RECENZIÓ – Milyen szerepet játszanak napjaink társadalmában a tudományok, és hogyan viszonyulunk hozzájuk? Frieder Vogelmann freiburgi professzor könyve szembesít bennünket a kérdés aktualitásával.
Az 1981-es születésű német filozófus, Frieder Vogelmann episztemológiát és tudományelméletet oktat a Freiburgi Egyetemen, fő kutatási területe a politikai episztemológia, nézeteire Wittgenstein és Foucault mellett a Frankfurti Iskola társadalomelmélete gyakorolt meghatározó hatást. A nagy múltú Reclam kiadónál megjelent legújabb könyvében kifejtett álláspontja szerint a tudományos eredmények, módszerek és gyakorlatok mindig is viták tárgyát képezték, és ezt teljesen helyénvaló dolognak tartja, mivel a tudomány társadalmi jelentősége indokolja, hogy a tudomány vizsgálati területeiről, valamint az elért eredmények érvényességi köréről, illetve bizonyíthatóságukról, a kutatásra fordított forrásokról demokratikus társadalmakban vita folyhasson. A problémát a szerző abban látja, hogy korunk vitáiban sajátos módon eltorzult nézőpontból tekintenek a tudományra, mivel nem vesznek tudomást a tudományos gyakorlatok sokszínűségéről, és kizárólag a tudomány eredményeire koncentrálnak, megfeledkezve arról a tényről, hogy elmélet és gyakorlat nemcsak a társadalom-, hanem a természettudományok esetében is két különböző dolog.
A szerző a gyakorlati tudományos vizsgálódások alapján levont meggyőződéseket minden esetben értelmezésnek tekinti, melyeket valamilyen mértékben mindig befolyásolnak egzakt módon nem igazolható előzetes meggyőződések is. Vogelmann ezt a jelenséget a tudományok spontán filozófiájának nevezi, mely nagymértékben befolyásolja a tudományos gyakorlatokból levont meggyőződések értelmezéseit, gyakran el is torzítja azokat.
A tudományos gyakorlatok és a demokratikus politika viszonyában is tetten érhető ez a deformáló hatás: egyfelől simán megkérdőjeleznek vagy teljes egészében elutasítanak tudományos eredményeket, míg a velük szemben állók „a Tudományt” koherens egészként veszik védelmükbe, idealizálva a tudományos gyakorlatokat, visszautasítva a megalapozott kritikát is. Vogelmann ez utóbbi „nosztalgikus pozitivizmust” éppen annyira veszélyesnek tartja, mint a klímaváltozás tagadását vagy az oltásellenesek egy része által hangoztatott összeesküvés-elméleteket. Megállapítása szerint „a Tudomány” idealizálása, bár az ellene irányuló támadások fényében indokoltnak tűnhet, hamis képet propagál a tudományos gyakorlatokról, mivel figyelmen kívül hagyja azok sokszínűségét, történetiségét és társadalmi kontextusait. A valóságban a tudományos gyakorlat soha nem fog tudni megfelelni egy ilyen ideálnak, ezért végső soron a tudományellenesek malmára hajtja a vizet.
Vogelmann könyvének célját abban határozza meg, hogy valós képet alakítson ki a tudományokról. Álláspontja szerint ez a reális kép elég meggyőző lesz ahhoz, hogy önkritikus módon is meg tudja védeni a tudományok episztemikus autoritását, és bizonyítsa az idealizálás szükségtelenségét. Gondolatmenete a következő három fő tézisen alapul: 1. A tudomány idealizálásával szemben a tudományos gyakorlatok reális felfogására van szükség. 2. A tudomány megvetésével szemben egy ilyen realizmusnak képesnek kell lennie azon tudományos eredmények megvédésére, amelyek azt valóban megérdemlik. 3. Aki eleve nem akarja egyik szélsőséges pozíciót se képviselni, megtanulhatja, hogyan lehet megalapozottan elfogadni tudományos eredményeket, és azokat demokratikus folyamatokba bevonni, anélkül, hogy le kellene mondania az azokkal szembeni kritikáról.
A könyv első fejezete a tudományos eredményekkel szembeni jogos szkepszis és az ezen túlmutató radikális tagadás közötti különbséget tárgyalja. Utóbbira három példát hoz fel, az emberi tevékenység által kiváltott éghajlatváltozás szervezett tagadását, a koronavírus-oltásokkal kapcsolatos összeesküvés-elméleteket, illetve a német fegyveres testületek tagjai körében tapasztalható „rendszerszintű rasszizmusra” vonatkozó társadalomtudományos vizsgálatok politikai döntéshozók általi tudatos figyelmen kívül hagyását.
Az AfD pártprogramjában szereplő, a szerző által tudatos félrevezetésként értelmezett „áltudományos” kijelentések nem tudatlanságból fakadnak, hanem politikai és gazdasági érdekekre vezethetők vissza. A koronavírus elleni oltásokkal kapcsolatos szkepszis fő oka Vogelmann szerint leginkább a tudományos eredmények függetlenségével kapcsolatos bizalmatlanságban ragadható meg. A „Querdenker” mozgalom hívei szerint a tudományos eredményekről államok és multinacionális vállalatok döntenek, és a mainstream nézeteknek ellentmondó eredményeket elnyomják. Ez a hozzáállás a szerző véleménye szerint egyszerre idealizálja és értékeli le a tudományt, mivel a konkrét eredmények nem felelnek meg az általuk elképzelt ideálnak.
A tudomány idealizálása az előbbi jelenségekre adott reakcióként a szerző szerint azzal a veszéllyel jár, hogy konkrét tudományos gyakorlatok védelmezése helyett „a Tudományt” megkérdőjelezhetetlen igazságok birtokosaként állítják piedesztálra. A „nosztalgikus pozitivizmus” az emberi tényezőtől független objektív valóság és igazság tételezéséből kiindulva egységes egészként tekint „a Tudományra”, mely módszerének köszönhetően egyértelműen megkülönböztethető az áltudományoktól és a nemtudományos tudástól. Ez a módszer azt is garantálja, hogy „a Tudomány” független maradjon minden politikai, társadalmi és etikai tényezőtől, hogy politikailag semleges módon önmagát korrigálva gondoskodjon az emberi tudás folyamatos fejlődéséről. A „nosztalgikus pozitivizmus” hívei szerint ezen bizonyosságok megerősítésével lehet felvenni a harcot a tudománytagadókkal szemben.
Vogelmann szerint ezek a nézetek tudományfilozófiai szempontból tarthatatlanok, és egyre kevesebben állítják, hogy lehetne egységes definíciót találni „a Tudományra”, így más, reális stratégiát kell találni a tudományok episztemikus autoritásának megvédéséhez. Módszertani szempontból ehhez először a realizmus fogalmát kell tisztázni, mely a szerző értelmezésében a tudományok pluralitásának, gyakorlataik történetiségének és eredményeik kontextusfüggő mivoltának komolyan vételét jelenti. Mindebből az is következik, hogy a tudomány értéksemlegessége irreális elvárásnak bizonyul, és az erről való lemondás nem veszélyezteti automatikusan a tudományos ismeretek objektivitását. A tudományon kívüli politikai és etikai értékek pozitív szerepet is játszhatnak a tudományban, hiszen a rendelkezésre álló adatok önmagukban sohasem képesek egyetlen elmélet helyes voltát se minden kétséget kizáróan igazolni.
A módszertani realizmussal szemben a szerző szerint a szociálkonstruktivizmus vádját szokták leggyakrabban felhozni, mely azért félrevezető, mivel egy episztemikusan szuverén nézőpont tételezéséből indul ki, mely a politikai szuverenitás fogalmával állítható párhuzamba. A tudomány vitás kérdéseit eldöntő pártatlanul objektív igazság azonban Vogelmann szerint nem létezik, ezért a módszertani realizmus együtt kell járjon egy nem szuverén episztemológia elfogadásával. Ez pedig azt jelenti, hogy a tudományos felismerések igazságát csak az adott társadalmi gyakorlatokon belül lehet védelmezni vagy megkérdőjelezni, és arról leválasztva elveszítik jelentésüket. Az episztemikus szuverenitás soha nem létezett, és nincs is szükség az illúziójára se ahhoz, hogy a tudomány eredményeit védelmezni lehessen.
Vogelmann gondolatmenete a kizárólagosság igénye nélküli igazságban véli megtalálni az általa javasolt nem szuverén ismeretelmélet keretei között a tudomány ellenségeivel szemben alkalmazható hatékony fegyvert, mely az igazságot társadalmi gyakorlatokból kiinduló erőnek tekinti, mely lehetővé teszi az igazságteremtő gyakorlatok megkülönböztetését a csupán igazságigénnyel fellépő gyakorlatoktól.
Vogelmann szerint az igazság erőként való érvényesülése lehetővé teszi a valódi és az áltudomány elkülönítését, azonban az igazság és az ideológia elkülönítéséhez önmagában még nem elegendő. A tudományos gyakorlatokat belső és külső hatalmi / uralmi viszonyok is befolyásolják, a realista megközelítésnek a tudomány szabadságával kapcsolatos vitákban ezeket a politikai tényezőket sem szabad figyelmen kívül hagynia.
Frieder Vogelmann könyve meggyőző érveket hoz fel a tudományok általa realistának nevezett megközelítésmódja mellett, mely álláspontja szerint az idealizálás csapdáját elkerülve lehetővé tenné a tudománytagadó, illetve áltudományos nézetekkel szembeni hatékony érvelést. Mivel azonban Foucault és a balos kritikai elmélet hatására az igazságot társadalmi konstrukciónak tekinti, és az értéksemlegességet eleve illúziónak állítja be, voltaképpen a tudományt a politikának rendeli alá, ezzel pedig a céljával ellentétben éppen az intézményesült tudománnyal szembeni kétely létjogosultságát erősíti meg.
Frieder Vogelmann: Umkämpfte Wissenschaften ‒ zwischen Idealisierung und Verachtung, Reclam Verlag, Ditzingen, 2023.
