Az amerikai témák iránt mélyebben érdeklődő olvasók többek között a Frontier blog korábbi ismertetőjéből is tájékozódhattak a New York Times 2019-es sokat vitatott és komoly szellemi és politikai vitát is generáló 1619 Projekt nevet viselő esszéjéről. Nikole Hanna-Jones világhíressé vált afroamerikai publicista és jogvédő újságíró volt a szerzője ennek a nem titkoltan forradalmi műnek, amellyel nem kevesebbre vállalkozott, mint egy átfogó amerikai historiográfiai paradigma és szemléletváltásra, az új generációk faji alapú érzékenyítésére és mentalitásbeli átalakítására. Az ifjú fekete jogvédő szerző e nagy ívű célkitűzés megvalósítására igen jó esélyekkel rendelkezik, bár vitatható módon, a jelentős befolyású amerikai (és globális erőkivetítésű) liberális értelmiség és média hathatós támogatásával, továbbá annak a ténynek ismeretében, hogy több mint 4000 amerikai iskolában a Hanna-Jones féle elképzelések és 1619-es szellemiség alapján tervezik, illetve részben már oktatják is a történelmet és az amerikai állampolgári ismeretek tárgyakat. Az esszé és a paradigmaváltó célkitűzés legfőbb tartalmi eleme dióhéjban ismertetve nem más, minthogy a fehér európai származású amerikaiak tulajdonképpen egy velejéig hazug, eszmei és politikai filozófiai alapokon nyugvó rabszolgatartó országot hoztak létre és működtettek az Afrikából behurcolt több százezer fekete rabszolga munkájára és áldozatára alapozva. Következésképp amint Jones többször is kifejti írásában (bár utólag már letagadta) az Egyesült Államok születésének időpontja és helye nem 1776 június-júliusában Philadelphiában történt, hanem inkább a virginiai Jamestownban és 1619 augusztus végén keresendő, amikor az első afrikai rabszolgák megérkeztek egy portugál hajó fedélzetén az amerikai angol gyarmat kikötőjébe. Ezen elgondolás mentén a felettébb torz magyarázatot és hamis történelmi elbeszélésmódot továbbgondolva Jones megállapítja, hogy az igazi öntudatos amerikaiaknak semmiképp sem a fehér rabszolgatartók leszármazottai és azok szellemi, anyagi örökösei, vagyis a többségi és privilegizált fehér amerikai társadalom tagjai tekintendőek, hanem jóval inkább a fekete rabszolgák leszármazottai, a mai afroamerikaiak közel 40 milliós közössége. Nem elhanyagolható szempont, hogy e sajátos szemlélet és elképzelés szerint, bár még kimondatlanul, de burkolt utalásszerűen immár felfedezhető módon mindezekért a vélt sérelmekért és bűnökért az évtizedek óta gyakorolt pozitív megkülönböztetés (affirmative action) állami gyakorlata mellett, anyagi kártérítés is járna a fekete rabszolgák mai leszármazottainak. Jones szándékával szöges ellentétben, kontraproduktív módon a Trump elnök és a republikánus véleményvezérek által is elítélt critical race theory (újszerű fajelmélet irányzat) és a woke mozgalom a többségi (fehér) társadalom egyre fokozódó ellenérzését váltja ki, és sokak szerint még inkább fokozni fogja a rasszista jellegű érzelmeket.
Ha mindezen folyamatok és történések helytállóak napjaink amerikai társadalmában, különösképpen a felfokozott 2020-as évi faji alapú problémák, a BLM, Antifa tiltakozóhullám jelentette belpolitikai kihívások tükrében, akkor feltehetjük a jogos kérdést, hogy kiknek az érdekében, milyen szakmai és jogi alapon népszerűsítik és oktathatják az amerikai fiataloknak e sokat vitatott, félrevezető faji alapú történelem narratívát? Amit nem mellesleg a konzervatív jobboldali történészek (és természetesen más eszmeiségű szakértők is), oktatási szakemberek károsnak, kudarcnak és tudománytalan, történelmietlen társadalom-megosztó álláspontnak tartanak.
A New York Times 2018-ban meghirdetett történelmi szemléletváltást célzó projektjének hangos és elfogult sikere a Pulitzer-díj odaítéléstől kezdve az iskolai tantervi módosításokon keresztül a társadalmi konszenzusba való becsempészésének gondolatáig látszólag egy valamit nem bír elviselni: a szakmai kritikát. Amint legutóbbi hetekben kiderült az amerikai liberális média zászlóshajójának számító The New York Times beadta a derekát a nyilvánvaló image-vesztés (és sajtóperek) elkerülése végett az egy évig alkalmazott teljes kritikai elhallgatás és elhallgattatás stratégiáját feladva helyet és lehetőséget adott immár egy részletes szinte minden fontos vitatott pontra kiterjedő kritikai publicisztikai ellenvélemény leközlésére, amit meglepő módon épp egyik belső rovatvezetője Bret Stephens vállalt magára. A szintén Pulitzer-díjas történész-közgazdász végzettségű, kiváló külpolitikai újságíró Stephens, kiterjedt 3000 szavas esszéjében határozottan bár érezhetően visszafogott módon rámutat Jones számos ténybeli és szemléletbeli tévedésére, amiért korábban már számtalan kritika érte Jonest és vitatott „iskolai érzékenyítő projektjét” egyaránt. Egyik legfontosabb megállapítása, hogy senki sem veheti a bátorságot a történelem átírására és utólagos átértelmezésére egy még egy monumentális szakmai munka révén sem, hát még egy publicisztikai esszében. Stephens kifejti, hogy a Hanna Jones által, nyilvánvaló személyes és faji alapú elfogultságok mentén, megfogalmazott Nagy Történelmi Igazság (historical Truth) kimondása és a visszamenőleges igazságosztás, történelmi sérelem-kiigazítás félelmetes opciója helyett inkább a sok apró igazság (truths) és változatos történelemszemlélet narratívájának lehetőségét kell hangsúlyozni és felismerni. Mindezen megállapítások a New York Times újságírója részéről immár jelzésértékűeknek számítanak, hogy talán Nikole Hanna-Jones támogatása és kritikátlan felvállalása kezd kényelmetlenné és tarthatatlanná válni.
Stephens mérsékelt liberális kritikájával szemben az amerikai bölcsésztudósok szakmai szervezete, a klasszikus liberális eszmeiségű National Association of Scholars jóval tovább ment nemrég, hiszen Hanna Jones méltatlanul és érdemtelenül odaítélt Pulitzer díjának visszavonását petícióban követelik. Jones szélsőbaloldali jellegű és fekete fajvédő megnyilvánulásai különösképpen a 2020 júniusi BLM és Antifa tüntetések, utcai fosztogatások és gyújtogatások megértő támogatása nyomán még inkább felerősítették személye és elvei elutasítottságát (tudniillik azt mondta, hogy a féktelen fosztogatás és gyújtogatás nem erőszak, hanem a kollektív sérelmek jogos kifejezési formája). Ez utóbbi negatív előjelű mozzanatok személye körül már több mint szimbolikusak, abban a tekintetben, hogy Jones szélsőséges, megosztó személyisége illetve hamis és elfogult, torz történelemszemléletet tükröző elgondolásai továbbá napjaink amerikai társadalmának radikális átalakítási kísérlete már nem propagálható tovább és nem arat sikert a mérsékelt többségi társadalom meghatározó tagjainak körében.
Ugyanakkor, a New York Times csak félig engedte el sztárszerzője Hanna-Jones kezét, hiszen a lap főszerkesztője Jake Silverstein és igazgatója Dean Baquetnek véleménye szerint, „bár az esszé néhány ténybeli tévedése és vitatható megállapításai miatt jogosan kritizálható, még mindig az utóbbi évek legnagyobb hatású Times írásának tartjuk és a 2020-as évi tragikus utcai zavargásokat akár ’1619-es zendülésnek’ is átkeresztelhetnénk, amely igazi megtiszteltetés lenne úgy a szerző, mint a Times számára…”
Összességében, az „1619 projekt” harsány publicisztikai sikerét követően a felfokozott liberális médiakampány és a belőle fakadó mélyen megosztó és vitatható iskolai projekt miatt a növekvő társadalmi és washingtoni nagypolitikai ellenérzések révén egyre inkább negatív előjelet kap Nikole Hanna-Jones megítélése, és üzeneteinek, eszmeiségének hitelessége. Vagyis a címben leírt csendes bukás, elmúlás reális megfogalmazásnak tűnik az ő esetében, ugyanakkor mindezen drasztikusan változtathat a november 3-i elnökválasztás eredménye…
Kép: Adam Pendleton képe a The 1619 Projekthez, 2019.