosság gyakran reflexió nélkül létezik az egyén vagy egyes társadalmi csoportok tudatában: nem kötik ugyanis valláshoz azokat az értékeket, amelyek az őket körülvevő világ kultúráját jellemzik. Pedig a „maga módján vallásos” vagy a normakövető, értékorientált viselkedésű ateista ilyen értelemben saját kulturális közegében egyúttal vallásos értékrendet is interiorizált.
Posztindusztriális korunk rendkívül bonyolult és nagy hálózatok társadalmaival írható le. É. Durkheim egyenesen szociológiai szörnyeknek nevezi ezeket a társadalmakat, melyekben az állam hipertrófiásan nagyra nőtt[8]. Az állam és az egyén túlságosan távolra kerülnek egymástól ebben a képletben, az állam a közösséget, nemzetet megtartó erkölcsi tudatosságot nem képes bensővé tenni az egyénekben. Márpedig a nemzeteket nagyobb közösségek, azokat kisebb közösségek, azokat pedig egyének alkotják. Egy nemzet kialakulásához és fennmaradásához elengedhetetlenül szükséges a „közép” létezése, az, hogy az állam és az egyén között eleven erőt mutató, tevékeny másodlagos csoportok sokasága lüktessen, dolgozzon. Olyan közösségek, amelyek az egyénekhez való közelségük révén képesek az egyéneket tevékenységi szférájukba bevonni, s mint kis ereket, patakokat becsatornázni a társadalmi élet nagy folyamába. Ugyanakkor, mondja Durkheim, idézem: „Nem csak a társadalomnak áll érdekében speciális csoportok megalakulása, amelyek maguk szabályozzák tevékenységüket, magukban fejlesztve ki azt, ami különben anarchikussá válna: ennek a maga részéről az egyén is örül, mert az anarchiát nehezen viseli el. Az is zavarja és bántja, ha az egyének közötti kapcsolatok rendezetlenek, nem hat rájuk semmiféle szabályozó erő.”[9] P. Berger költői metaforája ismét felvillanhat bennünk: a szent sátor, a vallás, az egyén számára védelmet nyújt egy veszélyekkel teli világgal szemben.
Adolf von Harnack A kereszténység lényege című előadássorozata[10] végén leszögezi, hogy az evangélikus kereszténység súlyát és szabadságát kell megőrizni, amelyre a teológia önmagában nem képes. Harnack meggyőződése volt 1900-ban, hogy az evangélium üzenete az, hogy Isten és a felebarát szeretete képes értelmet adni az életnek.
A vallásosság következménye lehet tehát az anyagi, materiális világi javak mellett a mentális értékekhez való kiemelt ragaszkodás, mint amilyen a barátság, a család. Ha ezek megfelelően látják el feladatukat – azaz nem működnek diszfunkcionálisan –, akkor a fizikai biztonság mellett mentális jóllétet is tudnak nyújtani. További, valójában erre az alapsejtre épülő pozitív következmény a nagyobb közösséghez való kapcsolódás igénye, egy erőteljesebb, általában vett bizalom a többi ember és a társadalom által létrehozott intézmények iránt. Végül, a vallásosság teret adhat az értelem-kereső ember önmagával megkötött békéjének is, ami kiegyensúlyozottabb és nyugodtabb, az élethez és másokhoz való viszonyulást eredményezhet, beleértve ezen lelki állapotba azokat a hajlamokat, kompetenciákat is, amelyek a fejlett szociális érzékenység jelei.
Bár számos területen és korosztályban – különösen a városi fiatalok esetében utalnak erre kutatások –, a vallásosság klasszikus szerepe, ami tehát a közért, közösségért vállalt felelősséget, s az ezzel járó, aktív, konkrét segítő munkában is megnyilvánuló szociális érzékenységet jelenti, elhalványult. Az értelemkereső hit, az egyénnek individuális fontosságot, biztonságot ígérő, sok elemből összegyúrt „maga módján vallásosság” ezzel szemben jelentős.
A hétköznapi vallásosság számára a feladatot, a célt valahogy így lehetne megfogalmazni egy kérdésben: meg tudják-e a vallási felekezetek a „maga módján vallásos” egyént szólítani? Az önmagába zárt egyént képesek-e az őt körülvevő közösségek felelős és aktív tagjává tenni? A vallás ugyanis erre (is) szolgálhat.
Az aktív jó szándék létezése a nevében elvégzett cselekvésben nyilvánul meg. Ilyen az állami vagy civil szervezeteknél, vallási felekezetek által működtetett közösségeknél végezhető önkéntes munka is, amelybe bármely jószándékú egyén bekapcsolódhat. „Az evangélium vallásával szemben támadó nehézségek mindig ugyanazok, mint régen. … A történelem folyamán azonban feltárult egy olyan terület, amelyen a keresztény testvéri érzületnek egészen új formában kell megnyilvánulnia ahhoz képest, amit a korábbi századok felismertek és megtettek – a szociális kérdésről van szó. Ez hatalmas feladatot jelent, s amennyiben eleget teszünk neki, örömtelibb választ adhatunk a legmélyebb kérdésre, az élet értelmének kérdésére.”[11]
Úgy vélem, Harnack emberi összefogásba vetett optimizmusára és hitére ma, a háborúk sújtotta, pandémiával tizedelő és környezeti katasztrófával fenyegető 21. századi civilizációnknak nagyobb szüksége van, mint valaha.
[1] Harari, Yuval, Noah (2022) 21 lecke a 21. századra. Anima Kiadó, Budapest. 119. o.
[2] Harnack, Adolf (2000). A kereszténység lényege. Osiris, Budapest.
[3] Rodney Stark: Secularization, R.I.P. Sociology of Religion. Vol. 60, No. 3 (Autumn, 1999), pp. 249-273 (25 pages) Published by: Oxford University Press.
[4] V. E. Frankl: Az ember az értelmere irányuló kérdéssel szemben. Jel Kiadó, 2005.
[5] Parsons, T. 2000: A modern társadalmak rendszere. In: Felkai G. – Némedi D. – Somlai P. (szerk.): Szociológiai irányzatok a XX. században. Budapest: Új Mandátum Könyvkiadó, 40-61.
[6] Berger, Peter (1967). The Sacred Canopy: Elements of a Sociological Theory of Religion. Garden City, NY: Doubleday
[7] Fukuyama, Francis (2022). Bizalom. Európa Könyvkiadó, Budapest. 15-16. o.
[8] Durkheim, Émile (1933): The division of Labor in Society. New York. Macmillan, 15. o. A társadalmi munkamegosztásról. Budapest, 2001. Osiris. Ford. Csákó Mihály.
[9] uo. 32.o.
[10] Harnack, Adolf (2000). A kereszténység lényege. Osiris, Budapest.
[11] Harnack, Adolf (2000). A kereszténység lényege. Osiris, Budapest 168. o.
Nyitókép: The Everyday Church, Kingston-upon-Thames – London. Forrás: Wikipédia / Jim Linwood
