RECENZIÓ – Új könyvében Jacob Blumenfeld elveti a tulajdonjog bevett politikai és gazdasági megalapozásait.
Rendszerint magától értetődőnek vesszük, hogy tiszteletben tartjuk mások tulajdonát, ezért cserébe tőlük is azt várjuk el, hogy ugyanígy tegyenek mindazon anyagi vagy szellemi javakkal, melyek a mieink. De mitől is lesz valami a miénk vagy a másoké? A német filozófus, Jacob Blumenfeld új kötete (A tulajdon fogalma Kantnál, Fichténél és Hegelnél ‒ Szabadság, jog, és elismerés) azt a kérdést járja körül, hogy a magántulajdon korábban dominánsnak számító politikai és gazdasági szempontú meghatározásai miért problematikusak, és hogy miért van szükség ezek helyett – szerinte – a fogalom normatív szempontú újragondolására. A tulajdonlás ugyanis voltaképpen azt jelenti, hogy másoknak megtiltom vagy feltételekhez kötöm a tulajdonomban lévő dolog használatát. De milyen esetekben, és milyen feltételek teljesülésekor tekinthető erkölcsileg helyesnek „másokat megakadályoznunk valaminek használatában, amire szükségük van, vagy amit akarnak?” (ix). Ezekre a kérdésekre keresi a választ Jacob Blumenfeld új könyve, mely annak ellenére is gondolatébresztő olvasmány, hogy végül nem találja meg azt.
Mint az már a könyv címéből is sejthető, Blumenfeld a német idealizmus szakértője, a jelen kötetének gerincét is a címben szereplő három szerzőnek a magántulajdonról vallott elképzelései alkotják. Az írás azonban egy fejezethosszúságú eszmetörténeti kitekintéssel veszi kezdetét, melyben a szerző a kérdésről kialakult korábbi nézeteket vázolja nagyvonalakban. Elgondolása szerint a kezdetben uralkodó legalista megközelítés, mely „a tulajdonhoz való jogot az egyéni szabadság megkérdőjelezhetetlen feltételének tekinti” (3) függetlenül attól, hogy az utóbbit „az emberi természettel veleszületettnek vagy szerzett jognak” (5) véljük-e. Blumenfeld szerint ez az elképzelés nem csak azért problematikus, mert éppen e jognak az eredetére vonatkozóan nem nyújt semmilyen választ, hanem azért is, mert, mert feloldhatatlan dilemmák forrása lehet: ennek klasszikus példája, amikor a szomszéd háza beárnyékolja a veteményesünket, melynél fogva az, hogy ő szabadon élvezi a tulajdonából fakadó jogokat, minket gátol meg abban, hogy ugyanezt tegyük.
Mivel az ilyen jellegű érdekütközések megoldhatatlanok voltak pusztán legalista alapokon, Blumenfeld innen eredezteti a XVIII‒XIX. századtól meghatározóvá váló ökonomista megközelítésmódot, melynek értelmében „[a] tulajdonjog nem más, mint azoknak a racionális ágensek az igényeire adott válasz, akik önérdekeiket másokkal versenyezve követik. A hatékonyság hozza létre az igazságosság értelmét, a hasznosság az erkölcs mércéjét, a jólét pedig a jog célját” (6). Mindennek értelmében tehát a magántulajdonokhoz való jogokat, vagyis egy-egy terület véges erőforrásait úgy volt célszerű allokálni, hogy azok a legnagyobb gazdasági haszonnal kecsegtessenek.
A szerző azonban úgy véli, a fenti elgondolások meglehetősen egyoldalúak, mivel egy olyan, individualista és társiatlan emberképből indulnak ki, melyek – meggyőződése szerint – nem felelnek meg a valóságnak. A probléma, melyet az előbbiek mindenekelőtt megválaszolatlanul hagynak, Blumenfeld olvasatában a következő: hogyan lehetséges az, hogy egy hozzám képest külsődleges dolgot, melyet a sajátomnak tekintek, mások is az enyémnek tartanak. Ezek azok a normatív feltételek, melyeket a legalista és ökonomista megközelítések még csak nem is érintettek, ezért ez az a pont, ahol Kant, Fichte és Hegel vonatkozó elgondolásainak ismertetése szükségessé válik.
Kant volt ugyanis az elsők egyike, aki „szabad döntéshozók közötti társas viszonyrendszerként” (90) gondolta el a magántulajdont. Mint az a vonatkozó fejezet gondolatmenetéből nyilvánvalóvá válik, a tulajdonszerzés Kant szerint sem feltétlenül sérti mások szabadságát, hanem csak legfeljebb olyan esetekben, amikor jogtalanul teszünk ilyet. Az, hogy mely tulajdonszerzés minősül jogosnak vagy jogtalannak, az értelem törvényeinek szem előtt tartásával dönthető el, ha pedig mindez a kívánalmaknak megfelelően történik, az megteremti a magántulajdon embertársak közötti, kölcsönös elismerésének legfontosabb feltételét.
Kant azonban – írja Blumenfeld – csak az első lépéseket tette meg egy elismerésen alapuló tulajdonjogi elmélet kidolgozása terén. Vele nagyjából egyidőben azonban Fichte rámutatott annak a keretrendszernek a fontosságára is, amelyen belül egy, a fentihez hasonló rendszer megvalósulhat. Ez a keretrendszer pedig maga az állam volt, Fichte ugyanis úgy gondolta, hogy az egyének önmagukban, tehát anélkül, hogy állam ne kényszerítené ki közöttük a kölcsönös méltányosságot, nem tudnák fenntartani a magántulajdon rendszerét. „Fichte jog- és tulajdonelméletének normatív és politikai vonatkozásai – mondja a szerző – az individualizmus és a szocializmus egyedülálló szintézisét adják: az individualizmusét, mivel Fichte jogalapjainak célja az egyén gyakorlati szabadságának biztosítása a többiekkel szemben, valamint a szocializmusét, mivel ez a viszony csak a tulajdon, a munka és a szabadidő megszervezésén keresztül valósul meg mindenki számára” (159).
A kötet harmadik főhőse, Hegel ezzel szemben Fichte valóságos antitéziseként jelenik meg a gondolatmenetben, aki az állam kényszerítő erejének szükségességében az emberi sebezhetőség bizonyítékát vélte felfedezni. Blumenfeld megfogalmazása szerint „a tulajdonhoz való jog Hegel számára abból ered, hogy senki sem rendelkezhet tulajdonnal anélkül, hogy ne kellene mások felhatalmazásáért folyamodnia ehhez”. Az állam szerepe abban mutatkozik meg, hogy erre a felhatalmazásra nem mindig, és nem okvetlenül kerül sor, aminek következtében az állampolgárok „függetlenségre vágyó, ámde függő lényekként” jelennek meg saját maguk számára. „A tulajdon azt tanítja nekünk, hogy sebezhetőek vagyunk, hogy nem pusztán fizikailag, hanem erkölcsileg is megsérülhetünk, ha kizárnak bennünket abból, hogy meghatározzuk, kik vagyunk és hogyan éljük életünket” – zárja Hegelről szóló beszámolóját a szerző.
Mindezeknek az egymásnak részben vagy egészben ellentmondó elméleteknek a lajstromozása után joggal várhatnánk, hogy Blumenfeld valamilyen pozitív konklúzióval zárja mondandóját. Ilyesmire azonban nem kerül sor, sőt mint utólag kiderül, eleve nem is ez volt a szerző szándéka: mint mondja, okfejtéseivel „nem egyszerűen a tulajdon új igazolására vagy a régiek bírálatára törekedett. Hanem inkább annak bemutatására, hogy a sajátos tulajdonviszonyok bármely védelmének vagy kritikájának mit kell magában foglalnia ahhoz, hogy értelmet nyerjen tárgya: a tulajdon maga” (247). És voltaképpen az utóbbi célját el is éri a kötet, mivel valóban gondolatébresztő gondolatmeneteket rekonstruál, a gondolatmenet egészével kapcsolatosan azonban joggal támadhat hiányérzete az olvasónak.
Jacob Blumenfeld: The Concept of Property in Kant, Fichte, and Hegel – Freedom, Right and Recognition. London ‒ New York: Routledge, 2023.
