Az alkotmányos identitással kapcsolatos bírósági döntések és publikációk mintegy vírusszerűen terjedtek el a Lisszaboni Szerződés elfogadását követően. Ebben természetesen voltak mintaadó országok, valamint mintakövetők, ahogy a tudományos diskurzus is egyre több és több szerzőt inspirált. E trendet kiválóan szemlélteti a Cambridge University Press gondozásában 2019-ben megjelent könyv, amelyet Christian Callies és Gerhard van der Schyff szerkesztettek.
A 27 tagállamból álló Európai Unióban örökzöld témának számít a tagállamok és az uniós intézmények közti viszonyrendszer, amely legújabban az alkotmányos identitás toposza alatt bukkant fel, amely magába sűríti az egység és a sokféleség közötti alapvető és állandóan jelenlévő feszültséget. Ennek oka, hogy az Európai Unió nemcsak piaci és monetáris integrációt jelent, hanem elkerülhetetlenül alkotmányos integrációt is, ami lehetővé teszi további politikák integrálását is. E speciális uniós alkotmányosság azonban nem a tagállamok alkotmányos rendjeinek elenyészéséhez vagy helyettesítéséhez vezet, hanem azoknak az uniós jog keretében történő újraértelmezéséhez. Az új közjogi keretben az EU és a tagállamok ún. többszintű alkotmányos térré fejlődtek, amelynek keretében viták folynak a normapluralizmusról, illetve a jogrendszerek hierarchiájáról. Ennek a vitának egyik fő nyelvi eszköze avagy terminus technicusa az „alkotmányos identitás” fogalma, amelynek fontossága a EUSz 4. cikk (2) bekezdéséből ered.
Az EUSz. 4. cikkének (2) bekezdése annak értékelését vonja maga után, hogy az EU-nak milyen mértékben kell tiszteletben tartania tagállamainak alkotmányos identitását. Ebben az értelemben tehát az alkotmányos identitás nem egy ab ovo kivételt jelent az uniós jog elsőbbsége alól, ugyanakkor e tekintetben a tagállamok álláspontja meglehetősen eltérő és sokszínű. Az egyik véglet szerint egy tagállam feltétel nélkül elfogadhatja az uniós jog elsőbbségét, még akkor is, ha az az alkotmányos identitására vonatkozik, míg a másik véglet szerint a tagállam joggal hivatkozhat arra, hogy az alkotmányos identitásának felmerülő sérelme miatt nem alkalmazza az uniós jogot.
Mindeközben a tudományos diskurzusban alulreprezentáltak azok a kötetek, amelyek a tagállamok alkotmányos identitásait és megközelítéseit tanulmányozzák, illetve hasonlítják össze, ideértve a többszintű alkotmányossággal összefüggésben végzett értékelésüket is. Jelen kötet ezért pont erre, a sokféleség megértésére tesz kísérletet, hiszen amennyiben az alkotmányos identitások jelensége csupán elvont fogalom marad, akkor a tartalmi ismeretek híján az EU-tól sem várható el annak tiszteletben tartása.
A kötet három részre oszlik, amelyek közül az első az alkotmányos identitás uniós jogi dimenzióival, a második az alkotmányos identitás tagállami dimenzióival, és végül a harmadik az összehasonlító alkotmányos identitás és többszintű alkotmányosság kérdéskörével foglalkozik. A kötet első része az alkotmányos identitás fogalmának bevezetése mellett elemzi az alkotmányos identitás védelmét az EUSz. 4. cikk (2) bekezdésének értelmében. Ezen uniós perspektíva célja a fogalom uniós kereteinek létrehozása, amelynek alapján a tagállami alkotmányos önazonossági igényeket az uniós jog meghozataláért, alkalmazásáért és értelmezéséért felelős szervek értékelhetik.
A kötet második része tekinthető a legjelentősebb egységnek. Ebben tizenkét tagállambeli tanulmány olvasható. Az országtanulmányok két fő kérdéssel foglalkoznak: egyrészt a tagállami alkotmányos identitás és az uniós jog elsőbbsége közötti kapcsolatot vizsgálják, másrészt az akotmányos identitás tartami összetevőit mutatják be. Annak érdekében, hogy az egyes írások megbízható és összehasonlítható képet adjanak arról, mit jelenthet az egyes tagállamok alkotmányos identitása, a szerkesztők, illetve a szerzők kialakították az alkotmányos identitás tág és átfogó meghatározását, amit egy adott állam alkotmányos rendjének alapvető elemeiként és értékeiként definiáltak, mint ami kifejez egy olyan individuális identitást, amely a nemzeti önreflexióban gyökerezik. Az így detektálandó alkotmányos identitás alapvetően leíró jellegű, az „alkotmány” és az „alkotmányos rend” fogalmait pedig tág értelemben kell értelmezni, ideértve az egységes szerkezetbe foglalt alkotmányokat és más olyan alkotmányos normákat, mint például az identitás kifejezésére alkalmas törvények, politikák és egyezmények.
A szerkesztők vezető kutatókat kértek fel az egyes tanulmányok megírására. A kötetben elemzésre kerül Ausztria (Georg Lienbacher és Matthias Lukan), Belgium (Elke Cloots), a Cseh Köztársaság (David Kosař és Ladislav Vyhnánek), Dánia (Helle Krunke), Franciaország (François-Xavier Millet), Németország (Christian Calliess), Írország (Eoin Daly), Olaszország (Federico Fabbrini és Oreste Pollicino), Hollandia (Ernst Hirsch Ballin), Lengyelország (Anna Śledzińska-Simon és Michał Ziółkowski), Spanyolország (José Martín y Pérez de Nanclares) és az Egyesült Királyság (Paul Craig). Utóbbi főként összehasonlító okokból került a kötetbe, aminek oka részben a Brexit jelenségének értelmezésében keresendő, hiszen a britek kiválása az EU többszintű alkotmányosságával szembeni radikális ellenállásként is felfogható.
Végül a harmadik rész a kötet első és második részét szintetizálja. Ennek részeként Gerhard van der Schyff összehasonlítja a tizenkét országtanulmány révén nyert információkat, így megvizsgálja az identitás forrásait, az érintett szereplőket, annak tartalmát és értelmezését. A kötet utolsó fejezetében pedig Christian Calliess és Anita Schnettger azt vizsgálják, hogy a „többszintű alkotmányosság” fogalma hidat jelenthet-e a tagállami alkotmányos identitás és az annak tiszteletben tartására vonatkozó uniós kötelezettség között. Ebben az értelemben a többszintű alkotmányosság rendszerén belüli gondolkodás azt jelenti, hogy az egyik jogrend belső perspektíváját felváltja egy olyan rendszer, amely a közös európai jogrendszer egészének működését biztosítja. Így az EU-nak és a tagállamoknak egyaránt figyelembe kell venniük a másik perspektíváját, mivel csak e közös szemléletű határozatok teszik lehetővé a különféle jogrendszerek érdekeinek kölcsönös szem előtt tartását, azaz olyan döntések meghozatalát, amelyek tiszteletben tartják mind a tagállamok alkotmányos identitását, mind pedig az uniós jog alapelveit.
A kötet tehát a „Quo vadis Európa?” kérdésére adható választ keresve a nyílt és őszinte vitában látja a megoldást, amelynek keretében az EUSz. 4. cikk (2) bekezdése egyféle Verbundnormként értelmezhető. Működésében kiemelt helye van az előzetes döntéshozatali eljárásnak, amely lehetővé teszi a felelősség megosztását a bizonyítási teher egyértelmű meghatározása mellett. Ennek keretében arra is lehetőség van, hogy a tagállam egy második előzetes döntéshozatal iránti kérelmet nyújtson be, amelyben még részletesebben ismerteti a jogi álláspontját és az Európai Bíróság ítéletének a tagállam alkotmányos identitására gyakorolt lehetséges következményeit. Ahogy azt a szerzők is bemutatják, utóbbira kiváló példaként szolgál az olasz Alkotmánybíróság által kezdeményezett ún. Taricco II. ügy, amely felterjesztésben az olasz testület lépésről lépésre vázolta fel, hogy az Európai Bíróság első Taricco-ítélete hogyan sérti az olasz alkotmányos identitást.
Christian Callies – Gerhard van der Schyff (szerk.): Constitutional Identity in a Europe of Multilevel Constitutionalism. Cambridge: Cambridge University Press, 2019.
