Jean-Luc Nancy filozófus, a Strasbourg-i Egyetem professzora volt, számos egyetemen tanított vendégtanárként. Bár egészségügyi okokból az oktatástól az 1990-es évektől kezdve vissza kellett vonulnia, azóta is átfogó publikációs tevékenységet folytat. Pályájának korai szakaszában német filozófusokkal (Hegel, Schelling, Kant) foglalkozott, Lacan és Derrida munkássága is nagy hatást gyakorolt rá. Könyvei és cikkei a történeti és kortárs vizsgálati témák rendkívül széles köréből merítenek. Különös figyelmet szentelt a közösségek sorsának, az érzelmi viszonyulásnak a művészetekben, valamint a tapintás filozófiai értelmezésének. A közösségről írott legismertebb könyve La communauté désœuvrée (1986) címen jelent meg.
A Marianne politikai-közéleti hetilap munkatársa, Nicolas Dutent először arról kérdezte Jean-Luc Nancyt, hogy hogyan értékeli azt a helyzetet, amely az embereket a védekezés érdekében éppen az érintkezéstől és az érintéstől fosztja meg. Lever-e ez most bennünket? Nancy válaszában azonban ennek éppen ellenkezőjére mutat rá: a mostani helyzet egyféle aktivitást hozott elő, az emberek rengeteg üzenetet küldenek, tartják a kapcsolatot, javaslatokat tesznek. Tehát a korlátozások egyben meg is mozgatták az életet. A megfosztottság-érzés természetesen erős, de egyben arra is ráébreszt bennünket, hogy mit hiányolunk: az elszeparáltság válik tapinthatóvá. Arra a kérdésre, hogy a bezártság fenyegetettségként élhető-e meg, Nancy azt a választ adja, hogy bár a kijárási korlátozás miatti aggodalom, nyugtalanság érthető, valakinek a jelenléte nem feltétlenül az egy méteren belüli távolságát jelenti, hiszen a jelenlét a közeledés által valósulhat meg, ez pedig ma már rengeteg úton lehetséges.
Nancy egyetért az újságíróval abban, hogy a korlátozások előhozzák, kiélezhetik a társadalmi egyenlőtlenségeket, és erre példaként az élelmiszervásárlás biztonságát (a jómódú negyedek kiskereskedelme viszonylag biztonságos marad), illetve a digitális tanulás sikerének teljesen eltérő esélyeit hozza példaként. Vagyis a világjárvány láthatóvá teszi, mintegy kirajzolja a nemzeti, gazdasági és társadalmi eltéréseket. A korlátozások komoly feszültséget okozhatnak továbbá olyan közösségekben, néprétegekben, amelyek jelentős mértékben az „utcán élnek”, olyan városokban, ahol a piac, az utcai kávézók, a teraszok más időkben valódi életteret jelentenek.
Az interjú a halál tapasztalatára is kitér. Nancy szerint ugyan messzire vagyunk a háborús helyzet, a gerillaháború, az éhínség vagy egy nukleáris katasztrófa veszélyeitől, a lopakodó halál gondolata azonban így is kísérthet bennünket. Hogyan lesz azonban egy betegségből politikai ügy? Nancy szerint jobb lenne társadalmi ügynek nevezni, nem politikainak, azonban mindenképp kollektív ügy. A 15. században ugyan nem törődtek a parasztság egészségével, de éhínség esetén az államnak lépnie kellett. A 20. század a védőoltásokat tette kötelezővé, mert így tudtak gazdasági és társadalmi csapásokat megelőzni. Vagyis a tudás és lehetőségek keretén belül az egészség mindig társadalmi ügy.
Nicolas Dutent a Nancy és Giorgio Agamben között előállt vitára is kitér. Nancy szerint Agamben téved abban, hogy az egészségünkért aggódni kicsinyes aggodalom, még ha Agamben ezt a kijelentést a techno-kapitalistává váló kommunista forradalom ellenében tette. Meghalhatunk például egy ügyért, mondjuk mások életét mentve, de Nancy szerint természetes, hogy az emberek élni akarnak. Bár civilizációs változás előtt állunk, még nem látni, hogy ez pontosan mi lesz: nem heroizmus, hiszen a „hőskor” ma már csak a fanatizmus elhibázott formájában maradt fenn, nem is dezaktiválás (Nancy közelebbről nem határozza meg, hogy mit ért ez alatt), de nem is a techno-kapitalizmus. Vagyis várnunk kell, hogy mi következik.
Arra a kérdésre, hogyan éli meg a korlátozást, azt válaszolja, hogy korából és egészségi állapotából adódóan amúgy is így telnének a napjai. Azonban kiemeli, hogy az elménket veszélyeztető vírusokkal is vigyáznunk kell (biopolitika, geopolitika, viropolitika, koronapolitika), különben csekély értelmű fogalmakhoz juthatunk. Ami pedig a jóslatokat és a kilátásokat illeti, azok egyelőre teljesen bizonytalanok, ami éppen azért nehéz, mert megszoktuk, hogy többé-kevésbé programszerűen látjuk a jövőt. Ez az időbeli bezártság még a térbelinél is fontosabb, mert lényege szerint újra bizonytalanná teszi a jövőt.
