RECENZIÓ – Az Egyesült Államokban tanító orosz történész 2021-es könyve szerint a szocializmus több mint politikai ideológia: valójában egy hosszú történeti hagyományra visszatekintő és ma is befolyásos világi hitvallás.
Andrej Znamenszkij orosz történész pályája kezdetén elsősorban a szibériai és belső-ázsiai vallásokkal, a sámánizmus kultúrtörténetével, illetve az orosz ortodoxia és a helyi kultuszok kapcsolatával foglalkozott. Érdeklődése sajátos módon csak azután fordult a vallások és a modern ideológiák párhuzamai felé, miután 1997-ben doktorátust szerzett az Egyesült Államokban, ahol jelenleg is a civilizációtörténet és az orosz (illetve szovjet) történelem professzora a Memphisi Egyetemen.
2021-ben megjelent könyve, A szocializmus mint világi hitvallás is ennek az iránymódosításnak a terméke. Aki járatos a világi vagy politikai vallások témájában, az persze jól tudja, hogy maga az alapgondolat nem új: az államközpontú szocializmus egyes formáit már Proudhon is azzal gyanúsította a 19. században, hogy csupán egy új vallást hirdetnek a régi helyett, és ugyanezt ismételte meg a svájci morálfilozófus, Henri-Frédéric Amiel is a Párizsi Kommün kapcsán. A 20. században aztán az orosz Nyikolaj Bergyajev szentelte munkássága nagy részét annak, hogy kimutassa előbb a szocializmus, majd a bolsevik típusú kommunizmus látens párhuzamait a keresztény dogmákkal és rítusokkal, de a nyugati féltekén is óriási irodalma keletkezett a hasonló összehasonlításoknak. Olyan – nagyon különböző teológiai és politikai hátterű – szerzők műveire kell itt gondolnunk, mint Bertrand Russell, Carl Schmitt, Reinhold Niebuhr, Raymond Aron vagy Simone Weil. Más szóval: ateista és hívő, katolikus és protestáns, liberális és konzervatív gondolkodók találták mindannyian rendkívül nyugtalanítónak az állítólag szekuláris, sőt „tudományos” szocializmus vallásszerű (vagy inkább vallási fanatizmusra emlékeztető) vonásait, és a szerzők, illetve művek listája azóta is folyamatosan bővül.
Znamenszkij műve tehát nehéz feladatra vállalkozik, amikor ehhez a kiterjedt hagyományhoz képest szeretne valami újat mondani. Becsületére legyen mondva, hogy nem is szeretné azt a látszatot kelteni, mintha a könyv centrális tézise a saját leleménye volna. A könyv – egyébként feltűnően hosszú, több, mint 40 oldalas – bevezetése és első hat fejezete nagy eszmetörténeti alapossággal veszi sorra a „szocializmus vallásának” történetét és annak kritikáit a 20. század közepéig, mielőtt rátérne azokra a témákra, amelyek valóban újszerűnek, sőt időnként provokatívnak számítanak.
A hetedik fejezet ugyanis a nácizmust is a szocializmus történetéhez sorolja – bár ennek is vannak előzményei, például az osztrák-magyar származású Erik Ritter von Kuehnelt-Leddihn műveiben – és talán ennél is provokatívabb a nyolcadik fejezet, amely rögtön ezután a svéd szociáldemokráciát tárgyalja mint potenciálisan totalitárius, vallásszerű képződményt. A következőkben – híven a könyv alcíméhez, amely globális történetet ígér – az izraeli kibuc-szocializmus elemzésére kerül sor. Ezen a ponton immár világosan kibontakozik a könyv második legfontosabb tézise, amely egyébként korábban a sztálinizmus vagy a nemzetiszocializmus kapcsán is megjelent: nevezetesen, hogy a szocialista vallás milyen meglepő könnyedséggel változik át nemzeti vagy etno-vallási (sőt olykor faji) ideológiává. A könyv következő két fejezete is ezt a tézist igyekszik alátámasztani, amikor Ázsia (Kína, Észak-Korea és Kambodzsa), illetve Afrika (Tanzánia és Zimbabwe) példáján szemlélteti, hogy a szocialista vagy kommunista dogmák homlokzata mögött hogyan bontakozik ki egy valójában nagyon is partikuláris, az adott ország, nemzet vagy népcsoport kivételességét hirdető hitrendszer.
Az utolsó néhány fejezet ugyanakkor egy egészen más típusú aktualitását körvonalazza a témának, és ez a könyv harmadik, talán legfontosabb üzenete. Miután ugyanis a szerző áttekinti a nyugati újbaloldal, a „68-asok” – sokáig reménytelennek látszó – utóvédharcait a szocialista krédó megmentésére Mao halála (1976) majd a Szovjetunió összeomlása (1991) után, végül is kénytelen megállapítani, hogy a „kulturális marxizmus” vagy az „ökoszocializmus” a 21. században pontosan ugyanolyan totális igényekkel lépnek fel, mint elődeik, és ebben meglepően sikeresek is. Statisztikákon szemlélteti, hogy az Egyesült Államokban – legalábbis a fiatalok körében – a szocializmus népszerűsége a kapitalizmusét közelíti, de vannak olyan európai országok (pl. Németország), ahol meg is előzi azt. Az persze továbbra is kérdéses, hogy a 2008-as gazdasági válság – vagy a jelenlegi, amelyet persze Znamenszkij sem láthatott előre – valóban az apokaliptikus „végidők”, a kapitalizmus és a liberális demokrácia összeomlásának előhírnökei-e, vagy azért létezik egy ezzel ellentétes trend is. A nyugati társadalmak polgárai ugyanis – és ezt, mint a könyvből kiderül, szintén közvéleménykutatások igazolják – minden romantikus-szocialista vonzódásuk ellenére is elutasítják a mindenható állam olyan koncepcióit, amelyeket a szocializmus egyes ma is köztünk élő fanatikusai hirdetnek.
Znamenszkij művének talán legnagyobb erénye, hogy ezt az ellentmondást a maga összetettségében ábrázolja, és így nem csupán a szocializmus „világi vallásának” eddigi legátfogóbb történetével szolgál, hanem időszerű értelmezési keretet is nyújt mindazok számára, akiket zavarba ejt az egyszer már halottnak hitt szocialista ideológia újbóli feltámadása.
Andrei Znamenski: Socialism as a Secular Creed: A Modern Global History. Lanham: Lexington, 2021.
Nyitókép: Az Amerikai Demokratikus Szocialisták tagjai vonulnak a New York-i Occupy Wall Street tüntetésen. Forrás: Wikipédia / David Shankbone
