A történelemben semmi sem szükségszerű, valójában minden idő, hely és döntések együttes konstrukciója – ezekre a következtetésre jutott Dominiqiue Reill amerikai történész The Fiume Crisis. Life in the Wake of the Habsburg Empire című könyvében.
Ahogy az első világháborús centenárium fellendítette a világégés történeti kutatását, úgy az elmúlt években jócskán megszaporodott a nagy háborút követő geopolitikai átrendeződéssel kapcsolatos történész munkák száma is. Ezt a munkát nemcsak az érintett országok történészei végzik, hanem olyan „semleges” kutatók is, akik – az impériumváltások helyi történetén túl – elsősorban az egész korszakot meghatározó folyamatokat szeretnék újraértelmezni azzal, hogy egy-egy „vulkanikus” régióban végeznek történeti mélyfúrásokat. Ebbe a sorba illeszkedik Reill könyve is, amely nem kisebb feladatra vállalkozott, minthogy a fiumei káosznak próbáljon értelmet adni.
Mint ismeretes, Fiume városa (ma Rijeka, Horvátország) bár túlnyomóan olasz, kisebb részben délszláv lakosságú volt, évszázadok óta a Habsburg Birodalomhoz tartozott, a dualizmus korában pedig „corpus separatumként” a Magyar Korona különleges jogállású részét képezte. Ahogy Reill is hangsúlyozza, ez a korszak egyáltalán nem múlt el nyomtalanul a város életéből. Ekkor fejlesztették ugyanis azzá a modern értelemben vett kikötővárossá, ami a háború előtt gazdasági, társadalmi és kulturális szempontból is virágkorát élte. Amikor a Monarchia és vele együtt a Magyar Királyság is összeomlott, Fiuméért bejelentkezett Olaszország és az újonnan alakult Szerb-Horvát-Szlovén Királyság is. Előbbi jogalapját a történelmi városmag (Fiume) döntően olasz nyelvű lakossága képezte, utóbbi pedig a külváros (Sušak) többségében délszláv lakóira apellált.
Fiume története azért is nagyon különleges, mert a háborút lezáró békeszerződések ellenére még hosszú évekig nem dőlt el a sorsa. Ez elsősorban az olasz művész-politikus Gabriele D’Annunzio érdeme, aki 1919. szeptember 12-én magánhadseregével bevonult a városba és kikiáltotta a Carnarói Olasz Kormányzóságot. Bár a miniállam létrehozásának eredeti célja a város Olaszországhoz csatolása volt, szélsőséges politikája miatt D’Annunzio viszonya gyorsan megromlott a római kormánnyal, ezért Fiumét egy önálló, eszmeileg szinte értelmezhetetlen proto-fasiszta/anarchista városállammá formálta. Az olasz hadsereg végül csak 1920 decemberében (Véres karácsony) tudta D’Annunziót elkergetni a városból. A következő év tavaszán azonban az autonomisták nyerték a szabad választásokat, így a város az egykori „budapesti” országgyűlési képviselő, Riccardo Zanella vezetésével Fiumei Szabad Állam néven továbbra is önálló városállam maradhatott. Az autonóm státusznak végül Mussolni felemelkedése vetett véget, aki az olasz-délszláv konfliktust lezáró római szerződéssel (1924. január 27.) érte el, hogy Fiume városa beolvadjon az öles léptekkel fasizálódó olasz államba.
A D’Annunzio- és Zanella-korszakok eszmetörténeti szempontból azért rendkívül érdekesek és tanulságosak, mert ezekben az években Fiume a modern és szélsőséges politikai ideológiák adriai laboratóriuma lett. D’Annunzio számos futurista, szabadkőműves és anarchista művészt és politikust csábított a városba, de a megbukott magyar Tanácsköztársaság „politikai menekültjei” előtt is kinyitotta Fiume kapuját. Mindeközben a proto-fasiszta városállam új alkotmányt is kapott, vallását pedig deklaráltan római katolikusról az olasz nacionalizmusra cserélte. D’Annunzio és társai közben mintha egészen 1968-ig vágtattak volna előre a progresszióval: nyíltan propagálták a bi- és homoszexualitást, a nudizmust és a droghasználatot. A hedonista művészi tobzódás D’Annunzio távozása után ugyan eltűnt a város életéből, de az politikai értelemben továbbra is a szélsőségek irányába kacsingatott, amit jól mutat, hogy Fiume az elsők között ismerte el Európában a szovjet-orosz államot.
Dominiqiue Kirchner Reill könyvének fő erőssége, hogy ezeket a politikatörténetből már ismert történéseket társadalom- és gazdaságtörténeti szemszögből és alapossággal tárgyalja. A városi közéletben bekövetkező tektonikus politikai és ideológiai változásokat Reill a fiumei átlagember szemszögéből tárja az olvasó elé. A szerző szerint érdemes felülvizsgálni a korábbi nézeteinket, amelyek azt sugallják, hogy Fiumében D’Annunzio proto-fasizmusától egyenes út vezetett a Mussolni-féle tankönyvi fasizmushoz. Az amerikai szerző szerint éppen ellenkező a helyzet: éppen a korábbi (Habsburg) korszakok liberális, kozmopolita, autonómiát pártoló felfogása ágyazott meg azoknak a modern, de nem fasiszta-jellegű politikai és ideológiai kísérleteknek, amelyek Fiumét jellemezték 1919 és 1924 között. Ezek között számos előremutató elem is volt, például a nők szavazati jogának bevezetése vagy éppen az állam és az egyház szigorú szétválasztása.
Ebben az értelemben Reill olvasata közel áll az olasz Fiume-szakértő történész, Giordano Bruno Guerriéhez, aki saját könyvében (Disobbedisco: Cinquecento giorni di rivoluzione Fiume 1919–1920) szintén D’Annunzio progresszív liberalizmusát emeli ki mint az életmű lényegi elemét – szemben a szakirodalomban korábban hangsúlyozott nacionalista-fasiszta jegyekkel. Riccardo Zanelláról is elmondható, hogy egy Janus-arcú politikus volt, hiszen míg a háború előtt a helyi olasz érdekeket védte a magyar és délszláv aspirációkkal szemben, addig a háború után szembefordult az olasz nacionalizmussal és élete végéig az önálló, multikulturális Fiuméért küzdött. Reill szerint ennek a politikának komoly társadalmi bázisa volt a régi kikötővárosban, amely még a két világháború közötti korszakban is sokáig megőrizte az adriai identitások évszázados sokszínűségét, valamint a Habsburg idők szabadelvű kulturális reflexeit és társadalmi összeköttetéseit.
Reill könyvét nemcsak azért érdemes kézbe venni, mert irodalmian olvasmányos angol nyelven íródott, hanem mert a szerző – szakítva a hagyományos kronologikus történetírással – izgalmas tematikus súlypontok köré építette fel saját Fiume-interpretációját. A bevezetőben a már említett Véres karácsony hátterét bontja ki, majd az első fejezetben olyan egymásnak ellentmondó, ugyanakkor összefonódó Fiume „sztorikat” mesél el, amelyek rávilágítanak az egynézőpontú történelemszemlélet tarthatatlanságára. A második fejezetben Reill a pénz útját követi: az utódállamok gyűrűjében a fiumei polgárok a régi korona körüli manipulációkkal egyfelől saját egyéni pénzügyi érdekeiket, másfelől kollektív szuverenitásukat védték. A harmadik fejezet ennek a szuverenitásnak a rétegeltségéről és belső ütközőpontjairól szól, míg a negyedikben Reill a fiumei állampolgárság komplex kérdésébe vezeti be az olvasót. Az ötödik fejezetben a helyi identitás túlélésének nehézségeiről olvashatunk egy olyan korban, amikor a nacionalista propaganda lehengerlő erővel próbálta homogenizálni a társadalmat.
A könyv záró fejezetében Reill az egész korszakra vonatkozóan próbálta megragadni a Habsburg Birodalom összeomlásának következményeit. Meglátása szerint a birodalmak sokkal tovább élnek annál, mint amikor összeomlanak. Reill gondolatmenetéhez talán annyit érdemes még hozzátenni, hogy a Habsburg-kor nemcsak a letűnt liberalizmus, kozmopolitizmus és multikulturalizmus formájában nyomta rá a bélyegét a térség társadalmaira, hanem egy olyan monarchikus rendet is „üzemeltetett”, ami sikeresen gátolta a szélsőséges erők megjelenését a politikai és társadalmi életben. Ha ez a rend nem omlik össze a nagy háború végén, aligha lehetett volna egy virágzó és sokszínű kikötővárost ideológiai laboratóriummá változtatni.
Dominique Kirchner Reill: The Fiume Crisis. Life in the Wake of the Habsburg Empire, Belknap Press, 2020.
