A tanári pályára készülő ifjúság, de szélesebb értelemben a mai fiatal generációk is nagyon meglepődnének, ha tudnák, mennyire elégedetlenek voltak elődeink az ifjúsággal és az oktatással száz esztendeje. Korántsem csak a háklis, megkeseredett, elrögeszmésedett idősebbek, de annak a nemzedéknek a legjobbjai is, akik a múlt század húszas éveiben értek igazán aktív korba. A neveléssel elméletileg és gyakorlatilag is foglalkozók szüntelenül azon elmélkedtek, „mit kellene tenni, hogy okosabb, jobb, életrevalóbb, nemesebb lelkű emberöltővel ajándékozhassuk meg ezt a mostani beteg világot saját generációnknál.”
Az elmélkedések során Karácsony Sándor, a kor legismertebb „pedagógusa” igen érdekes következtetésre jutott. Az ő gondolatmenetét követve állíthatjuk, hogy az ifjúság soha nem „rosszabb”, mint minden idők ifjúsága valaha volt. Elég csak a kisgyermekekre gondolnunk, bennük minden tisztaság, jóság esszenciálisan ott lakozik. „A gyermek: az elevenség, az öröm, a jövőbe ható ígéret, a bilincsbe nem vert ember, az igazán igaz isten” – írta Ady Endre, és nagyon igaza volt.
Csakhogy a gyermeket különböző hatások érik. Szülői hatások és nevelői hatások, valamint társadalmi hatások. Súlyos problémák keletkezhetnek már a szülői hatások nyomán is, torzulások a nevelői hatások következtében. Napjaink legnagyobb kihívása mégis a társadalmi hatásokban van, amelyek szinte korlátozások nélkül zúdulnak a tizenévesekre. (A száz évvel ezelőtti viszonyokhoz képest a technikai fejlődés teljesen kiszolgáltatta a fiatalságot ennek a könnyen manipulálható befolyásnak.) A közbeszédben, amely sajnos a rossz értelemben vett politikától fertőzött, a legtöbb elmarasztalást az oktatás kapja – méltatlanul. Mert a legjobb akaratú és a legmagasabb kvalifikáltságú, odaadó nevelés is a semmibe veszhet, ha a másik két tényező nem partner, sőt inkább kioltja a nevelés eredményeit. Az oktatás csak akkor lehet sikeres, ha a társadalmi alapvetés világos és egyértelmű. Ezt követi az iskola, a szülő és a társadalmi környezet, benne a médiával.
Mi ez a társadalmi alapvetés? A közösség, amelyet a gyökerektől (nép) érdemes vizsgálni, a lombozaton át (nemzet) egészen az űrből időtől és tértől függetlenül érzékelhető bolygóig (emberiség). Ez a nevelés feladata, ennek az összefüggésnek a tudatosítása. A középpontjában az ember van, aki viszont nem magányos vándor, akit útján folyton megkísértenek, mint Dante, Faust, Don Quijote vagy Ádám, hanem gyökerei révén tagja egy szövetségnek, a nemzetnek, amelynek lényege a lelki közösség és az összetartozás megvallása. Ennek a feladatnak kell eleget tennie a tanárnak (nevelőnek), akinek idejekorán fel kell tennie a kérdést magának: való vagyok-e erre a feladatra? De nemcsak neki, hanem az egész értelmiségnek, szellemi elitnek is.
Hallgatóimnak jó negyedszázada minden évfolyamban az első előadáson megelőlegeztem ezt a bizalmat – mit is tehettem volna –, holott tudtam, hogy nem mindenki lesz alkalmas erre a feladatra. Lehet, hogy nem a tanár, hanem a tudós tehetsége fészkel benne, az is lehet, hogy csak az időt húzza. Valóban, senki nem adhat mást, csak mi lényege. Viszont fontos, sőt döntő, hogy intelligenciánk – köztük a tanártársadalom – még meglévő kultúraiszonyát, fásultságát, hitetlenségét leküzdjük.
Hiszen az, hogy a tanároknak alig jut idejük-erejük könyvet olvasni, hogy a tudósok évtizedekig ismételgetik megingathatatlan rög- és téveszméiket, az egyetemisták a legkönnyebb utat választják, s az nem a tudás: szégyen. Hogy az intelligencia szekérvárakból nyilaz körkörösen kifelé, s már fogalma sincs, mit jelentenek a szavak: a hűség, a szeretet, a haza, a szabadság, az őszinteség – a mi hibánk. Újra neki kell tehát lendülnünk, s feltenni a kérdést: mit akarunk? Mi a feladatunk? Milyennek kell lennünk, ha a nevelést választjuk élethivatásunkul? Számos követelményt összehordtak a századok során, milyennek is kell lennie a tanárnak. Én most csak egyet emelek ki: tisztának. Mert ez a tisztaság ad szuggesztív erőt, s így lehet a tanár példája a jóra fogékony diákoknak. Hiszen emlékezzenek csak vissza, biztosan mindannyiuk életében volt egy tanár, aki nem a szigora vagy éppen a lazasága, vagy a sok-sok megtanított tényanyag miatt volt kedves, hanem a szuggesztivitása miatt, amely valahonnan mélyről, a tisztaság forrásától indulhatott, s valahogyan eljutott gyermeki önmagukhoz. Ezzel az igénnyel jöjjenek a tanári pályára, s akkor személyes életük is, s a nemzet élete is boldog lesz.
Nyitókép forrása: Fortepan / Fortepan
