RECENZIÓ – Matthijs Lok holland eszmetörténész legújabb könyvében a modern konzervativizmus XIX. század eleji gyökereinek újraértelmezésére tesz kísérletet.
A fenti címben megfogalmazott hanyatlástörténeti, tehát végsősoron konzervatív tételt sugallja Matthijs Lok tavaly az Oxford University Pressnél megjelent eszmetörténeti áttekintése, mely a Francia Forradalom bukása után jelentkező ellenforradalmi szerzők gondolkodását értelmezi újra. A szerző, aki nem hagy kétséget saját liberális kiindulópontja felől, már a mai nemzeti konzervatívokra utaló Prológusában evidenssé teszi: nem puszta antikvárius érdeklődés vezeti, hanem azt akarja megmutatni, hogy a magukat ma konzervatívnak vallók milyen felületes képet alkotnak a múltbéli konzervatívok gondolkodásáról. Azt mondhatjuk, valamifajta ideológiakritikai szándék hatja át az Amszterdami Egyetem európai történetet kutató és oktató tanárát. Azt szeretné megmutatni, valójában hogyan is gondolkodtak a konzervatívok által favorizált szerzők kétszáz évvel ezelőtt. Másrészt viszont e történeti rekonstrukció mellett az is láthatólag foglalkoztatja, hogy miben és miért maradnak el a mai, magukat nemzeti konzervatívnak valló forradalomkritikusok elődeiktől.
Lok hősei elsősorban franciák és németek, de kitekintéssel van a britekre, hollandokra és svájciakra is. Ám nem nemzeti történetük kontextusában tárgyalja az eszmetörténész a kiválasztott szerzők műveit, hanem európai kontextusban, a kontinens egészét figyelembe vevő narratíva részeként.
A Napóleon bukása után hangadóvá vált generáció tagjai között válogat. Válogatottjában helyet kap a francia forradalmár Nicolas de Bonneville, a korábbi jezsuita Francois-Xavier de Feller, az emigráns miniszter, Alexander de Calonne, valamint ismerőse, Edmund Burke, a német Montesquieu-ként emlegetett Adam Müller, a német történészprofesszorok, Niklas Vogt és Arnold Herren, Joseph de Maistre és a holland forradalomellenes politikus, Groen van Prinstener is. Azt mondja róluk szerzőnk, hogy ők ugyan forradalomellenesek, ám valójában a(z ellen)felvilágosodás hívei és folytatói. Ráadásul nem puszta nacionalista hőzöngés vezeti őket, hanem – egy általa alkotott fogalommal kifejezve – a „történeti európaizmus” hívei. Bár utal rá, hogy e fogalom azt is jelenti, hogy az illető az európai politikai és gazdasági integráció híve, de ő nem ebben az értelemben használja a kifejezést, hanem a Merriam-Webster szótárban szereplő második jelentésében: „vonzódás vagy hűség az európaiak hagyományaihoz, érdeklődési köreihez vagy ideáljaihoz”. (9.) Ez a szótári meghatározás nyilván azért áll kézhez e történeti rekonstrukció során, mert összebékíthető egy konzervatív nézőponttal is, mégis, az európaiság révén a mai nemzeti / lokális konzervativizmussal szemben egy Európa-párti álláspontot támaszt alá. Ezt az álláspontot jó előre körülírja a szerző, a következő értékekkel: sokszínűség, szabadság, a hatalom gyakorlásában és az erkölcsi szokások terén megmutatkozó mérséklet, végül pedig egy fejlettebb társadalmi berendezkedés és kultúra felé való fejlődés – más szóval a civilizáció. Ezek azok a hívószavak, melyek Lok szerzőit egymáshoz közelítik, azon túl, hogy élesen kritizálják a francia forradalom erőszakkultuszát és radikális változásokat hirtelen megvalósítani igyekvő társadalmi mérnökösködését.
Nem minden szerzője vállalja ugyanakkor fel a konzervatív jelzőt. Egy részük azért nem, mert a fogalom épp a korszakban alakul ki. Egy másik részük pedig azért, mert forradalommal kapcsolatos kritikájuk nem fordul a múlt irányába, nem a múlt megőrzését tekinti a politika fő feladatának. Lok olyan eszmetörténészekre utal, mint J.G.A. Pocock vagy a holland eszmetörténészek közül Ernst Kossmann és Wyger Velema, amikor a konzervatív felvilágosodás témájával foglalkozik. Pocock ilyen tematikájú írása a jelen recenzens által szerkesztett eszmetörténeti kötetben is olvasható. Lok maga is jól láthatóan kötődik a cambridge-i szemléletű eszmetörténetíráshoz, de már túllép a mesterek korábbi történeti önkorlátozásán, és az eszmetörténeti kutatás kortárs politikaelméleti jelentőségére is ráirányítja a figyelmünket, legalábbis a történetileg elfogulatlannak szánt, itt most be nem mutatható esettanulmányait követően. A politikai korrektség elvárásaira tekintettel nemcsak az Európa-központúság más kultúrákkal szembeni egyoldalúságára hívja fel a figyelmet, hanem arra is, hogy milyen ellentmondások álltak fenn szerzőink elvei, és ténylegesen javasolt politikai megoldásaik között. Például a mérséklet hirdetése hogy fért össze náluk az erőszakos politikai fellépés követelésével.
Az aktualizálás másik útját az biztosítja számára, hogy szerzői hatástörténetére is röviden rátekint. Így kimutatja, hogy olyan, egymással is vitatkozó szerzők, mint Hegel, Guizot vagy Ranke mit vettek át a forradalomellenes szerzők nézetei közül. Mi több, a XX. századig is elér, kimondva, hogy a francia forradalomra adott reakció fontos előképe volt a két világháború krízisére adott XX. századi válaszok egy részének is. Olyan európai vagy globális történetírókat kapcsol szerzőihez, mint Spengler, Pirenne vagy másfelől Christopher Dawson. De szerinte a katolikus autoriter, a fasiszta és a nemzetiszocialista rezsimek is felhasználták a forradalomellenes európai narratívákat saját céljaikra. Ehhez persze a kozmopolita szál háttérbe szorítására volt szükségük.
Másfelől azt hangsúlyozza ez a hatástörténet, hogy a második világháború után elindult európai egyesülési folyamat olyan kulcsfogalmakkal indult el, amelyek már ismertek voltak korábban is, mint amilyen az egység a sokféleségben jelszava, vagyis e diskurzus is ugyanerre az örökségre tekintett vissza. E tekintetben olyan nevek kerülnek elő, mint Meinecke vagy Reinhart Koselleck és híres műve, a Kritika és válság – Tanulmány a polgári világ patogeneziséről című könyv. De Eliot is szóba kerül A kultúra meghatározása című könyvével (1948). Bár e hatástörténet nem minden szempontból tudja kielégíteni saját elvárását, hogy az általa kritizált ideologikus konzervatív múltszemléletnél pontosabban rekonstruálja a forradalomellenes európai gondolkodás legfontosabb trendjeit, az az érdeme megvan, hogy erőfeszítést tesz e gondolkodási irányok legalábbis részbeni újrakanonizálására. Másfelől azzal, hogy a francia forradalomra adott reakciótól 1830, 1848 és 1871 közbeiktatásával elvezet a két világháború lezárásáig, megmutatja, hogy az ellenforradalmi gondolkodás folyamatosan visszatérő kihívásaira adandó válasz milyen fontos feladata volt a modernizmus európai történetírásának.
Matthijs Lok: Europe against Revolution. Conservatism, Englightenment, and the Making of the Past, Oxford University Press, Oxford, 2023.
Nyitókép: Egység a sokféleségben európai nyelveken, forrás: Miguel Discart / Flickr
