Az itáliai humanizmus politikai gondolkodását értelmezi újra James Hankins, Erényetika. Lélekvezetés és államvezetés a reneszánsz Itáliában (2019) című munkájában. Állítása szerint a Petrarca kezdeményezésére kibontakozó mozgalom a késő középkor válságára válaszul született. Célja egy olyan oktatási program kidolgozása, amely alkalmas lehet a leendő uralkodó vagy a leendő politikai elit lelki felkészítésére. A studia humanitatis az antik filozófia, történelem és irodalom tanulmányozásán keresztül képes jó irányba befolyásolni a hallgató gondolkodását és érzelemvilágát is, kialakítani benne az erény, a bölcsesség és a gyakorlati okosság képességét.
Íróasztalt beszakító, hatalmas munka James Hankins összefoglaló szaktanulmánya, a Virtue Politics. A szerző 1955-ben született, és a Harvard Egyetem történelem tanszékén tanít. A reneszánsz humanizmus eszmetörténetével foglalkozik. Tanszéki honlapján a következő témákat jelöli meg kutatási területeként: a reneszánsz politikai gondolkodásának története, a filozófia története és a klasszikus hagyomány története. A tudós tudományágában elfoglalt helyét jelzi, hogy alapító főszerkesztője a Harvard Egyetemi Kiadó I Tatti Reneszánsz Könyvtár sorozatának. Szerkesztésében jelent meg a The Cambridge Companion to Renaissance Philosophy and Renaissance Civic Humanism (2007) című kézikönyv.
A jelen blogbejegyzés szerzőjének szerencséje volt együtt dolgozni Hankinssel, amikor a harvardi professzor elvállalta Hamlet in Wittenberg: Civic and Princely Education in Early Modern Europe című, Smrcz Ádámmal közösen szervezett nemzetközi tudományos tanácskozásunk egyik kiemelt előadójának szerepét.[1] A konferenciára az MTA Filozófiai Intézetében, 2018. szeptember 28-29-én került sor, anyagának egy része terveink szerint hamarosan írásban is olvasható lesz. Hankins professzor nemcsak előadásával járult hozzá a rendezvény sikeréhez, hanem a hosszú vitákban és a konferenciát záró beszélgetésben is irányt mutatóan és inspirálóan vett részt, példamutató mesterként segítette fiatalabb pályatársait.
A bő 700 oldalas új könyv (melyben a jegyzetanyag mintegy 200 oldalt tesz ki) lényegében egy pálya összefoglalásának is tekinthető. Másfelől viszont a témája több mint újszerű és bátor: már-már nagyratörő. A könyvben a szerző egy olyan politikai gondolkodási hagyományt nevez meg, határoz meg és rekonstruál részletekbe menően, de végül is teljes és átfogó igénnyel, amelyet ily módon még senki nem nevezett és határozott meg. Ahogy maga is utal rá bevezető gondolatai egyikében, az erénypolitika kifejezésének ihletője az erényetika fogalma. Ez utóbbin általában egy olyan, Arisztotelésztől kiinduló hagyományt szokás érteni, amelyet a modern filozófiában Elizabeth Anscombe, Bernard Williams, Alasdair MacIntyre vagy Julia Annas nevéhez szoktak kötni. (36) Ez az etikai elmélet a deontologikus és az utilitariánus elméletek alternatívája, és lényege, hogy feladatunk reflexió és gyakorlat révén, olyan kiváló viselkedési minták (erények) elsajátítása, amelyek alkalmassá tesznek bennünket arra, hogy elérjük az emberi jót és az emberi virágzást (az eudaimoniát, vagy a boldogságot). (36)
Az erénypolitika hasonló célokat tűz ki a politika világában. Az elképzelés Hankins könyvének ábrázolásában a 14. században kibontakozó új, humanista irányzathoz kapcsolódott. Ennek elindítója az a Petrarca volt, aki korában is messze földön híres költő volt, egyébként pedig kiváló humanista tudós és régiségbúvár. Hankins könyvének nagy újdonsága, hogy igencsak felértékeli az itáliai humanisták politikai gondolkodását, amelyet korábban még a legnagyobb reneszánsz-kutatók sem értékeltek különösebben nagyra. Az új elgondolás lényege, hogy a késő középkorban egy olyan kríziskorszak következett be, amely alapjaiban bizonytalanította el a túlélőket, és ezért új gondolati támpontok váltak szükségessé. Az összetett válság elemei közül Hankins kiemeli, hogy mind a pápaság, mind a Német-római Császárság hatalma és tekintélye érzékelhetően csökkent, az egyház száműzetésbe kényszerült és bekövetkezett a skizma is. E jelenségek hatására Itália északi területén háborúskodó zsarnokok vetettek véget a popolo álal irányított communék (közösségi kormányzás) uralmának. De további, egymástól nagyon különböző történeti tényezők is szerepet játszottak e folyamatokban: a százéves háború után rablóbandák fosztogattak, az 1340-es években pénzügyi válság sújtotta Európát, az Ottomán törökök egyre harciasabban raboltak területet a kontinensen, éhínségek, majd pestis és más járványok dúlták a földrészt. E tényezők mögöttesét Petrarca úgy összegezte, hogy a barbarizmus morálisan letarolta Európát: „… mivel az erkölcsök megromlottak, a szellemi útkeresés utat tévesztett és az erkölcsi szokások is kifordultak magukból, nyilvánvaló, hogy a gonosz gyökeret vert az emberekben.”[2]
Az erénypolitika tanítása a fentiekre válaszul született. Az itáliai humanisták által kidolgozott nézetrendszer szerint a politikai hatalom gyakorlásának a morális erényre kell épülnie. Ez az elképzelés persze látszólag igencsak távol áll korunk politikai realizmuson edzett felfogásától, ám ha elfogadjuk a korabeli morális kritika jogosságát, az nagyon is releváns szempontokat vethet fel – még akkor is, ha persze a késő középkorban, sőt a kora modern időszakban sem volt sok remény a normák megvalósítására. De egyáltalán nem volt olyan naiv e nézetrendszer, mint ahogy esetleg a mi nézőpontunkból látszik. A humanisták ugyanis nem elvont skolasztikus bölcsességként tekintettek mondandójukra, sőt, egyik legfontosabb vitapartnerük épp a skolasztikus középkori akadémikus gondolkodás volt. Nem szabad elfelejtenünk, hogy az itáliai humanisták igencsak járatosak voltak koruk politikai életében. Nem csak az egyeduralkodók fogadták őket udvarukba, hogy tanácsot adjanak, vagy dicsőítő műveket alkossanak róluk. A szabad városokban és városállamokban is sokszor találták meg a helyüket. Hogy csak a legkézenfekvőbb példát említsem: Leonardo Bruni Firenze kancellárjaként dolgozott, vagyis a legfontosabb adminisztratív hivatalt töltötte be a városban – ami nyilvánvalóvá teszi, hogy azzal nem vádolható, hogy idegenül mozgott volna a politika világában, vagy hogy a modern kor értelmiségi szereplőihez hasonlóan csak kibicelt volna.
A humanisták nem gondolták azt, hogy az uralkodók és a politikai döntéshozók általában erényesnek születnének vagy maguktól azzá válhatnának. Ellenkezőleg. A humanista erénypolitika legfontosabb feladatát abban látta, hogy a hatalom leendő gyakorlóit (legyenek bár uralkodó családok tagjai vagy polgárifjak) alapos oktatásban részesítse. Egy olyan új oktatási program hívei voltak, amely az antik elődök munkásságával ismertette meg a tanítványokat. Ez az oktatási program azonban e tananyag révén egy egységes tudásformát ad át és alakít ki befogadójában, amit paideumának nevez Hankins, az etnológus Leo Frobenius nyomán. Hankins értelmezésében e kifejezés „az elitkultúra olyan intencionális formájára utal, amely hatalomra tör egy társadalomban, azzal a céllal, hogy megváltoztassa a társadalom tagjainak morális beállítódását és viselkedését, különösképp az uralkodó osztályét.” (2) A paideuma eredményeként kialakul egy paideia, (ennek latin változatát is használja Hankins, az institutio fogalmát) vagyis „a társadalmi technológiák olyan sora, amelynek az a célja, hogy változást idézzen elő az emberek tudatában és szívében (minds and hearts), ez alkotja annak egyik legfontosabb összetevőjét, a lélekvezetés művészetét (soulcraft).” (2)
Ezen az utolsó kifejezésen, a lélekvezetés művészete (soulcraft) fogalmán érdemes elgondolkodnunk. Ne feledjük, hogy Hankins könyvének alcímében is szerepel a kifejezés, mely magyarul így hangzik: lélekvezetés és államvezetés a reneszánsz Itáliában. De a soulcraft fogalmát nem nagyon fejti ki Hankins. Egy helyen mégis utal rá: „ahogy Platón, Arisztotelész és Konfuciusz is látta már: a lélekvezetés megelőzi az államvezetést”. (506) Lábjegyzetben pedig Rotterdami Erasmus Egy keresztény fejedelem neveltetése (1516) című könyvét is e hagyományhoz sorolja. Ám van egy további dimenziója is e kifejezésnek az eszmetörténet legújabb fejezetében. Statecraft as Soulcraft. What Government Does (Államvezetés és lélekvezetés. Amit a kormányzat tesz, 1983) címen ugyanis George F. Will, egy jelentős amerikai konzervatív publicista adott ki könyvet. Erről a szerzőről írta Michael J. Sandel: „Ha Ronald Reagan az amerikai konzervativizmus élenjáró gyakorlója, akkor George Will annak főpapja”, hozzáfűzve még: ő „a kortárs konzervatív politikai filozófia legelegánsabb hangja.”[3] Noha Sandel Will könyvével kapcsolatos kritikája érvényes lehet az erénypolitika humanista híveire vonatkoztatva is (hogy tudniillik nem biztos, hogy a demokráciát fontosabbnak tartják a jó kormányzásnál, s hogy továbbá a jó társadalomról vallott víziójuknak esetleg semmi köze sincs a politikához), Hankins lenyűgöző projektjének összefüggése Will könyvével igazolhatja a humanista erénypolitika időszerűségét a kortárs nyugati, sőt, érvényességét is Konfuciuszon keresztül az egyetemes politikai gondolkodás keretein belül is.
James Hankins: Virtue Politcs. Soulcraft and Statecraft in Renaissance Italy, The Belknap Press of Harvard University Press, Cambridge, Mass., London, 2019.
[1] A másik kiemelt előadó Jan Waszink volt, a harmadik Fabinyi Tibor lett volna, aki azonban végül nem tudott részt venni a rendezvényen.
[2] Petrarca: Res Seniles, 10.2., idézi Hankins, Virtue Politics, 8.
[3] Michael J. Sandel: Up from Individualism, New York Times, July 17, 1983, Section 7, Page 6.
