Woodrow Wilson, Jimmy Carter és Kant egy új, Carl Schmittről szóló könyv első látásra valószínűtlen szereplőiként mutatnak rá a sokat vitatott német gondolkodó mai jelentőségére. William Rasch szerint Schmittre nem csupán antiliberális, de politikai teológiája alapján demokrata szerzőként is kellene tekintenünk.
Carl Schmitt munkásságával foglalkozva sajátos igazolási probléma merül fel. Nem arról van szó, hogy diszkreditálódott szerzőként ne lenne szabad Schmittről írni, hanem ennek pont az ellenkezőjéről: látva az ipari méretűre duzzadt, szinte követhetetlen recepciót, azt kell alaposan megindokolni, hogy mi szükség van egy újabb monográfiára az évtizedek óta halott német szerzőről, akinek legtöbbet tárgyalt munkái a 20. század első felében keletkeztek. 2020 tavaszán ráadásul a Schmitt-recepció újabb, minden eddiginél szélesebb és politikaibb hulláma indult meg, ahol már nem az a kérdés, kortársunk-e Carl Schmitt, hanem az, hogy a barátunk-e.
Az amerikai kultúratudós-germanista, William Rasch persze nem a COVID-19 járvánnyal kapcsolatos rendkívüli kormányzati intézkedésekre gondolva írta meg Carl Schmitt: State and Society című könyvét, ám a mostanában kialakult viták és félreértések jó részére mégis képes választ adni. Erre persze a Schmitt-recepció korábbi elemei is alkalmasak lehetnek (nem is beszélve Schmitt eredeti szövegeinek olvasásáról), a kérdés tehát az, hogy olvasóként mit kapunk a 2019-ben megjelent kötettől, mit ad hozzá eddigi tudásunkhoz Schmittről.
A könyv gondolatmenete alapvetően a jól ismert schmitti témák és fogalmak mentén halad: a politikai teológia és az állam kulcspontokként szervezik a szuverenitás, a modernitás, a liberalizmus és a demokrácia témáit. A könyv első nagyobb egysége a szuverenitást járja körbe a politikai teológia fogalmán keresztül, amelyet Rasch az európai modernitást magyarázó szekularizációs tézishez illeszkedően értelmez, politikai szempontból tehát, nem pedig teológiaként vagy vallási megalapozottságú politikaként. Mint ilyen, a szuverenitás fogalma a szerző szerint Schmitt számára azt a célt szolgálta, hogy a modern szekuláris államot a politikai közösség számára védelmet nyújtó entitásként és a kollektív szabadság helyeként gondolja el (p. 16).
A második nagyobb szerkezeti egység középpontjában az állam és a társadalom viszonya áll, amelyet a szerző a liberalizmus és a demokrácia schmitti fogalmain keresztül értelmez újra. Sok szempontból Rasch könyve a jól ismert Schmitt-narratívát adja vissza: a politikai teológia egyszerre történeti és strukturális magyarázatától a szuverenitáson keresztül a liberalizmus és a demokrácia 20. századi konfliktusáig jutunk el. Rasch könyvének középpontjában az antiliberális és demokrata Schmitt áll. Az antiliberális Schmitt jól ismert, és a demokrata vonások sem meglepőek a schmitti parlamentarizmuskritikát és alkotmányelméletet olvasva, de a szövegből látható, hogy ezen a téren még valóban voltak, és maradtak továbbra is nem kellően feltárt szempontok.
Rasch könyvének van néhány olyan erőssége, amelyek akár Schmittbe való bevezetésként, akár a szakirodalom érdemi bővítéseként is olvasásra érdemessé teszik. A szerző először is bátran aktualizál: azért foglalkozik Schmitt elméletével, mert a kortárs politikaelmélet főárama szerinte nem teszi lehetővé, hogy megértsük a politika előtti egyéni jogok normatív előírása és a kortárs politikai gyakorlat között egyre élesebbé váló feszültség természetét. Rasch arra használja Schmittet, hogy láthatóvá tegye a népszuverenitás természetét a liberális demokrácia elméletével és gyakorlatával szemben, hogy végül a plebiszciter demokráciát és a politikai vezetők akklamáción alapuló felhatalmazását ajánlja az olvasó figyelmébe, ha nem is problémátlan kiútként, de legalább alternatív értelmezési lehetőségként (pp. 135–139).
A Weimarral kapcsolatos negatív asszociációk elméleti és politikai csapdáját kikerülve Rasch ugyanakkor azt állítja, hogy Schmitt legtöbbet vitatott elképzelései – decizionizmusa, az absztrakt normákkal szembeni alapvető kritikája, az államot leíró engedelmesség-védelem viszony – nem szólnak másról, mint az emberi szabadság megalapozásáról (p. 32), amely a természet, az igazság és a ráció vitathatatlannak beállított pozíciójával szemben fenntartja az esetlegességet és a döntés lehetőségét.
A jól ismert, és Rasch által korrekt módon rekonstruált schmitti narratíva szerint a teizmustól a deizmus felé történt 18. századi átlépés felszámolta a szuverenitás és csoda fogalmi pozícióját. Azaz, abban a pillanatban, amikor az isteni szuverenitás visszahúzódhat a teremtett világ automatikus, tőle immár független működéséből, nem egyszerűen szükségtelen a szuverén pozícióját (és ebből következően az esetlegest, a nem szükségszerűt, a nem igazságelvűt) keresni, hanem lehetetlen is. Éppen ezért marad nyitott kérdés, hogy a schmitti politikai teológia, amely mégis e változás leleplezéseként és korrekciójaként lép fel, hogyan állíthatna a felszámolt szuverenitással összemérhető szuverenitást az üresen maradt helyre? Schmitt ugyanis nem beszél visszafordulásról, arról, hogy ezúttal fordított irányban, a deizmustól a teizmus felé kellene ellépni – pont ehelyett kínálja a politikai teológiát mint analógiát. Rasch kérdése: hogyan lesz akkor ebből szuverenitás?
A rövid válasz az, hogy kézzelfogható módon sehogy. Szerencsés módon Rasch belebocsátkozik annak tárgyalásába, hogy Schmitt miért beszélt határfogalomról, és így nem csupán az válik láthatóvá, hogy alaposabban meg kellene vizsgálni Kant Schmittre gyakorolt hatását, hanem az is, hogy félreolvasás Schmittet bírálni vagy ünnepelni a pandémiára adott rendkívüli kormányzati rendelkezések mögött. A szuverenitás – érvel Rasch – ugyanis attól határfogalom, hogy közvetlenül nem hozzáférhető, empirikusan nem érhető el (p. 53). Határfogalomként és negatív értelemben mégis a szuverenitás mutatja meg, hogy a jog soha nem fedi le teljes mértékben a politikát, a politikai cselekvés nem kimeríthető és nem leírható pusztán a jog rendszerén belül. A szuverenitás egyes empirikus vonásokban felsejlő lehetőségfeltétel, de egyúttal korlát is, teljes mértékben nem hozzáférhető, de ettől még kétségtelenül érvényesül.
Ilyen lehetőségfeltétel a nép szerepe, amely magának alkotmányt adva Schmitt és Rasch szerint nem számolja fel saját szuverenitását, hogy az olyan jogilag rögzített és levezetett eszközeivel éljen, mint a népszavazás. A nép az alkotmány mellett meghúzódó, bármikor cselekvővé váló szuverenitás, amely potenciálisan bármikor cselekvővé lép elő.
Rasch szerint ennek formája a teljesen sohasem formalizálható, Schmittnél a modern körülmények között a nyilvánosságban megjelenő akklamáció is, amely a társadalmat az állammal újraegyesítő kollektív aktus, amin keresztül megmutatkozik (vagy megszűnik) a nép bizalma vezetőjének döntéseiben. Egy ilyen akklamációs törekvésnek a kudarcos példája Rasch szerint Jimmy Carter amerikai elnök, aki 1979-es televíziós beszédében a prepolitikai egyéni jogoktól eltávolodva az egységesnek tekintett politikai közösséghez fordulva – hiába – kért felhatalmazást az energiaválság és a politikai rendszerben általában jelentkező válsághelyzet kezeléséhez. Jóval sikeresebb, bár következményeiben negatív volt Rasch szerint világháborús elnökként Woodrow Wilson, aki az Egyesült Államok hatalommegosztásos, prepolitikai jogokra épülő politikai rendszerével szemben a társadalom és a politikai vezetés közötti egyértelműbb – homogenizáltabb – viszony kiépítése mellett állt ki (p. 139). A példák elemzése persze jóval bővebb a könyvben, de talán sejthető, hogy Rasch célja rajtuk keresztül igazolni demokrácia és liberalizmus, a politikai és az apolitikus schmitti ellentétét (p. 87), illetve értelmezési keretként felkínálni azt olyan történeti és kortárs problémákhoz, ahol a liberális demokrácia belső feszültségei különösen jól láthatóvá váltak.
William Rasch: Carl Schmitt – State and Society. Washington: Rowman & Littlefield Publishers, 2019.
