A nemrég elhunyt Sir Roger Scruton egy sajátosan konzervatív filozófiai antropológia kidolgozására vállalkozott On Human Nature című művében.
Hogy az emberi természetről vallott nézetek mennyire befolyásolják politikai felfogásunkat, azt megmutathatjuk a marxizmus vagy a liberalizmus példáján – mindkét felfogás optimista az emberrel kapcsolatban, ebből fakad aztán kritikusaik szerint, hogy az általuk javasolt politika naiv, doktriner és/vagy utópista. E nézetek hívei ugyanis azt gondolják, hogy az ember mint politikai lény racionális érvekkel, neveléssel könnyen befolyásolható, érdekei mentén cselekszik, és következetes. A 20. század számos példája mutatja, hogy milyen kudarcra vannak ítélve a hamis filozófiai-antropológiai alapokra épített politikai elképzelések. A liberalizmus körül már a század elején elfogyott a levegő, a kommunizmusról pedig kiderült, hogy olyan totalitárius felfogás, amely az állami erőszak korábban nem tapasztalt mértékére épült. Tényleges politikai kudarcaik ellenére e nézetek mind a mai napig meghatározzák a nyugati politikai diskurzust. Ezért látszik alapvető feladatnak egy olyan filozófiai antropológia kidolgozása, amely nem ilyen téves alapokon áll.
A nemrég elhunyt Sir Roger Scruton valami hasonlóra vállalkozott, On Human Nature (Az emberi természetről) című könyvében, amely a Princetoni Egyetem James Madison Programjának keretében 2013-ban elhangzott előadásainak szerkesztett változata. Vállalkozása érdekességét az adja, hogy élete utolsó évtizedében ő számított a brit konzervativizmus legismertebb és legjelentékenyebb – igaz, egyben legtöbbet támadott – alakjának is. Márpedig, azt gondolnánk, a konzervativizmus emberképe gyökeresen eltér a bevett liberális elképzelésektől, s a kötet fülszövege is ezt ígéri: „az eredmény az emberi természet gazdag képe, mely kihívást intéz napjaink fajunkról szóló legdivatosabb nézeteivel szemben.”
Ilyen irányú várakozásainkkal szemben a dolgozat nagy része egész jól besimul a vonatkozó kortárs irodalomba. Scrutont neveltetése az analitikus filozófiához köti, s így elsősorban az analitikus filozófiának a témában megszólaló képviselőivel áll diskurzusban. Az evolúciós pszichológia, az utilitárius politikai- és morálfilozófia és a filozófiai materializmus képviselőivel is szembenéz. Kétségtelen, hogy a szerző Dawkins és Dennett nézeteivel finoman szólva sem azonosul. Másfelől viszont azt állítja, hogy Rawls, Nozick, Dworkin, Raz, Scanlon, Gauthier, Lomasky, Darwall és Nussbaum ugyan szekuláris, egalitárius és az absztrakt racionális döntéselméleten alapuló nézeteket vallanak, de, mint maga írja, „az általam festett kép nagyjából összeegyeztethető ezekkel az érvekkel” (114–115.o.). Ráadásul Scruton megjegyzése a könyv harmadik fejezete után, a zárófejezet elején tűnik fel, s ezzel tulajdonképp bevallja, hogy a könyv nagy részében alapvető újdonságokat nem tár olvasói elé a szerző, csak árnyalja a meglévő kánont.
Scruton álláspontját a fenti szerzőkkel összehasonlítva azt mondhatjuk, hogy legtöbbjükkel ellentétben nem pusztán az izolált individuumból indul ki. Ellenkezőleg, az ember lényegét igazából az Én-Te viszonyban ismeri fel: szerinte az egyén a másikhoz való viszonyában mutatja meg magát. E szemléletmód kiindulópontja az, hogy nem csupán (szigorú, természet)tudományos tudás létezik. Dawkins szcientizmusán túllépve Scruton a 19. századi ellenirányzatokra támaszkodik, akiknek a felfogását a következőképp jellemzi: „Létezik morális tudás is, amely a gyakorlati ész terrénuma, van érzelmi tudás, amely a művészet, az irodalom, és a zene tartománya. És valószínűleg van transzcendentális tudás is, amely a valláshoz tartozik.” Scruton itt a hagyományos németes felosztást alkalmazza: a természettudományos látásmódhoz a magyarázat (explanation) célkitűzését rendeli, míg ő maga mint filozófus a megértés, értelmezés (understanding, interpretation) mellett kötelezi el magát. Úgy gondolja, az embert, mint kultúrlényt csak egy ilyenfajta megközelítéssel pillanthatjuk meg. „A mi fajtánk megismerése a szellemtudományok (Geisteswissenschaften) feladata, amelyek egyáltalán nem a tudományok, hanem a humántudományok (humanities) körébe esnek – más szóval, a Verstehen gyakorlatai” (46.o.).
Érzékletes, bár nyilván nem támadhatatlan hasonlata a kultúrájával együtt értelmezett emberre a festmény kétféle látásmódja. Azt állítja, hogy egy festményt kétféleképpen tudunk leírni és megérteni. Egyrészt meghatározhatjuk a vászon és az arra felvitt pigment anyag minőségét, mennyiségét, felszínrajzát és mélységi struktúráját, tehát anyagi valóságát. Másfelől viszont a vászonra tekintve visszanéz ránk egy arc – gondoljunk például a Mona Lisára. A tudományos leírás ezt nem látja, ezt csak mi mint kultúrlények látjuk meg a vászon és pigment viszonyrendszerében. Arra nem tér ki Scruton, hogy ráadásul mi még ennél is többet látunk: az arcnak is jelentést tulajdonítunk, sőt, még az arcot festő alkotó „üzenetét” is értelmezni szoktuk. Ezek a jelentések azok, amelyek a tudomány rideg és neutrális, számszerűsíthető és kauzalitásra épülő magyarázati módjával nem dekódolhatóak.
Nem mondja ki, de Scruton a fenomenológia modern filozófiai irányzatához kapcsolódik, amikor az emberi lényt faggatja. Pontosabban nem is az emberi lény (human being) érdekli igazán, hanem a személy (person). Míg az első egy pusztán biológiai adottságai által definiált jelenség, a második egy olyan megközelítés alanya, amely figyelembe veszi ez utóbbinak a társadalmi-történeti (vagyis kulturális) környezetét. Hogy Scruton megközelítése fenomenológiai, azt világossá teszi az a figyelem, amelyet olyan, kifejezetten ezen irányzathoz kapcsolódó fogalmakra fordít, mint a megtestesült személy és az intencionalitás. E figyelem eredménye pedig az a fajta megközelítés, amely választ keres olyan jelenségekre, mint a nevetés vagy a szégyenérzet, amelyek a tudomány által vizsgált biológiai lény funkcionális vizsgálata révén nem hozzáférhetőek. Ezek az emberi reakciók, cselekvési és viselkedési módok, érzelmi és értelmi megnyilvánulások ugyanis társas játékok, vagyis hosszú idő alatt, a közösség emlékezetébe kódoltan, az interperszonális viszonyrendszerek világában alakulnak ki.
Scruton fenomenológiájának hőse azonban nem Husserl vagy Heidegger, esetleg Merleau-Ponty, Ricoeur vagy valamely más francia keresztény fenomenológus, hanem Kant. (Igaz, részletesen elemzi Scruton Sartre vágy-fenomenológiáját is, amit összehasonlíthatatlan leírásként aposztrofál.) Ez a nyilvánvaló kantianizmus a magyarázat arra, hogy Scruton emberről kialakított elképzelésének jó része összeegyeztethető a kortárs mainstream angolszász politikai filozófiával. Rawls ugyanis maga is kantiánus alapokon állt, ily módon az ő köpönyegéből kibújt politikai filozófia is szükségszerűen kantiánus gyökerekkel rendelkezik. Ez pedig, valljuk be, filozófiailag meglehetősen izgalmas helyzet. Ha ránézünk a személynevek mutatójára, a tipikus konzervatív szerzők, így Burke és de Maistre is, két-két hivatkozással szerepel, míg Kant 25-tel. Még a Scruton által konzervatívnak tartott Hegel is csak 10 hivatkozást kap. (Csak zárójelben jegyzem meg, minden további következtetés levonása nélkül, hogy Marx is kap 3 – nyilván nem dicsőítő – hivatkozást.)
Vajon azt jelenti ez, hogy nincs a konzervativizmusnak saját emberképe? Hogy kénytelen lenne Kanttól kölcsönözni? A dolog azért különösen pikáns, mert Kantról mindent lehet mondani, de hogy konzervatív lenne, azt nyilván nehéz állítani – különösképpen politikai filozófiájáról. Persze, nyilvánvaló, hogy Scrutonnak nincs szüksége Kant republikánus politikai felfogására. De kétségtelen, hogy érzékelhető némi megoldatlanság ebben az emberképben. Maga Scruton is így láthatta. Hiszen, ahogy az Előszóból kiderül, az eredeti három előadáshoz, mely az első három fejezetben olvasható, utólag írt egy negyediket, amelynek az a feladata, „hogy azon nehézségek közül, amelyek az első három fejezetben felmerültek, néhánnyal szembe nézzen”. De azt is bevallja, hogy a feladat bevégezetlen marad, ezért The Soul of the World című munkájához utal bennünket.
A könyv utolsó fejezete a legizgalmasabb. Még akkor is, ha sok tekintetben kaotikusnak tűnik és kidolgozatlanul is marad. Ezen a számára is ismeretlen területen, lelkünk sötét régiói és a gonosz birodalma, végül a megváltás kapcsán ugyanis Scruton valóban újat hoz a kortárs filozófiai antropológiába. Vagy épp ellenkezőleg, régi-régi témákhoz tér vissza? Két kérdésre keresi a választ. Az egyik: testi meghatározottságunk. „Megtestesült lények vagyunk, akik mint ilyenek vonzódnak egymáshoz, akiket csapdába ejtenek erotikus és családi érzelmek, amelyek radikális megkülönböztetéseket, egyenlőtlen igényeket, végzetes ragaszkodásokat és területi szükségleteket teremtenek, és morális életünk jó része lelkünk e sötét régióinak megbékítését szolgálja” (116.o.). A másik pedig a felsőbb hatalmaknak való kitettségünk. „Olyan kötelékek kötnek minket, amelyeket soha nem választottunk” (116.o.). Hétköznapi gondolkodás- és érzésvilágunk tele van olyasmivel, amiről nem szólnak a liberális elméletek és a társadalmi szerződés – ilyenek „a megszentelt és a fenséges, a gonosz és a megváltás fogalmai, amelyek egy, a modern morálfilozófia világképétől teljesen eltérő megközelítésmódot fednek fel” (117.o.).
Az utolsó fejezet ezekkel a bevallottan transzcendens témákkal küzd, kicsit kilátástalanul. Olyan belátásokra jut, mint a következő, paradoxnak tűnő állítás: „Ha így tekintjük, a vallás egyszerre a morális élet terméke és az a dolog, amely azt fenntartja.” Majd egy adott ponton a szerző leteszi tollát, bevallva: „Ezek a gondolatok csak javaslatok. Ahelyett, hogy azzal terhelném meg ezt a rövid munkát, hogy magam kísérelném meg megmagyarázni őket, inkább arra a két nagy műalkotásra utalok, amelyek csakugyan megpróbálták megmutatni, hogy mit jelent a megváltás számunkra, a modern szkepticizmus világában: Dosztojevszkij Karamazov testvérekére és Wagner Parsifáljára. E két nagy esztétikai teljesítmény után a filozófia perspektívája nem bír nagy jelentőséggel” (144.o.).
Roger Scruton: On Human Nature. Princeton University Press, Princeton and Oxford, 2017