FORRÁS – Kállay Béni, az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminiszterének feljegyzései azt segítenek megvilágítani, hogy a politikus miért keveredett át egy rövid időre a konzervatív térfélre.
Kállay Bénit elsősorban úgy ismerik, mint aki 1882-től 1903-ig az Osztrák–Magyar Monarchia közös pénzügyminisztereként, ebben a minőségében pedig az 1878-ban okkupált ikertartomány Bosznia-Hercegovina kormányzójaként, azaz – Mikszáthtal szólva – bosnyák alkirályként alakította döntéseivel országa, országai sorsát. Pályája kezdetén, 1868–1875 között a Monarchia belgrádi főkonzulja, ami azonban, amint a kortárs Halász Imre visszaemlékezéseiben fogalmaz, „karrierjére nézve egy zsákutca volt. Az ő ambíciója az volt, hogy nagykövet vagy miniszter legyen. A főkonzulságtól ránézve csak a parlamenten keresztül vezethetett az út a nagykövetség vagy miniszterség felé. Csak a parlamenten keresztül törhetett utat magának ama célok felé, ha Belgrádon megsavanyodni nem akart”. A megsavanyodás helyett 1875 nyarán a Sennyey-féle konzervatívok, a Jobboldali Ellenzék soraiban küzdve szerzett képviselői mandátumot. Ebből az időszakból származik az a hagyatékában található hézagos és szaggatott kézirat (143–199. f.), ami a Magyar politikai töredékek címet viseli.
Az 1860-as években Kállay nemzedéktársainak többségéhez hasonlóan a szabadelvűség vonzáskörébe került. Fordításában jelent meg még a kiegyezés évében Mill On Libertyje. A huszonnyolc esztendős fordító nem elégedett meg az angol szöveg puszta átültetésével, megtoldotta azt egy esszéértékű előszóval. Ebben arra a kérdésre, hogy korlátozható-e a szabadság, arra jutott, hogy csak kivételesen, a „társadalmi lét érdekében” engedhető meg bármiféle megszorítás. Milllel vitába szállva, aki úgy vélekedett, hogy a szabadságra való képességgel még nem rendelkező kiskorúval vagy a „barbár” népekkel szemben a „zsarnokság jogosult kormányzási forma”, Kállay leszögezte, hogy semmilyen „jog és törvény által körülírt”, állami kényszerrel foganatosított uralmat – még azt sem, amely „értelmi és erkölcsi fensőbbségen” alapul – nem lehet elismerni, ha az az „egyéni szabadságot semmisíti meg”. A szabadságot, valószínűleg Hegel után, az emberi természetből származtatta. Abban is a német kulturhistorikusokat követte, hogy az antikvitás végével feltűnő germán népek körében lelte meg a szabadság feltételét, az egyéniséget. Ezt megtoldotta azzal, hogy ugyanakkor a „kereszténység igen keveset tett az egyéniség eszméjének érdekében”. Felfogása teljes mértékben kielégítette a szabadelvűség kritériumait.
Eszmetörténeti közhely, hogy a magyar szabadelvűek idealizmusa az 1867 után szerzett tapasztalatok (kormányzás tényei, társadalmi folyamatok) hatására nem csak megfakult, és egalitárius jellege elitista vonásokat öltött (vármegyei virilizmus), sokaknál pedig határozottan konzervatív árnyalatot kapott vagy éppen konzervativizmusba fordult. Kállay említett feljegyzései azt segítenek némileg megvilágítani, hogy ő maga miért keveredett át egy rövid időre a konzervatív térfélre.
Belgrádi évei, a délszláv kérdés alapos tanulmányozása és ismerete vezette arra a meggyőződésre, hogy egy organikus és eleven, egyszersmind rugalmas eszmeáramlat a liberalizmusnál mélyebben fészkelte be magát a népek lelkébe, gondolkodásába, s ez a nacionalizmus. A nemzetet olyan organizmusnak tartotta, amelynek „tagjai mint az egyöntetű egésznek részei öntudatlanul és önkénytelenül átélik és elsajátítják” az egészben zajló összes átalakulást. Azt már a darwini tanok nyomán fejtegette, hogy a „küzdelem kényszerűsége” közös sorsa valamennyi élőlénynek, köztük a nemzeteknek is: „Küzdelem az organismus határain belől annak egyes szervei között, és küzdelem a külbehatások ellen a hasonszervezetű önálló egyedekkel”. Az 1870-es években a magyar nacionalizmusnak is érveket szállító szociáldarwinizmus hagyott nyomot azon a következtetésén, hogy a nagy államok a természet törvényénél fogva igyekeznek elnyelni a kicsiket. A történelemben nem létezik morál és erkölcsi igazságszolgáltatás. Boldognak és életképesnek azokat a nemzeteket nevezi, amelyek a kettős küzdelemben helyt állnak. Bármilyen „belrázkódtatásokat szenvednek is”, a nemzetet összetartó kohéziós erő lényegesen nem lazul meg, és ezzel együtt elég erővel bírnak „a szétválásra irányzott kültörekvéseknek tartósan ellenállani”. A magyar egyik szempontból sem mondható boldog nemzetnek. A múlt bukásaiból való feléledés alapján „végzetteljes önámítás” volna jövőbeli életképességére következtetni, különösen akkor, amikor „kóros belállapotok és külveszély fenyegetik a magyar nemzet lételét”. A külső veszélyek közé a német túlsúlyt és az orosz fenyegetést sorolta. A belső akadály és súlyos nehézség a közösség történetileg kialakult tulajdonságaiban rejlik. Indolenciája miatt nem képes a jó tulajdonságainak kifejtésére, amiért aztán polgáraiból „hiányzik a folytonos szorgalom és a csüggedetlen kitartás”. Az alapvető polgári erények híján a magyarság nem kerülhet ki győztesen a nemzetek közötti küzdelemből.
A kettős kihívásból az egyikre, a külső veszélyre a megoldást az Ausztriával való kapcsolat fenntartásában, sőt fejlesztésében látta, ami viszont elkerülhetetlenül terheket ró a saját ballasztjaitól éppen mentesülni kívánó Magyarországra is. „Nem lehet megelégedni a nagyhatalmi állás tudatával, annak aktívnak kell lennie”, ami szükség szerint az életbevágó nagyhatalmi érdekekért való fellépéssel, akár a háborús konfliktussal és expanzióval is járhat. Az ellentmondás vagy inkább a kényes egyensúly fennállása nyilvánvaló. Ráadásul a dualista berendezkedés minden expanziót meggátol. Ezért ezekben a vázlatos, nem a nyilvánosságnak szánt töprengésekben Kállay arról merészelt gondolkodni, hogy a két rész, Ausztria és Magyarország különállásának az oldásával lehetne áthidalni a problémát, akár a két fél minisztériumaiból alakított államtanács segítségével.
A belső fogyatkozásoknak, a gazdasági és társadalmi erő hiányosságainak a felszámolásához első lépésként úgy vélte, szakítani kell a „puszta formákkal (liberalizmus)”. Aktív állami tevékenységre van szükség, ezért fel kell hagyni a laissez faire elvével. Az állami kezdeményezésnek minden területre ki kell terjednie, így a gazdasági életre is: „Az államnak kell tehát közbe lépnie s pótolnia mindazt, amire az egyéni tevékenység képtelen.” Ki lehet és kell használni, hogy végre létezik magyar kormányzat. A megfogalmazás tartalma és módja alapján érthető, hogy Kállay bár ha rövid ideig is, de a magyar szellemű centralizáció, az etatizmus programjának a megvalósítását ekkoriban a konzervatívok közt kereste, akiknek kormánykritikájában a maga szempontjai, felismerései köszöntek vissza. Az erők szabad játékának az elutasítása, valamint az egyéni érdekek összességét megelőző közérdek, a közösség nevében fellépő és kezdeményező állam gondolata a magyar nacionalizmus konzervatív fordulata, ami majd a magyar liberálisoknál, így Pulszky Ágostnál vagy éppen Grünwald Bélánál, de Beksics Gusztávnál is megjelenik. A probléma gyökerét már Eötvös észlelte, amikor Millnek írott levelében úgy fogalmazott, hogy a magyar társadalom fejlettsége („civilisatiónk foka”) a politikai rendszernél, „institutióinknál alantabb áll”. Ebből jóllehet nem következtetett az állami aktivitás meghatványozásának a szükségességére, annyit azért megjegyzett a múltra vonatkozóan, hogy azon népeknél kevésbé jelentkeznek hasonló zavarok, amelyek az „absolutismus kemény iskoláján” mentek keresztül.
Kállay aztán 1877-ben a keleti kérdés körül kibontakozó viták miatt hátat fordított a konzervatívoknak, és hamarosan a közös kormányzatba került. A Töredékekben megfogalmazott felvetéseit a maga területén igyekezett valóra váltani, amint a nyugalmi korszak szabadelvű kormányának a politikája is számos ponton mutatott vele hasonlóságot – elég csak a merkantil gazdaságpolitikára gondolni.
