Nem szükséges különösebb politikai éleslátás, avagy társadalomtudományi szakértelem annak megállapításához, hogy az úgynevezett progresszív eszmék, különösképpen a társadalmi nemek vagy genderalapú identitáspolitikák az utóbbi évtizedekben a főárambeli (mainstream) politikai paradigma meghatározó részévé váltak a nyugati világ úgynevezett progresszív baloldali–neoliberális dimenziójában. Az elmúlt időszak eseményei, mint a meleg büszkeség (pride) hónapja, illetve az amerikai Legfelsőbb Bíróság paradigmaváltónak kikiáltott ítélete az abortusz kérdésében újra az egyházakra és a konzervatív társadalmi rétegek szerepére, értékrendjére irányította a figyelmet, akárcsak a dühös, progresszív ellenkampányokat is a nyugati világban.
A nyugati jobboldali, vallásos, konzervatív közösségek stratégiai szövetségesként kiegészülve a mérsékelt, klasszikus liberális elveket valló társadalmi csoportok véleményformáló tagjaival (politikusok, értelmiségiek és egyházi személyiségek egyaránt) felemás érzelmekkel és egyre nagyobb nyugtalansággal tekintenek e kordivatnak, erőltetett korszellemnek (zeitgeist) tűnő jelenségre, és főképp annak politikai és egyházi vonatkozásaira, amelyek alapjaiban rengethetik meg a „fennálló rendet” minden tekintetben.
A nyugati keresztény egyházak (katolikus és protestáns egyaránt) némi túlzással az új eszmék, valláspótlékszerű tanok célkeresztjében vannak, hiszen létüknél és moralizáló tanításaiknál fogva mintegy zavaró botlatókőként viselkednek a társadalom átalakításának és posztmodern átnevelésének tervében.
Amint már számos világhíressé vált amerikai, brit, kanadai kritikus szerző — Gad Saadtól, Douglass Murray-en, Peter Boghossianon és James Lindsay-n keresztül Rod Dreher és Jordan Petersonig — teljességgel különböző tudományos és filozófiai háttérrel kimutatta, az új-baloldali progresszív eszmék valójában totalitárius szellemi (és közvetve politikai) dominanciára törekvő doktrínaszerű tanok, amelyek egy radikális, mondhatni posztmodern társadalomátalakító kísérletben érdekeltek, és az alábbi főbb közös jellemvonásokkal rendelkeznek:
- szélsőségesen individualista tanok, amelynek hirdetői, ugyanakkor újszerű társadalmi kisebbségi csoportok módjára kollektív jogokat követelnek maguknak a politikai és egyházi(!) döntéshozóktól;
- gondolkodásmódjuk többnyire nélkülözi a tudományos racionalitást, objektivitást, a hagyományos vallásos-gyökerű eszmeiséget és az ebből fakadó moralitást;
- elsődlegesen az érzelmekre hatnak, vélt vagy valós egyéni, illetve kollektív sérelmekre és társadalmi igazságtalanságokra hivatkoznak;
- elvetik és megvetik a hagyományosnak mondott családmodellt, erkölcsrendet és ebből fakadóan a nyugati társadalmakra még jellemző fehér, keresztény heteronormativitás dominanciájára alapuló „elnyomó és kirekesztő” társadalmi rendszert.
Mindazonáltal e látszólag ellentmondásos eszmetöredékek és társadalompolitikai törekvések igencsak harmonizálnak és összefonódnak a nagy cél elérése érdekében (mint szinte minden kizárólagosságra törekvő korábbi szélsőséges eszmerendszer, ideológia esetében), amely nem más, mint a nyugati társadalmi rend és közerkölcs, politikai moralitás megváltoztatása saját zavaros és önellentmondásokkal teli elképzeléseik mentén. Napjainkra a nyugati világban a bevett, konzervatívnak is nevezhető társadalmi rendnek immár csak két, egyre gyengülő alappillére maradt a visszahúzódó állami keretrendszer mellett: a család intézménye és a hagyománytisztelő (bevett) keresztény egyházak.
Azonban a fenti, sokat emlegetett progresszív paradigmát és eszmehalmazt fontos megkülönböztetni a kora 20. századi progresszív eszmeáramlattól, amely a társadalmi felzárkóztatás mentén szerveződött olyan kimagasló képviselőkkel, mint a republikánus konzervatív, majd progresszív Theodore Roosevelt vagy a Demokrata-párti liberális Woodrow Wilson amerikai elnök.
Nyilvánvalóan a 21. századi posztmodern neoprogresszív „tudatmódosító forradalom” célkeresztjében elsődlegesen ott találjuk a hagyományos családmodellt, a bináris nemi alapú, apa–anya–gyermekek szerves kapcsolatára épülő társadalmi alapegységet, akárcsak e társadalmi berendezkedés erkölcsi normarendszerét biztosító és hirdető egyházakat is. E főbb konfliktuszónák mellett a társadalmi igazságosság harsány harcosai (social justice warriors) és a doktriner véleményvezérek, sajátosan antagonisztikus módon pszeudo-vallásos hevületben, szükségesnek vélik az alapvető gondolati struktúrák reformjának megvalósítását is, aminek legegyszerűbb és leghatásosabb módja a mérvadó oktatási és egyházi intézmények átalakításán keresztül, illetve az új nemzedék érzékenyítése (sensitizing), figyelemfelkeltő tudatosítása (awareness raising) és szellemi indoktrinációja révén érhető el.
A társadalmi önreflexió és történelemszemlélet átszabása kulcsfontosságú hatalmi tényező e kicsavart orwelli elgondolás mentén, hiszen a történelemszemlélet visszamenőleges átalakítása és retrospektív átértékelése jelentős mértékben kihat a jelen hatalmi rendjére és eszmeiségére, amely nyilvánvalóan meghatározza a jövőt egy teljességgel új emberi minőség és antropológia kialakítása céljából.
Az amerikai egyetemi szemináriumok kultúrharcos műhelyeiben korai szakaszban e célt szolgálták többek között Herbert Marcuse, Judith Butler, Kimberley Crenshaw, Richard Delgado kevesek által értett és érthető, forradalmian felforgató és szellemi alapot nyújtó könyvei a radikális feminizmusról, gender elméletekről, queer tanulmányokról, interszekcionalitásról és kritikai fajelméletről, amelyek napjainkra immár a progresszív tanok, diszciplínák széles körben terjesztett és kanonizált alapműveivé váltak.
Mindemellett az utóbbi évtizedek során Howard Zinn, amerikai neomarxista történész több-kevésbé nyíltan Amerika-ellenes szellemiségű tankönyvei is megtették hatásukat a középiskolások és egyetemisták körében, akárcsak legutóbb a fekete fajvédő aktivista újságíró, Nikole Hanna-Jones híres-hírhedt 1619 Projectje, a deklaráltan történelmi szemléletváltoztató céllal írt és Pulitzer-díjjal jutalmazott esszéje, és az erre alapuló országos oktatási projektje immár 2019 óta.
Amerikai washingtoni nagypolitikai szinten a kormányzó Demokrata Párt által a Kongresszusnak benyújtott Equality Act szövetségi törvénytervezet is a progresszív eszmék, az LMBTQ és radikális transz-jogok látványos propagálása jegyében, illetve a némileg megtévesztő diversity, equity and integrity (sokszínűség, egyenlő bánásmód és befogadás) sajátos egyetemi kampuszpolitika terjesztése céljából készült. Az amerikai vallásos konzervatív társadalom védelmezői és a törvény ádáz kritikusainak meglátásai szerint az ominózus Equality Act az egyházi oktatási intézményekre igencsak negatív következményekkel jár majd, illetve az alkotmányos vallásszabadság több mint két évszázados kereteit is veszélyezteti az Egyesült Államokban.
Mint látni fogjuk az utóbbi időszak eseményeinek tükrében: a római katolikus, izraelita és protestáns felekezetek az Egyesült Államoktól Kanadán, Anglián, Skócián keresztül Finnországig számos olyan „világi” társadalmi, politikai kihívással kénytelenek szembenézni, amelyek híveik radikális megosztottságához és lemorzsolódásához, illetve akár egyházszakadáshoz is vezethetnek.
A nagy létszámú és történelmi hagyományú bevett amerikai egyházak (katolikus, lutheránus, presbiteriánus, baptista, evangéliumi, illetve izraelita) és felekezetek is komoly külső és belső szellemi, politikai és társadalmi kihívással szembesülnek. A digitális korszak technológiai vívmányai és a közösségi média még inkább felerősítik az újgenerációs híveik és egyházi képviselőik részéről is, akik önkéntes vagy külső ráhatás révén, de némi indoktrinációs folyamaton átestek, és a progresszív tanok megvilágosodottjaivá (woke) váltak. Ilyen kihívással és a vele járó (kártérítési) perekkel szembesült az amerikai modern ortodox zsidó hitközség által működtetett Yeshiva Egyetem is nemrég, akárcsak a neves Calvin University, az amerikai Keresztyény Református Egyház zászlóshajós oktatási intézménye, amelyet szintén LMBTQ aktivisták citáltak bíróságra és lejárató médiakampányba.
Amíg a nagyon befolyásos amerikai római katolikus egyház az abortusztilalom és a transzneműség megítélésének igencsak vitatott ügye miatt áll folyamatos vitában és össztűz alatt az ultraliberális, progresszív erőkkel szemben a médiától a washingtoni nagypolitikáig, addig a protestáns felekezetek a homoszexuális irányultságú híveik és egyházi személyiségek házasságának, papi szolgálatának kérdése miatt kerülnek egyre hevesebb támadások kereszttüzébe.
A melegházasság tekintetében az Anglikán Egyház (Church of England) névlegesen elutasító maradt, ellenben az anglikán hagyományú, de kvázi független amerikai Episzkopális Egyház nagy vitát kavaró 2015-ös zsinati döntése nyomán támogató határozatot hozott ebben a mélyen megosztó és a bibliai tanításokkal szembemenő teológiai és társadalompolitikai kérdésben.
Még nagyobb vitát kavart idén májusban a félévezredes történelmi múltra visszatekintő John Knox-féle Skót Egyház (Church of Scotland, Kirk) zsinata, amely 450 évnyi teológiai ortodoxia után 340 kontra 280 szavazat ellenében helybenhagyta a homoszexuális lelkészek és egyházi személyek munkájának engedélyezését, illetve a melegházasság megszentelését (elviekben). Történt mindez, elsősorban a nyíltan homoszexuális aberdeeni skót lelkész, Scott Rennie igen hatékony agitációs tevékenysége révén, és főképp a „progresszív korszellem” erőteljes nyomására. A döntés nem csupán a mintegy 4 millió skót hívőt számláló Skót Egyház életében jelent történelmi változást és paradigmaváltást. Ugyanis Skócián kívül léteznek még John Knox tanítását követő vallásos szervezetek, mint például a több tízmillió hívőt számláló több száz amerikai és dél-koreai presbiteriánus felekezet, melyek számára komoly fejtörést okoz a Skót Egyház nagyon vitatott döntése. A konzervatívabb és a biblikus egyházi tanításokat követő hitvalló skót és egyéb európai protestáns egyháztagok, lelkészek szerint a zsinati döntés nem más, mint önfeladó behódolás a progresszív korszellemnek, aminek nagyon káros és destruktív következményei lehetnek úgy a skót protestáns egyházra, mint a társadalom egészére nézve.
Egyrészt az új, haladónak is titulált eszméknek, illetve a globális LMBTQ-mozgalom és szervezetek nyomásának és elvárásainak megfelelni szándékozó keresztény egyházak, protestáns felekezetek feltehetőleg jó pontokat szereznek a mainstream (ultraliberálisnak is tekintett) progresszív média képviselői szemében és a különféle világi hatalmi központok részéről. Ugyanakkor kontraproduktív módon nagyon sok hitvalló keresztény egyháztag számára a bibliai tanítástól való látványos távolodás hiteltelenné és elutasítandóvá teszi az eltévelyedő és világi igényeknek megfelelni akaró egyházakat, felekezeteket.
A keresztény egyházak számára a Bibliából is jól ismert kihívásokkal teli nehéz, keskeny krisztusi út elhagyása (Mt 7,14) többek között hitbéli sorvadáshoz és egyházi (közösségi) erózióhoz vezethet. Az utóbbi években többé-kevésbé pontosan ez történt az anglikán, skót, illetve svéd „transz evangélikus” avagy a „posztmodernné váló finn lutheránus” egyházak életében, amelyek számára immár híveik számának drámai zuhanása és társadalmi jelentőségük radikális csökkenése hétköznapjaik része lett.
A nyitókép forrása: Flickr / Thomas Hawk
