Közkeletű az a vélekedés, miszerint egy adott ország joghatósága legalább az adott ország határáig ki is terjed. Dara Orenstein könyve (Out of Stock – The Warehouse in the History of Capitalism) ugyanakkor azt igyekszik bemutatni, hogy mindez miért nem igaz.
Közkeletű az a vélekedés, miszerint egy adott ország joghatósága legalább az adott ország határáig ki is terjed. Ha például egy terméken a „Made in the USA” címkét látjuk, előszeretettel gondoljuk azt, hogy az adott termék – részben vagy egészben – az Amerikai Egyesült Államokban készült. Dara Orenstein könyve (Out of Stock – The Warehouse in the History of Capitalism) ugyanakkor azt igyekszik bemutatni, hogy mindez miért nem igaz. Elemzésének középpontjában két különös intézmény, a közraktárak és a belőlük kifejlődő külkereskedelmi zónák története áll, gondolatmenetéből pedig az derül ki, hogy a fenti intézményeknek köszönhetően az országhatárok nem is mindig ott húzódnak, ahol a térképek alapján azt gondolnánk.
Napjainkban világszerte mintegy 3000 külkereskedelmi zónát (foreign trade zone) tartanak számon. Ezek a világ 135 különböző országában találhatók, csak az Egyesült Államokban pedig 186 ilyen terület létezik (4). Egy külkereskedelmi zónát mindenekelőtt az tesz különössé, hogy, bár földrajzilag egy adott ország területén található, jogi értelemben azonban nem, vagy nem egészen képezi részét az adott országnak. Az efféle területeken tárolt autóalkatrészek például „jogi értelemben akkor lépnek csak be az Egyesült Államok területére, amikor egy jármű részeiként elhagyják a zónát” (2). A külkereskedelmi zóna tehát egyfajta senkiföldje, amelynek létrejöttét kezdettől fogva az a körülmény indokolta, hogy esetenként egy-egy anyaország is érdekeltté válhatott a saját maga által hozott vámszabályok megszegésében, és engedélyt adhatott bizonyos termékek vámmentes behozatalára. Az ily módon importált termékeket azonban szigorú felügyelet alatt kellett egy, a számukra kijelölt helyen őrizni, és ezek az ún. közraktárak tekinthetők a mai külkereskedelmi zónák tulajdonképpeni jogelődjeinek.
Dara Orenstein ezeknek a területeknek a történetét járja körül, könyve pedig már csak azért is érdeklődésre tarthat számot, mert elsőként vállalkozik a téma feldolgozására. Orenstein állítása szerint, ha a külkereskedelmi zónák logikáját kívánjuk megérteni, mindenekelőtt egy történeti félreértéssel kell leszámolnunk: míg a raktárak (storehouse) a történelem kezdete óta fontos szerepet játszottak az élelmiszerfelhalmozás vagy a kereskedelem területén, a közraktárak (warehouse) csak viszonylag későn, a 18–19. században léptek a színre. A kettő között márpedig azért fontos különbséget tennünk szerinte, mert közraktár alatt nem egy hétköznapi tárolóhelyet kell értenünk, hanem egy meghatározott jogi státusszal bíró területet. Míg a raktárak még jogi értelemben nem estek külön megítélés alá egy ország területének többi eleméhez képest, a közraktárak létrejöttével ez a helyzet gyökeresen megváltozott.
Szemben tehát a közvélekedéssel, a közraktárakat Orenstein szerint nem a föníciaiak találták ki, hanem a legkorábbi előzményei az amerikai kongresszus által 1789-ben hozott vámvisszatérítési törvényben (drawback) fedezhetők csak fel. Vámvisszatérítésre azok a kereskedők váltak jogosulttá, akik a külföldön beszerzett nyersanyagot az Egyesült Államokban dolgoztatták fel, a készterméket pedig anyaországuk helyett ugyancsak külföldön értékesítették. Az említett törvény ugyan még nem tett említést olyan zónákról vagy területekről, ahol az importált árukat őrizni kellene, de az általa előidézett hatás már könnyen a külkereskedelmi zónák működési elvét juttathatja eszünkbe. „A vámvisszatérítés első haszonélvezői a cukorgyártók voltak: Havannából importálták a melaszt, Brooklynban finomították, fehér cukor formájában exportálták, végül pedig kérvényezték az államkincstártól a melaszra kivetett vámok visszatérítését” (3). Az államkincstár természetesen nem nagyvonalúságból mondott le a melasz behozatalából származó vámbevételéről, hanem ezáltal sikerült kieszközölnie, hogy a vállalkozók havannai munkások helyett amerikai dolgozókkal állíttassák elő a kívánt készterméket.
A modern értelemben vett közraktárak az 1846-os közraktári törvénynek (Warehousing Act) köszönhetően jöttek létre, amely lehetővé tette, hogy kereskedők ne az ország területére való belépéskor fizessék meg a vámot portékáik után, hanem csak az utóbbiak értékesítését követően. Az esetleges csalások elkerülése végett azonban a törvény arra kötelezte a szóban forgó kereskedőket, hogy a behozott árukat az értékesítés pillanatáig egy arra kijelölt és szigorúan felügyelt helyen tárolják, amihez egy, az egész országon átívelő közraktár-hálózatot hoztak létre (79–84). A törvényhozók mindezzel a vámhatárok védelmében érdekelt hazai termelők, és az abban ellenérdekelt kereskedő réteg tagjai között kívántak konszenzust teremteni.
A kísérlet olyannyira sikeresnek bizonyult, hogy az amerikai polgárháború idején már feltűnik egy kimondottan közraktározással foglalkozó vállalkozóréteg is, amely immár nyersanyagok vagy termékek importálása helyett raktárainak bérbeadásából élt (33–35). Ezeknek a vállalkozóknak a száma az „aranykor” (1870–1900) idején sokasodott meg igazán, amikor is a távolsági kereskedelem fellendülése folytán egyre inkább lehetővé és egyben indokolttá vált a távolról hozott termékek amerikai földön való tárolása.
Ezekből a közraktárakból jött létre a napjainkban külkereskedelmi zónának nevezett intézményrendszer. Orenstein azonban úgy véli, egy fontos különbség mégis megfigyelhető a kettő között: míg a közraktárak kizárólag nyersanyagok vagy termékek tárolására szolgáltak (mivel törvényileg volt tiltva az, hogy ott bármilyen előállítási munkálatot (manufacturing) végezzenek), a külkereskedelmi zónákban egyszerre folyik tárolás és előállítás. Mindez pedig azt jelenti, hogy egy amerikai külkereskedelmi zónában előállított termékre rákerülhet ugyan a „Made in the USA” címke, hiszen azt földrajzilag valóban ott állították elő, a zóna sajátos jogállásából adódóan viszont mégsem tekinthető az adott termék szigorú értelemben véve amerikainak.
Orenstein könyve 2019-ben látott napvilágot, tehát még azelőtt, hogy a COVID-19-járvány következtében szélesebb körben felmerült volna a Kínába kitelepült amerikai vállalatok relokalizációjának gondolata. Azáltal azonban, hogy rávilágít az államhatárok és gazdasági határok közötti különbségre, a kötet azt is egyértelművé teszi, hogy az említett vállalatok hazatelepülésének jelentése és jelentősége közel sem egyértelmű. Mindenképpen kijelenthető tehát, hogy a megjelenése óta eltelt két évben az Out of Stock nem sokat veszített az aktualitásából.
Dara Orenstein: Out of Stock. The Warehouse in the History of Capitalism, Chicago: Chicago University Press, 2019.
A kép forrása: Amazon
