A magyar pedagógiatörténet fontos szereplője Fináczy Ernő (1860–1935), aki hosszú évtizedeken keresztül tanított egyetemen pedagógiatörténetet és neveléselméletet, de munkássága kiterjed középiskolai tanárságától kezdve, különböző oktatáspolitikai szerepeken át, a pedagógiai témájú irodalmak írásáig. Ezeken belül legfontosabb pedagógiai művei (a többkötetes neveléstörténeti könyvein túl) az 1930-as években megjelent Didaktika és Elméleti pedagógia, mindkettőt korábbi diákjai adták ki Fináczy ugyanilyen témájú egyetemi előadásainak szerkesztett változataként.
A Didaktikában történeti áttekintő bevezetés után Fináczy kifejti nézeteit más pedagógiai irányzatokról is, például Herbart pedagógiájáról. Herbart tanait Kármán Mór közvetítésével ismerte meg, és saját műveiben is felhasználta. A Didaktika egyértelműen a herbarti pedagógia hatásait tükrözi, amely az erkölcsös nevelés fontosságát hangsúlyozza, célul tűzve ki, hogy etikus és erkölcsös embereket formáljon. Fináczy hasonló elveket vallott: számára az oktatás három fő területből állt – a testi, az értelmi és az erkölcsi nevelésből. Úgy vélte, hogy az oktatásban nem csupán az értelmi fejlődésnek van szerepe, hanem a tanulók lelkét is formálnia kell. Ezt ő maga „lélekművelő oktatásnak” nevezte.
Továbbá az oktatás két fő feladatát emelte ki. Az első az emberiség művelődési kincseinek átadása, mivel véleménye szerint alapvető a közös kultúra örökségének továbbadása. Ugyanakkor fontosnak tartotta, hogy ezek a kultúrjavak a tanulók lelkére is hassanak: a közös műveltséget ne csak megkapják, hanem be is tudják fogadni, feldolgozni, sőt tovább is gyarapítani. Fináczy szerint ez a két feladat szorosan összefügg, hiszen a lelki neveléshez elengedhetetlen a kulturális anyag átadása is.
Kiemeli könyvében a klasszikus nyelvek tanításának fontosságát, amelyet későbbi munkáiban is következetesen hangsúlyoz. Mivel maga is görög–latin szakos tanárként végzett, érthető az ezek melletti határozott kiállása. Érvei között szerepel a klasszikus nyelvek folytonosságot biztosító ereje – hasonlatával élve: „a gyökerét vesztett növény is elpusztul” –, valamint az antik kultúrák megismerésének jelentősége, hiszen szerinte egy kor gondolatait és eszményeit csak saját nyelvükön olvasva érthetjük meg igazán. Mai szemmel ezek a gondolatok különösen érdekesek, hiszen napjaink középiskoláiban szinte mindenütt a modern nyelvek – elsősorban az angol – ismerete élvez elsőbbséget.
A Didaktikában Fináczy a tantárgyak szerepére is kitér. A legfontosabbak közé sorolja a történelmet, a természetrajzot, a hittant (vallástant) és az irodalmat – azon belül is a hazait –, mindegyiknél hangsúlyozva azok jelentős hatását az erkölcsi nevelésre. Úgy vélte, hogy a tantárgyakat oktató tanároknak nem szabad sem modorosnak, sem nyugtalannak lenniük; természetes viselkedésükkel kell elnyerniük a diákok bizalmát. Hangsúlyozta továbbá, hogy a tanár hangjának érthetőnek és nyomatékosnak kell lennie, miközben választékos nyelvezetet érdemes használnia.
Könyvének zárásaként egy régi mondást idéz: „Az ifjúság nevelése a világ megújítása.” E gondolat jegyében hangsúlyozza, hogy az érzelmi és értelmi kultúra megújítása elengedhetetlen feladat.
Írásaiban hangsúlyosan jelen van az idealizmus és a vallásos világnézet fontossága, nemcsak saját életében, hanem pedagógiai szempontból is. Az ókori zsidóság neveléséről például úgy ír: „csakis a monotheismusnak lehet állandó nevelő hatása.” [Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története, Budapest, 1984, 296.] A vallás mellett a nemzeti eszme is kiemelt jelentőséggel bírt számára: a nevelésnél szerinte szem előtt kell tartani, hogy a fiataloknak át kell adni, mivel tartoznak hazájuknak és nemzetüknek.
A pedagógia tudományosságát igyekezett megalapozni, jóllehet ő maga is befejezetlen vagy éppen vegyes tudományként tekintett rá. Ugyanakkor a pedagógiát egyfajta világnézeti tükörnek is nevezte, amit így indokolt: „aminő célt tűzünk ki életünknek, olyan célt kell kitűznünk a nevelésnek is.” [Fináczy Ernő: Elméleti pedagógia, Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, 1995, 20.]
Fináczy alapos ismeretekkel megalapozott munkái jelentős állomásai a hazai pedagógiatörténetnek. Az azokban kifejtett gondolatai nemcsak korukban voltak meghatározóak, hanem ma is érdemes újragondolni és értékelni őket.
Nyitókép forrása: Márton Ferenc / Wikimedia.org
A bejegyzés a Fináczy Ernő Oktatáskutató Központ megbízásából készült.
