Adakozás, segélyosztás, hajléktalanétkeztetés, mind olyan sztereotípiák, amelyekkel gyakran azonosítják a keresztény jószolgálatokat. A szeretetszolgálat mára sokszínű és intézményessé váló feladat, amelynek célcsoportja nem egyszerűsíthető le a szegényekre, a perifériára szorult emberekre általánosan kiterjedőnek kell lennie. Az Egyház küldetésének célcsoportjai közé tartoznak a humanitárius katasztrófák áldozatai, a hátrányos helyzetű, marginalizálódott és kevésbé azonosítható rászorulók is.
A szeretetszolgálat az Egyházban nem egyfajta jótékonyság csupán, amelyet járulékosan végez, hanem küldetésének lényegi része[1], és minden korban létének elválaszthatatlan részeként tekintett a Krisztusi irgalmasság megvalósítására, az elesettek felkarolására. Az irgalmas szeretet gyakorlása az Egyházban már az alapító Jézus Krisztus tetteitől kezdve meghaladta a szegények segélyezését és az adományozás gyakorlatát. A szegénygondozás mellett már az evangéliumban megjelenik a betegekkel, sérültekkel, kirekesztett személyekkel történő irgalmasság. Krisztus egy új erkölcsi programot jelentő életeszményt mutatott meg és az emberi élet minden területén kifejezhető felebaráti szeretetre szólított fel. Ez jelenik meg Krisztus felebaráti szeretet gyakorlásáról hirdetett tanításaiban, amelyekben megnevezi a szükséget szenvedők több csoportját is és segítésükre szólítja fel követőit[2]. Az „irgalmasság cselekedetei” a Máté evangéliumban megtalálható, utolsó ítélettel kapcsolatos példabeszédre vezethetők vissza. Az éhezők, szomjazók, szegények, idegenek, betegek, börtönben lévők segítése beépült az Egyház gyakorlatába, mint a felbaráti szeretet gyakorlásának leggyakoribb formái, ugyanakkor jelzi a kor jellegzetességeinek megfelelő szükségletek sokszínűségét és szeretet gyakorlásának számtalan lehetőségét is. Az ősegyházban egyre bővültek karitatív tevékenység formái és a 3. századra már kialakult az Egyház történelmét végig kísérő kettőssége a karitásznak, amit a krisztushívő személy és az Egyház szervezett keretek között végez[3]. A szegények különböző csoportjait nyilvántartásba vették és özvegyek, árvák támogatása, rabszolgák kiváltása, szegények és betegek gondozása is szervezett módon történt. A szerzetesrendek, a lovagrendek és a középkori nagy szentek, mint Assisi Szent Ferenc és Árpádházi Szent Erzsébet, Szent Hedvig vagy Néri Szent Fülöp példáikkal új irányokat jelöltek ki és a rászorulók felkarolásának módjai tovább bővültek a szegényházak, ispotályok és árvaházak megjelenésével. Az újkor századaiban Szent Vince, Bosco Szent János, Boldog Kolping Adolf mellett is számos kiemelkedő egyházi személy emelte még magasabb szintre a szegénygondozást és a betegápolást, valamint a karitatív célú gyermeknevelés terén is új rendszerek jelentek meg.[4]
Az Egyház intézményes kereteinek kiépülésével folyamatosan formálódott az egyházi szegénygondozás rendszere[5]. A II. világháborút követő egyházellenes állami beavatkozások következtében megszűnt egyházi karitatív tevékenység folytatására csak a rendszerváltást követően nyílt lehetőség. Napjainkra azonban elmondható, hogy Magyarországon az Egyház és szervezeteinek szociális–karitatív tevékenysége és a szociális ellátórendszerben betöltött szerepe is jelentősen kiszélesedett és a komplexitás jeleit mutatva folyamatos fejlődés tapasztalható e tekintetben.[6]
Amikor az Egyház szociális tevékenységéről beszélünk, nem puszta emberi jócselekedetre gondolunk, hanem a krisztusi szeretetben gyökerező irgalmasság mindenkire kiterjedő, módszeres megvalósítására. II. János Pál pápa Az Egyház Európában kezdetű apostoli buzdításában kifejezően fogalmazza meg, hogy a segítő tevékenységnek mindenki felé ki kell tárulnia: „a szeretet tanúságtételének természetszerűen túl kell terjednie az egyházi közösség keretein, hogy minden embert elérjen”.[7] Ferenc pápa napjainkban is gyakran említi a periféria kifejezést az igazságtalanság, a szegénység és a kitaszítottság kevésbé szembetűnő formáira vonatkoztatva[8]. Mindez az jelenti, hogy az Egyháznak a szegények és kirekesztettek hagyományos csoportjai mellett fel kell figyelnie a globalizáció negatív társadalmi hatásaiként megjelenő kevésbé evidens peremre szorult csoportokra is. A leginkább veszélyeztett és pártfogásra szoruló csoportok körébe tartozók és a jogtalanságot elszenvedők közé tartoznak az emberkereskedelem és emberrablás áldozatai, a HIV és a helyi járványok miatt betegségben szenvedők, a szexuális kizsákmányolás áldozatai, az eltérő és megváltozott képességeik miatt hátrányos helyzetű emberek és a bármilyen ok miatt kirekesztettek.
Az Egyház keretein belül az állami szociális ellátórendszer részeként is működnek egyházi fenntartású intézmények. Ilyen ellátási formák többek között a támogató szolgálatok, az idősek, pszichiátriai betegek és fogyatékkal élők számára fenntartott intézmények, a házi segítségnyújtás, a gyermekotthonok és az egyházi kórházak is. A szociálpolitikai ellátórendszeren kívül is számos szociális programot valósítanak meg egyházi szereplők: otthoni és kórházi beteglátogatás, hajléktalanok étkeztetése és ellátása, krízishelyzeti támogatás, szociális ügyintézést és felzárkóztató programok. A börtönpasztoráció, a fogyatékkal élők intézményen kívüli segítése, a cigánypasztoráció is olyan területek, ahol a keresztény szeretet megvalósításán munkálkodnak az egyházi szolgálatok. Az Egyház szeretetszolgálatát végző szervezetek felkészülten és kiépített eszközrendszerrel voltak jelen az elmúlt évtizedek nagy katasztrófáinál (vörösiszap-katasztrófa, árvizek, viharkárok, földrengések, hogy a kármentésben, gyorssegélyezésben és az újjáépítésben is a károsultak segítségére legyenek). A menekültek krízishelyzeti és hosszú távú ellátásában, integrációs és pszichoszociális célú támogatásában a 2015-ös migrációs krízishez hasonlóan a 2022-ben zajló orosz–ukrán háború kapcsán is részt vesznek.[9]
Ilyen egyházi szeretetszolgálati tevékenységet végez az Egyház hivatalos segélyszervezetként működő Katolikus Karitász. Emellett az egyházmegyék, plébániák, a szerzetesrendek, lovagrendek, lelkiségi mozgalmak és azok által létrehozott szociális, egészségügyi, gyermekvédelmi vagy egyéb karitatív célú intézmények, valamint további egyházi kötődésű szervezetek is ellátnak karitatív célú feladatokat.
Források
[1] XVI. BENEDEK pápa: Enciklika. Deus Caritas Est (25.). 2005. XII. 25.
[2] Mt 25, 32-40
[3] UJHÁZI Lóránd: Az irgalmas szeretet és a karitász jelentősége az egyház hármas – kormányzati, megszentelő és tanító – küldetésében. In. Acta Humana 2020. 2.sz. pp. 12-13
[4] ZAGYVA Richárd: Lángoló szeretet – a Katolikus Karitász 80 éve. Budapest: SZIT. 2011. – pp. 14.
[5] UJHÁZI Lóránd: A Nemzetközi Katolikus Karitász ‒ Caritas Internationalis ‒ működési kerete. In. Hadtudományi Szemle. 2017. 10. évf. 1. sz. pp. 429-448
[6] RAGADICS Tamás (2019): Egyházi szociális tevékenység Magyarországon, Szociális Szemle, 12. évfolyam, 1-2. szám
[7] II. JÁNOS PÁL pápa (2003): Az Egyház Európában – apostoli buzdítás az Egyházban élő Jézus Krisztusról, mint a remény forrásáról Európa számára (2003. jún. 28.), 85.
[8] GÁJER László: Keresztények a periférián: Párbeszéd, misszió és szolidaritás. https://egyhaz2030.hu/keresztenyek-a-perifarian/ (letöltés: 2022. április 17.)
[9] https://karitasz.hu/hirek/hosszutavra-rendezkedett-be-karitasz-menekulokert, https://karitasz.hu/karitaszrol/7-menekultek (letöltve: 2022. 04. 16.)
