Marcel Gauchet, francia történész, filozófus, szociológus, az École des Hautes Études en Sciences Sociales professzor emeritusa, a Le Débat c. folyóirat főszerkesztője. Legfrissebb könyvei a L’Avènement de la démocratie, 4. kötet, Le Nouveau Monde (Paris, Gallimard, 2017) és Robespierre: l’homme qui nous divise le plus (Paris, Gallimard, 2018). Jelen írás a filozófus Martin Legros-nak, a Philosophie Magazine főszerkesztőjének adott interjújának kivonata. Marcel Gauchet 2020. március 17-én, vagyis a kijárási korlátozás érvénybe lépése utáni napon értékelte a helyzetképet.
Marcel Gauchet a főszerkesztő kérdéseire adott válaszaiban arra mutat rá, hogy a francia nemzet egésze nem ismerheti kellőképpen az eddigi stratégiai döntések hátterét, miközben ennek ellenkezője hatékonyabb stratégia lehetne. Véleménye szerint Franciaországban háborús helyzetről beszélni egyelőre igen aránytalan a valósághoz képest, ugyanakkor elismerte, hogy a köztársasági elnök március 16-i beszédében használt retorikája alkalmas volt az események súlyának kiemelésére. A történéseket a politikum újjáéledéseként értékeli, ami alatt azt érti, hogy kollektív szabály állhat fel, hiszen a járvány a politikai közösség minden tagjának életét érinti. Mivel a politikai kollektivitás ezen jelentése sokáig feledésbe merült, a háború-metafora ébresztheti fel. A belső megosztottság és pártoskodás háttérbe szorítása elengedhetetlen a hatékony cselekvési terv felállításához. A francia önkormányzati választások eredménye politika (la politique), a járványügyi helyzet azonban a politikum területe (le politique).
Gauchet szerint Franciaországban sokak számára a jelen pillanatban (március 17.) a járvány látható közvetlen fenyegetése és érezhető súlya nincs összhangban a hirtelen életbe lépő korlátozások és lezárások nehézségeivel. Az ébredés tehát most kezdődik, és az elkövetkező hetek során válik el, mennyire közeledik egymáshoz, vagy kerül ellentétbe egymással az egyén és a kollektíva érdeke, vagyis a krízis próbára teszi az individualizmust.
Gauchet azonban határozottan elutasítja azt a nézetet, amely szerint az autoriter, netán poszttotalitariánus cselekvési tervek hatékonyabbak lennének, mint a demokratikus reakció. A kínai lépéseket nem találja hatékonynak, legalábbis globálisan semmiképp, azt hangsúlyozza, hogy az intranszparencia, az információk visszatartása tette lehetővé a járvány kialakulását, hiszen a figyelmeztető híreket sokáig leállították. Mire azonban szigorú és számunkra elképzelhetetlennek tartott intézkedéseket vezettek be, a vírus már elszabadult. A mostani helyzet azonban azt a hipotézist is próbára teszi majd, hogy a demokrácia az információ szabad és hatékony áramlásának köszönhetően hatékonyabb-e a járvány leküzdésében.
Arra, hogy Franciaországban a politikai intézkedések hivatkozott tekintélye a tudomány lett, Gauchet szkeptikusan tekint. Nem tartja ugyanis átláthatónak, hogy milyen tudományos bizottság és milyen megfontolások állnak a döntéshozatal mögött. Azt a hozzáállást, hogy egy technokrata erővel és öntudattal is rendelkező kormányzat jobban tudja, mit kell tenni, mint a népesség, és ezért döntési szempontjait a populáció nem is ismerheti meg, politikailag elhibázottnak tartja. Bár személy szerint bízik a tudományban, az információ hozzáférhetővé tételét elsőrendűnek véli. Vagyis, ha a vezető (Gauchet hazája esetén: Emmanuel Macron) a tudomány tekintélye mögé rejtőzik, ám nem fedi fel, milyen tudományos tanácsok alapján hozott politikai döntést, hiszen a döntést a végső körben politikailag hozzák meg, akkor nem vállalja fel teljesen a felelősséget. Ha a döntéshozók nem nyílt kártyákkal játszanak, abban az az előfeltevés munkálkodik, hogy a népesség túl ostoba ahhoz, hogy kollektív stratégiában vegyen részt.
Martin Legros Gauchet-t arról a stratégiáról is kérdezte, amely az idősek és más betegség miatt veszélyeztetettek védelmét félretéve inkább a népességben spontán kialakuló immunitást veszi célba. Gauchet ezt pragmatikus cinizmusnak véli (ennek minősíti Boris Johnson intézkedéseit is), amely az egyéni felelősségre és választásra hivatkozik, és nem ír elő központosított korlátozást, egységesített tervet, vagyis nem épít kollektív cselekvésre.
Bár a vírus mindenképp próbára teszi a kollektívához tartozásunkat, Gauchet a politikai test immunitását ellentmondásos és ezért nem túl szerencsés metaforának találja, nem gondolja, hogy a legtalálóbb volna kollektív (politikai értelemben vett) immunitás kialakításáról beszélni. Rámutat továbbá, hogy a gyakorlati tanácsokban egyszerre van jelen a bizalmatlanság (tartsunk távolságot egymástól) és a másokért való felelősség gondolata (vigyázzunk egymásra), tehát a javasolt viselkedésben önző és önzetlen lélektani indítékok keverednek, ami feszültséghez, értetlenséghez vezethet. Bár a járvány távlati következményeit még senki nem látja előre, a liberális globalizáció gondolata és a békés világkereskedelem elképzelése felett átlépett a helyzet: Gauchet szerint hamarosan új „politikai szoftverben” kell gondolkodnunk.
A kép forrása: Portfolio
