Nem sokkal halála előtt adta ki a nemrég elhunyt brit konzervatív filozófus, Sir Roger Scruton utolsó politikai tárgyú könyvét. A Konzervativizmus. A nagy hagyomány meghívása című kötetben az érett gondolkodó a konzervativizmus európai nagy hagyományát tekintette át.
Ez a bizonyos nagy hagyomány kifejezés a befolyásos irodalomkritikus, F.R. Leavis híres könyvének (The Great Tradition) a címére utal. 1948-ban jelent meg, s a legjelentősebbnek tartott angol regényírókat határozta meg és elemezte. A könyv és szerzője is előkerül a kulturális konzervativizmusról szóló fejezetben, így a napnál is világosabb, hogy Scruton könyve hasonló feladatra vállalkozik a konzervatív politikai gondolkodás vonatkozásában, mint amire Leavis vállalkozott az angol irodalomban: hogy meghatározza és bemutassa a kánon meghatározó alakjait és teljesítményüket.
Pedig a konzervatív gondolkodási hagyományt már többen megpróbálták összefoglalni előtte is, az Egyesült Államokban például Russell Kirk, Angliában pedig Anthony Quinton. Az ő kísérlete magyarul is megjelent, a magyar címe azonban kissé „tökéletlen”: A tökéletlenség politikája. Az angol konzervatív gondolkodás vallásos és szekuláris tradíciója Hookertől Oakeshottig (1978/1995). Scruton persze nem pont ugyanazt végzi el, amit elődei: egyrészt a nagy hagyományba beleérti a nyugati kultúra egészét, másrészt pedig a gondolkodástörténet nem önmagáért érdekli, hanem a jelen szempontjából, mai filozófiai és politikai problémákra keresi a választ e könyvben.
Kiindulópontja nem Burke, de Burke kora, a felvilágosodás. Állítása szerint „a modern konzervativizmus a felvilágosodás szülötte.” (9) Ám még ugyanazon az oldalon azt is megtudjuk Arisztotelész Politikája kapcsán, hogy „mindazon eszméket, amelyeket a modern konzervatívoknak tulajdonítunk, már megelőlegezte Arisztotelész nagy műve.” Az előkészítő fejezetben rajta kívül foglalkozik még a szerző többek között a görög sztoicizmussal, Szent Tamással és a brit parlament alkotmányos harcával az uralkodó ellenében. Meglepőbb azonban, hogy az előtörténet felvázolása során a kora modern kor klasszikusai, Hobbes, Locke és Montesquieu is előkerülnek mint akiknek liberális individualizmusát próbálja majd meg mérsékelni, visszafogni a konzervatív álláspont. Hume viszont, s egyeseknek ez is meglepő lehet, Doktor Johnson párjaként, és tory pártiként (vagyis konzervatívként) jelenik meg Scruton narratívájában.
Már e felvezetés is jelzi Scruton bátor válogatását. Ebben a rövid ismertetésben nem tudjuk rekonstruálni a történetet, hisz ezzel megfosztanánk az olvasót a rá váró kalandtól. Csak a fejlődésrajz fontosabb állomásait, a fejezetstruktúrát tekintem át, majd az utolsó fejezetre ugrok. Az a célom, hogy érzékeltessem, Scruton szerint melyek (voltak) a konzervativizmus előtt álló legnagyobb kihívások.
A dolgozat a modern konzervativizmus történetét az amerikai alapító atyákkal kezdi. Közülük is elsősorban Jeffersonra koncentrál, amiben, valljuk be, van azért valami meglepő. Hiszen Jeffersonra általában nem úgy gondolunk, mint a konzervativizmus alapító atyjára. De ha felütjük Egedy Gergelynek az USA konzervatív gondolkodását tárgyaló munkáját, meglepve fogjuk tapasztalni, hogy nála is visszatérő alak Jefferson. Ő ugyanakkor Jeffersont a „konzervativizmussal szemben álló” alakként határozza meg. Ezzel szemben Scruton azt állítja, hogy „Jefferson fontos a konzervativizmus történetében, mert ragaszkodott a folyamatossághoz és a szokáshoz, mint amelyek szükséges feltételei a sikeres alkotmányépítésnek, és azért, mert visszatérően figyelmeztetett a politikai hatalom koncentrációjának veszélyeire.” (34) De hogy Scruton számára a konzervatív gondolkodás milyen szorosan kapcsolódott a konzervatív cselekvéshez, azt az bizonyítja mindennél világosabban, hogy kiemelte, Jefferson „saját birtokán, Monticelloban, és a Virginiai Egyetemen, melyet Charlottesville-ben ő alapított, a konzervativizmus példáját mutatta cselekvés közben – a klasszikus építészetet alkalmazva és egy olyan tananyagot, amely a folyamatosságot hangsúlyozta az új ország és Európa régi rendje között.” (34-5) A Jefferson által támogatott alkotmány demokratikus elve szerinte azon szokásokhoz kapcsolódott, amelyek elmúlt nemzedékeknek adtak hangot, s az amerikai alapítóatya e szokásokban a földhöz való kötődésünket is megmutatta. Jeffersontól vezet el bennünket Scruton a Föderalista írásain és Adam Smithen keresztül Edmund Burke-ig, aki aztán A filozófiai konzervativizmus születése című fejezet másik hőseként áll előttünk.
De a 18. század végi Amerika, az Egyesült Királyság és Franciaország után a korabeli német politikai gondolkodást is megidézi a szerző, a harmadik fejezetben, amelynek címe: Konzervativizmus Németországban és Franciaországban. Német részről Hegel lesz Scruton hőse – sokáig úgy tartották számon, mint hegeliánus konzervatív gondolkodót. A franciák közül pedig de Maistre, Chateaubriand és Tocqueville tűnik fel ebben a fejezetben.
A 19. századi konzervativizmust a következő fejezet kulturális konzervativizmusként emlegeti. Ám a kifejezés, amelyet a következőképp magyaráz: „kísérlet arra, hogy a konzervativizmust kiemelje a politika csatateréről, és áttegye az irodalom és az akadémiai élet békés arénájába”, lehetővé teszi, hogy teret és időt átívelve eljusson Elioton keresztül ismét az amerikai kontextusig, s a huszadik századig, jelesül Leo Straussig és iskolájáig.
A 20. században a szocializmus kritikája rendezi Scruton szerint a konzervatív gondolkodást. A szocializmus a totalitarizmus egyik formája e korban, s könnyen elvezet bennünket Hayekig és Oakeshottig. Ám a Scuton által ugyancsak kiemelten kezelt Simone Weil életáldozatát nyilván a nácizmus erőszaktétele teszi érthetővé. Scruton témája e fejezetben tehát valójában a totalitarizmus, mint a konzervativizmus igazi ellenfele, s ezen a kereten belül például „Weil misztikus kereszténysége és azonosulása mind a totalitárius politika, mind a szabadjára engedett iparosítás áldozataival” (123). Ha az olvasóban felmerül a kérdés, hogy Scruton miért nem tér ki a kontinentális (elsősorban német) konzervativizmus bűnös eltévelyedéseire (lásd mondjuk Heidegger vagy Carl Schmitt náci korszakát), a válasz az, hogy rövid áttekintése nem a konzervativizmus teljes történeti rekonstrukciójára vállalkozik, hanem hangsúlyosan és kizárólag a kiemelkedő teljesítményeit kívánja közös történetbe foglalni. Bármily jelentős is legyen egy gondolkodónak a műve, ha cselekvése morálisan-politikailag vállalhatatlan, nem kerülhet be a kánonba.
Így jutunk el az utolsó fejezetig, amely A konzervativizmus ma címet viseli. A szerző célja az, hogy azonosítsa a konzervatívizmus előtt álló legnagyobb kihívásokat. Meglepő, de a fejezet egy rövid Orwell-kitérővel kezdődik. A magát baloldaliként meghatározó szerző a rendszerváltás idején Magyarországon is nagy tekintélynek örvendett mint a totalitárius rendszerek egyik legádázabb kritikusa, az Állatfarm és az 1984 című regényeivel. Scruton számára a „politikai korrektség” korai kritikusaként tűnik izgalmasnak az író. De vannak további meglepetések is ebben a fejezetben: a Magyarországról elszármazott közgazdász, Peter Bauer az LSE szellemi műhelyéhez tartozóként jelenik meg, Oakeshott és az Új-Zélandról áttelepült Kenneth Minogue mellett. Scruton szerint Bauer a harmadik világ támogatására szolgáló külföldi segélyezés konzervatív kritikáját adta, míg Minogue a konzervativizmus demokrácia-kritikáján dolgozott, amit Scruton korábban Ortega példáján mutatott be. Bauer azonban másfelől Cambridge-hez, a Gonville és Caius Kollégiumhoz is köthető, s Scruton a cambridge-i jobboldalról is beszél, igaz, azon belül Maurice Cowlingot, a Peterhouse nevezetes történészét emeli ki, s róla írt saját nekrológját idézi. Scruton maga is a Peterhouse fiatal kutatója volt, amikor konzervatív műhely alakult ebben a legrégibb és legkisebb cambridge-i kollégiumban, ezért is fontos számára ez a műhely. Másfelől Cowling utolsó, 25 éven át készült, három-kötetes nagy műve, a Vallás és köztanítás a modern Nagy-Britanniában (Religion and Public Doctrine in Modern Britain, 1980, 1985, 2001) az eszmék politikai jelentőségére hívja fel a figyelmet, s ez Scruton konzervativizmusában is kulcskérdés. Cowling mögött felsejlik a kortárs történetírás népszerű, nem-akadémiai változata (például Paul Johnson és Niall Ferguson), de még inkább figyelemreméltó, hogy az alkotmánytörténész F.W. Maitland is fontos számára, aki az Anglia alkotmányos története című munkájában (1908) a brit alkotmányosság nevezetes konzervatív-szokásjogi értelmezését adta.
Ezt követően a kortárs amerikai konzervativizmuson a sor, s a történet már ismerősebb: William F. Buckley Jr. és Russell Kirk is meghatározó szerepet játszik Egedy professzor említett áttekintésében is.
A történet vége a jelenkori konzervativizmus, amelyben már Scruton maga is kulcsszerepet játszik. Két témát emel ki korunk vitái közül. Az egyik a politikai korrektség szabadságmegvonása, a másik nagy téma pedig az iszlám vallási radikalizmusának támadása a szabad világ ellen, amellyel kapcsolatban „ismét, konzervatívok és liberálisok, vállt vállnak vetve védelmezik közös céljukat, amely nem más, mint a szabad emberek maguk választotta kormányzat által vezetett társadalma”. (148) Ez utóbbi témakörben szerinte három gondolkodóval szemléltethető a konzervatív álláspont: Amerikában Huntingtonhoz, Franciaországban Manent-hoz, Angliában pedig magához Scrutonhoz köthető az az elképzelés, amely szerint a muzulmán bevándorlás kihívást jelent a nyugati civilizáció számára. Ezt a kihívást a multikulturalizmus hivatalos ideológiája nem tudja kezelni, az maga is inkább része a problémának.
Scruton szerint a megoldás saját kulturális identitásunk megerősítése, a nagy hagyomány védelme. Manent-ra utalva fejti ki, hogy a bevándorlóknak is el kell fogadniuk a közös lojalitás alapját, „mint a rule of law eszményének alávetett spirituális örökséget”. (151) De már saját hangján fűzi hozzá, hogy saját hazája egy olyan politikai közösség, „amelyben van jogilag elismert ellenzék, ember alkotta törvény, szekuláris kormányzat, szabad véleménynyilvánítás, és képviseleti intézmények. Ez a politikai közösség egy politika előtti lojalitást feltételez”. (152) Scruton itt, kimondva-kimondatlan, a nevezetes Böckenförde-tételt ismétli el, amely szerint a „liberális (“freiheitlich”), szekularizált állam léte olyan feltételek függvénye, melyeket ő maga nem tud garantálni.” Scruton, saját korábbi, de itt is beidézett megfogalmazása szerint: „az állampolgárság olyan politika előtti lojalitások függvénye, melyek egy területhez kötődnek – olyan lojalitásoké, amelyek a közös otthon érzetében gyökereznek, s egy nemzedékeken átívelő társadaloméban, amely ott lakozik. Röviden, az állampolgárság, ahogy mi ismerjük, a nemzet függvénye, amely egy olyan, magát megújítani képes szerveződés, amely a jog-kormányozta állam ruháját öltötte magára.” (153) Scruton szerint e nyilvánvaló igazság kimondása miatt továbbra is nagyon is aktuális az a konzervatív hagyomány, amelyet minden politikusnak tanítani kellene szerte a világban.
Roger Scruton: Conservatism. An Invitation to the Great Tradition, All Points Books, 2017.
