Valóban csak a jogászokhoz szólnak-e Carl Schmitt munkái, ahogy ezt ő maga is állította? Hugo E. Herrera legutóbbi könyve a jogi megközelítést értelmezési módként elemzi.
Ahhoz képest, hogy manapság a tudományterületek milyen széles körében hivatkoznak Carl Schmittre és használják több-kevesebb pontossággal munkáit, meglehetősen kevesen fordítanak figyelmet Schmitt többszöri figyelmeztetésre, amely szerint ő mindenekelőtt jogászként és jogászoknak írt. Azt jelentené ez, hogy az irodalomtudománytól a földrajztudományon át egészen talán a politikaelméletig jogosulatlan Schmitt-olvasatokkal lennének tele a könyvek és folyóiratok? Tekintet nélkül arra, hogy maga az életmű is meglehetősen széles diszciplináris térben mozog, félreértés lenne minden közelítés Schmitthez, ami nem a jogtudományból indul ki?
A Carl Schmitt between Technological Rationality and Theology című rövid könyvében Hugo E. Herrera, a chilei Diego Portales egyetem kutatója, ebből a problémából kiindulva kísérletet tesz arra, hogy a jog jelentését és szerepét, mint értelmezési módot (mint a világ felfogásának egy módját) vizsgálja Schmitt munkáiban. Herrera könyve természetesen nem arra törekszik, hogy a meghatározó Schmitt-értelmezést visszakényszerítse a jogtudomány keretei közé, sokkal inkább azt keresi, hogy a jogi megértés miként lehet modellje és módja egy olyan felfogásnak, amely képes kapcsolatot teremteni az általános és az egyedi között anélkül, hogy ezek egyikét szükségképpen a másikra redukálná. Herrera Schmitt-értelmezése ahhoz a recepcióban egyre markánsabb felfogáshoz kapcsolódik, amely a schmitti pozíció lényegét nem a döntés önkényességében és radikális levezethetetlenségében látja, hanem az intézményesítettségben és a konkrét rendbe való beágyazottságban. Ez a felfogás és különbségtétel már az 1930-as években meghatározóvá válik Schmittnél, de a mai olvasatok az elmúlt évtizedben kezdték csak el középpontba állítani (lásd ennek hangsúlyos szerepét az Oxford-kiadó Schmitt-kézikönyvében).
Herrera két fő értelmezői pozíciót azonosít a kiterjedt Schmitt-recepción belül. Míg Jacques Derrida olvasatában Schmitt a technológiai funkcionalitás példája, ahol a szubjektum saját, zártnak tekintett kategóriáiba kényszeríti a vele szemben felmerülő világot, addig Heinrich Meier felfogása szerint „a teológus Schmitt” felfogása doktrína: alapja a hit és a kinyilatkoztatás, megismerési módja pedig kizárja a filozófiai érvelést. Herrera szerint mindkét megközelítés egyoldalúan emel ki egyes elemeket Schmitt felfogásából, és ezzel szem elől tévesztik azt a konstitutív feszültséget, amely e szélső értelmezések között valóban képes megragadni a schmitti pozíciót. Herrera szerint a jog ebben a köztes értelemben meghatározó Schmitt számára, itt nyeri el valódi jelentését, mint a világ értelmezésének sajátos módja.
Herrera egyrészről tehát Jacques Derrida értelmezéséből indul ki: Schmittben egyfajta funkcionalista-tárgyiasító megközelítést lát, amelyben a szuverén döntéshozó szubjektum saját magát zártnak felfogva viszonyul a Másikhoz és az Eseményhez képest. Herrera szerint Derridánál ez egy olyan felfogásnak ad teret, amelyben a schmitti szubjektum a technológiai racionalitás módjaként, funkcionálisan viszonyul a világhoz, a saját pozíciójának megismerési-fogalmi általánosságába kényszerítve mindazt, amivel szembekerül. Herrera szerint Derrida abban téved, hogy amit hiányol Schmittből (vagyis az egyedi, a másik konstitutív szerepét a döntésben), az valójában nagyon is meghatározó volt a német gondolkodó teljes életművében.
Másrészről hasonlóképpen problematikus a szerző szerint Heinrich Meier teológiai olvasata is. Herrera szerint ezzel az a probléma, hogy amikor Meier a hit és a kinyilatkoztatás antifilozófiai pozícióját olvassa bele Schmitt munkáiba, akkor lemond az episztemológiai kontrollnak azoknak az elemeiről, amelyek pedig nagyon is jelen vannak Schmitt argumentatív-racionális felfogásában. Herrera szerint Schmitt nem teológus, és Meier félreértve kritizálja a Schmitt által vallott jogászi pozíciót mint szcientista felfogást. Schmitt annyiban jogász, amennyiben köztes helyzetben, a fogalom általánossága és az egyediben megnyíló kivételes között teremt kapcsolatot.
Herrera szerint Derrida és Meier megközelítéseivel szemben Schmitt jogi felfogására éppen az jellemző, hogy dinamikus, sőt dialogikus viszonyt lát az általánosság (a szabály) és az egyedi (az eset) között, ami azt jelenti, hogy az utóbbi eleve adott léte és jelentése végső soron kihat magára az értelmezési keretre, az általános szintjén mozgó szabályra is. A jogi értelmezés tehát nem egyszerűen alárendelő-szubszumáló jellegű tevékenység, mert pontosan azt jelenti – legalábbis Schmitt esetében Herrera szerint –, hogy a feszültség konstitutív érvényesülésén keresztül lehetővé teszi a funkcionalista-redukáló viszonyulás elkerülését éppúgy, mint a racionális-megismerő szempontokról való lemondást, ahogyan azt Meier láttatja.
Herrera könyvének három része – Derrida és Meier kritikai olvasata, majd a jogi értelmezés megközelítésének kifejtése – nem egységes sem mélységében, sem módszerében. Míg a Derridával való összevetés lényegi fogalmi elemzés, addig a Meier-kritika lényegesen felületesebb – olykor bántóan szó szerinti – regisztrálása annak, hogy mi az, amit Meier olvasata figyelmen kívül hagy, amikor politikai teológusként érti Schmittet. Ennél komolyabb kérdéseket vet fel azonban az, hogy amit végső soron Herrera sugall, milyen határok között igaz Schmittre? Meggyőző ugyanis a szerző érvelése azzal kapcsolatban, amit a jogi felfogásról mint megismerői pozícióról, és ennek köztes helyzetéről ír. Schmitt esetében valóban konstitutív szerepe van annak a feszültségnek, amely a cselekvő szubjektum és a cselekvés tárgya, a döntés és a döntés által formált eset, a fogalom és a nyelvi alkalmazás, az általános és az egyedi között húzódik. Schmittnél a rögzítés mindig felbontással jár együtt. Kérdés azonban, hogy az a már-már humanista hermeneutika, amit Herrera ennek nyomán beleolvas Schmittbe, nem válik-e túlzottan is depolitizáló olvasattá, ahol a feszültség dialógussá szelídül, méghozzá alighanem Schmitt törekvéseivel ellentétesen.
E fenntartások ellenére Hugo E. Herrera könyve hasznos kiegészítése a kortárs Schmitt-recepciónak, amennyiben pontosan azt teszi láthatóvá, hogy a jogászoknak író Schmitt releváns e körökön túl is, ha rákérdezünk arra, mit is érthetett Schmitt saját jogászi pozícióján.
Hugo E. Herrera: Carl Schmitt between Technological Rationality and Theology. The Position and Meaning of His Legal Thought, New York: State University of New York, 2021.
