RECENZIÓ – Miért aktuális napjainkban is Diderot egyik leghíresebb regénye, Az apáca, és mit mondhat mai olvasójának? Miként legyünk a regény értő olvasói „naiv olvasó” helyett?
A Tropics című online társadalomtudományi folyóirat 2022-es utolsó száma Diderot Az apáca című, 1760-ban keletkezett, a Correspondance littéraire-ben 1780 és 1782 között folytatásokban közreadott, nyomtatásban először 1796-ban megjelent regényének szentelt egy tizenegy tanulmányból álló tematikus számot.
Mielőtt a tanulmányokra térnék, szeretném kiemelni, hogy a regény több szempontból is újra aktuális, legyen szó rokon témát feszegető friss filmes alkotásokról (Benedetta, rendezte Paul Verhoeven, 2021) vagy a közvéleményt jelenleg is megosztó visszaélési ügyekről. Az apáca Diderot egyik legtöbb nyelvre lefordított regénye, magyarul is olvasható. Hazánkban azonban keletkezési körülményei kevésbé ismertek: a regény voltaképp egy irodalmi csíny eredménye.
Croismare márki, aki Diderot párizsi baráti köréhez tartozott, normandiai birtokára vonult vissza. Diderot és barátai, annak érdekében, hogy Párizsba visszahívják, egy elképzelt, a zárdából megszökött fiatal lány, Suzanne Simonin nevében hosszú levelet küldenek neki. A szöveget Diderot írja, ám barátai tanácsokkal látják el a hihetőség érdekében. A történet szerint Suzanne-t akarata ellenére kényszerítették kolostorba, nyomás hatására tette le az esküt, kolostorról kolostorra küldték, egyre több szenvedés és meghurcoltatás közepette, míg végül sikerült megszöknie. A márkihoz fordul segítségért veszedelmes helyzetében, hiszen bármikor leleplezhetik. Croismare márki elhitte a történetet – míg végül barátai le nem leplezték előtte a csínyt.
A regény fogadtatása igen sokrétű volt. Az úgynevezett naiv olvasó, és ilyen olvasója a magyar fordításnak is bőven akadt, rendszerint meghatódva, Suzanne küzdelmével azonosulva, a történetet megkönnyezve fejezi be a regényt. Politikai célzatú fogadtatása elsősorban antiklerikális körökben volt erős, főképp, ha e körök ellenzékben voltak, példa erre a regény XX. századi olasz recepciója. Széles körökben kevésbé ismert egy irodalomelméleti olvasat, amely Suzanne-t a nem szavahihető egyes szám első személyű narrátor példájaként értelmezi: a lány áldozat vagy bajkeverő? Elcsábított vagy csábító? Naivitása valódi vagy színlelt? Az olvasatok időnként el is beszélnek egymás mellett, hiszen más érdekli azt a kritikust, aki a 18. századi kolostori viszonyok leleplezését keresi a szövegben, mint azt, aki az elbeszélés rendhagyó megoldásai vagy a nem mindennapi keletkezéstörténet iránt érdeklődik.
A regénynek aktualitást adhat, hogy a szöveg egy pontján Suzanne az egyik zárdafőnöknő favoritizmusát félreértve egy leszbikus visszaélés áldozata lesz, tudatlanul, lévén arra nevelték, hogy a férfiakkal szemben legyen tartózkodó, de egy nő egzaltált közeledésével szemben gyanútlan. A figyelmet keltő részletet Diderot szándékosan az abúzust nem értő áldozat szemszögéből írja meg.
Mit tehet hozzá a szerteágazó kritikatörténethez tizenegy új tanulmány? Hogyan újíthatók meg a korábbi értelmezések? A tematikus szám szerzői között szerepel Christophe Martin, aki a „fordított” olvasat képviselője, és új tanulmányában arra mutat rá, hogy a regény egyes részletei, leírásai szándékosan társítják a kiszolgáltatottság megjelenítését erotikus elemekkel, ami a történet olvasóját (először Croismare márkit) egyszerre rettenti el és csábítja arra, hogy higgyen az elbeszélőnek.
Marc Hersant érdekes tanulmányt szentel annak a kérdésnek, hogy az 1961-ben Wayne Booth által „hitelt nem érdemlő narrátor”-ként definiált irodalomelméleti kategória végigkövethető a regényben, hiszen Suzanne kitalált figura, akinek az a szerepe, hogy olvasóját meghassa és maga mellé állítsa, akár igaz, amit mond, akár nem. Több tanulmány (Antonia Zagamé, Emmanuelle Sempère) koncentrál az empátia kérdésére: Suzanne története elnyeri vagy sem olvasója vagy hallgatója szánalmát (lásd a mosónők esetét, akik közé a szökött apáca beáll, és akik úgy beszélnek a szökevényről, hogy nem tudják, valójában új társuk az). Szintén több tanulmány (Aurélia Gaillard, Hélène Cussac) foglalkozik a regény és Diderot esztétikai gondolatai kapcsolatával: a történések egyszerre idézik fel a színpadi és a festményeken szereplő jeleneteket (fel sem keltve az olvasó gyanúját, hogyan képes ilyen képzetten fogalmazni a fiatal narrátor, aki saját esetét beszéli el).
A társadalmi, politikai témájú tanulmányok közül Charles Vincent írása arra mutat rá, hogy Diderot regényében a pátosz, a megindítás tölti be az argumentatív szerepet egy elnyomott egyén sorsán keresztül. Vincent találóan jegyzi meg, hogy Diderot azért viszi hősnőjét kolostorról kolostorra, hogy ezzel legitimmé tegye egyházkritikáját. Az utolsó tanulmány Lydia Vázquez-től a beleegyezés problémáját vizsgálja meg a regényen keresztül, tehát azt a napjainkban gyakran felmerülő kérdést veti fel, hogyan történik az olyan visszaélés, amelyben az áldozat látszólag nem mondott nemet.
A tematikus szám komoly értéke, hogy újat próbál mondani – több esetben sikerrel – erről a jól ismert és sokat elemzett regényről. Láthatjuk azt is, hogy Diderot és baráti köre igen időtálló témára talált rá irodalmi tréfájuk során. Nem szerencsés mindamellett – a legtöbb tanulmány nem is teszi ezt – Az apácát pusztán egyházellenes propagandaként olvasni, és ilyen módon aktualizálni, hiszen a benne feszegetett általános kérdések (elnyomás, visszaélés, félelem, fenyegetettség, elfojtott szexualitás, visszás hatalmi viszonyok, veszélyes kitörési kísérletek) nem kizárólag a vallás hierarchiáját jellemezhetik, hanem a társadalom más területeit is.
„La Religieuse de Denis Diderot”, szerk. Guilhem Armand, Tropics, Revue électronique des Lettres et Sciences Humaines, no12, 2022.
