Európa helyzete a kínai–amerikai nyersanyagversenyben
Európa számára egyre kellemetlenebb igazság rajzolódik ki: gazdasági sorsa ma már döntően az Egyesült Államok és Kína közötti erőviszonyok alakulásától függ. A két nagyhatalom kereskedelmi és technológiai konfliktusa nemcsak vámokról és exporttilalmakról szól, hanem arról is, hogy ki uralja azokat a kritikus nyersanyagokat, amelyek nélkül nem működnek a haditechnikai rendszerek, az elektromos autók, az akkumulátorok, a napelemek vagy éppen a hidrogéngazdaság. Ebben a játszmában Európa sokszor nem önálló szereplőként, hanem járulékos kárként jelenik meg – úgy szenvedi el mások döntéseit, hogy közben saját stratégiai érdekeit csak részben érvényesíti.
Ennek látványos példája volt, amikor Peking 2025-ben új exportellenőrzéseket vezetett be ritkaföldfémekre és más kritikus nyersanyagokra, válaszul az amerikai vámemelésekre. A korlátozások elsődleges címzettje az Egyesült Államok volt, de a szigorítások következményeit az európai ipar érezte meg az egyik legfájdalmasabban. A ritkaföldfémek 90 százalékát Kína termeli, a német import több, mint kilenctizede kínai eredetű, és hasonló függés figyelhető meg más nagy európai gazdaságok esetében is.
Az amerikai–kínai alkudozás eredményeként ugyan átmeneti enyhülés született, Kína ideiglenesen felfüggesztette a legsúlyosabb exportkorlátozásokat, és az Egyesült Államok is visszavett a szankciókból, de ez legfeljebb lélegzetvételnyi időt jelent. A megállapodás 2026 végéig szól, ráadásul politikailag is törékeny: ha Peking nem teljesíti agrárvásárlási vállalásait vagy Washington újabb korlátozó intézkedéseket hoz, könnyen visszarendeződhet a konfliktus. Közben az európai vállalatok egyre pontosabban látják, mennyire kiszolgáltatottak: exportengedélyekre várakoznak, logisztikai késéseket nyelnek le és azzal szembesülnek, hogy egyetlen ország bürokráciája képes megakasztani teljes termelési láncokat.
A helyzet paradoxona, hogy miközben európai bizottsági elnökök, miniszterek és biztosok egymás után jelentik be az „ellenállóbb Európa” vízióját, a kontinens valójában mások közötti alku melléktermékeként kap haladékot vagy szenved el újabb csapásokat, miközben a blokkosodó világgazdaságban felértékelődik az önellátás és az egész értéklánc feletti kontroll.
A kritikus nyersanyagok feletti kínai dominancia ugyanis nem új fejlemény: Peking az elmúlt két évtizedben tudatosan építette fel kitermelési és finomítási kapacitásait. A 15 legkoncentráltabb kritikus nyersanyag közül 12-ben 50% feletti kitermelési részesedéssel bír, a ritkaföldfémeknél nemcsak a bányászatban, hanem a feldolgozásban is Kína a nélkülözhetetlen központ. Galliumban 98,7%, magnéziumban 95%, a modern elektronika alapjául szolgáló szilíciumban pedig 76,3% a kínai termelés aránya – ez a nyersanyag-fölény közvetlen geopolitikai befolyássá válik. Aki ebből a rendszerből ki akar lépni, annak években, sőt évtizedekben kell gondolkodnia.
Nem véletlen, hogy mindez az Egyesült Államokat is lépéskényszerbe hozta. A washingtoni döntéshozók számára mára világos: amíg a kritikus nyersanyag-láncok kulcsai Peking kezében vannak, addig a technológiai és katonai fölény is feltételes. Ez magyarázza, hogy az amerikai nagyvállalatok – például az autóipar szereplői – sorra kezdik átszervezni beszállítói hálózataikat azzal a céllal, hogy néhány éven belül a legérzékenyebb komponenseknél megszűnjön a kínai függés. Ez a mozgás Európát is érinti, hiszen a globális értékláncok nagy része három pólus köré szerveződik: az amerikai, a kínai és az európai piachoz kapcsolódó ipari övezetek határmezsgyéjén.
Miközben a kereskedelmi háború az északi féltekén zajlik, a kritikus nyersanyagok geopolitikájának következő fejezete Latin-Amerikában íródik. Chile, Brazília, Argentína és más térségbeli államok rézben, lítiumban, nikkelben, kobaltban és egyéb nyersanyagokban bővelkednek. Kína az elmúlt években látványosan erősítette jelenlétét a régióban: beruházásokkal, infrastrukturális projektekkel, agrárimporttal és diplomáciai tevékenységekkel (BRICS+, Kína–CELAC fórum). Ezzel párhuzamosan az Európai Unió is igyekszik felgyorsítani nyersanyag-diplomáciáját, a chilei, mexikói és andoki megállapodások modernizálásával és új lendületet adni a Mercosur-megállapodásnak.
Ám a versenyfutás nem pusztán arról szól, ki kínál jobb árakat vagy kedvezőbb beruházási feltételeket. Latin-Amerika kormányai egyre tudatosabban keresik azokat a partnereket, akik nemcsak megveszik az érceket, hanem technológiát is hoznak, helyi hozzáadott értéket teremtenek és segítenek a környezetvédelmi, társadalmi kockázatok kezelésében. Ebből a szempontból Kína gyors, államilag koordinált modellje és az EU szabályalapú, jogállami feltételeket hangsúlyozó megközelítése között valós alternatíva bontakozik ki. Hogy melyik minta lesz a vonzóbb, az nagymértékben meghatározza majd, hol épülnek nemcsak bányák, hanem finomítók, akkumulátorgyárak, feldolgozó üzemek – és ezzel együtt, hol keletkeznek tartós munkahelyek és adóbevételek.
Brazíliában zajlik a COP 2025, a kritikus nyersanyagokról szóló vita időközben belépett a klímapolitika legmagasabb szintű fórumára is. A COP30-on a résztvevő országok – elsősorban az Egyesült Királyság kezdeményezésére, az EU, Ausztrália és több afrikai állam támogatásával – azt javasolták, hogy a konferencia záródokumentuma kifejezetten foglalkozzon a kritikus ásványok fenntartható kitermelésével és kormányzásával. Ez nem pusztán technikai pontosítás: a klímadiplomácia eddig nagyrészt a kibocsátáscsökkentésről, a fosszilis tüzelőanyagok kivezetéséről és az éghajlat-finanszírozási kérdésekről szólt. Most először kerül élesen napirendre az a kérdés, hogy miből fogjuk megépíteni az átmenet technológiai infrastruktúráját – és milyen feltételek mellett.
Afrikai és latin-amerikai országok egyre hangosabban követelik, hogy a „just transition”, azaz az igazságos átmenet fogalma ne csak a fosszilis gazdaság veszteseiről, hanem a bányászat által érintett közösségekről is szóljon. Zimbabwe mint Afrika vezető lítiumtermelője már a nemzeti COP-pozíciójába is beemelte a bányászati kormányzás kérdését, Dél-Afrika, Uganda és Burkina Faso pedig a legkevésbé fejlett országok csoportja nevében szólal fel a globális szabályokért. Brazília az illegális bányászat, a korrupció és az erdőirtás elleni fellépést köti össze a kritikus nyersanyag-témával. A felismerés egyszerű, de radikális: ha az energiarendszert dekarbonizáljuk, de közben ellenőrizetlen bányászattal pusztítjuk a természeti erőforrásokat és a helyi társadalmakat, akkor nem beszélhetünk valóban fenntartható átmenetről.
Ebben a vitában Kína egyelőre óvatos: miközben a Nemzetközi Energiaügynökség becslései szerint a legtöbb kritikus nyersanyag finomításában 70 százalék körüli piaci részesedéssel bír, a COP30-on nem vállalt aktív szerepet a bányászati szabályok globális szigorításában. Peking fókusza továbbra is a fosszilis tüzelőanyagok kivezetésén, a szén-dioxid-intenzív iparágak átállításán és saját gyártókapacitásainak védelmén van. Nem nehéz belátni, hogy egy szigorú, ENSZ-szintű bányászati elszámoltathatósági keret rövid távon éppen annak a szereplőnek fájna a legjobban, amely ma a legnagyobb volumenben termel és finomít.
Európa eközben próbálja egyszerre kezelni energia-, klíma- és nyersanyag-biztonsági dilemmáit. A Kritikus Nyersanyagokról szóló rendelet és az új RESourceEU-kezdeményezés, amelyet von der Leyen 2025. október 24-én jelentett be, arról szól, hogy a következő évtizedben kötelező készletezéssel, diverzifikált importtal, új bányászati és feldolgozó projektek támogatásával, valamint kereskedelmi megállapodásokba ágyazott nyersanyag-fejezetekkel csökkentse a kínai függőséget. A Bizottság már több tucat „stratégiai projektet” azonosított, és igyekszik gyorsítani az engedélyezési eljárásokat, támogatni a kontinens kritikus nyersanyag kitermelőhelyeit.
Mindez Magyarország és a térség szempontjából sem elvont geopolitikai vita. A magyar gazdaság számára a német autóipar, az akkumulátor- és járműipari beruházások, a zöldtechnológiai beszállítói láncok fontosak. Ha ezek a láncok meginognak a kritikus nyersanyagok miatt, azt a hazai munkahelyek, adóbevételek és exportteljesítmény is azonnal megérzi. Ugyanakkor a régió – megfelelő kutatás-fejlesztési, innovációs és iparpolitikai stratégiával – a nyersanyaglánc azon pontjain is szerepet vállalhat, ahol nem a bányászat, hanem a tudásintenzív feldolgozás, újrafeldolgozás, anyagtudományi fejlesztés vagy éppen az ellátásilánc-menedzsment kerül előtérbe.
A következő évek egyik nagy kérdése tehát az lesz, hogy Európa és benne Magyarország képes-e túllépni azon a szerepen, amelyben mások kereskedelmi háborúinak passzív elszenvedője, és helyette tudatos, hosszú távú nyersanyag-stratégiára építi ipar- és klímapolitikáját. A kritikus nyersanyagok ugyanis nem csupán az akkumulátorok és napelemek alapegységei, hanem a XXI. századi szuverenitás egyik legfontosabb dimenzióját is jelentik. Aki időben felismeri ezt, és nemcsak dekarbonizálni, hanem diverzifikálni és demokratizálni is akarja az ellátási láncokat, az nem járulékos kár lesz a geopolitikai játszmában, hanem aktív alakítója a digitális és zöld átmenet új világgazdasági rendjének.
Nyitókép forrása: TRSTOK / depositphotos.com
