Sohasem volt könnyű a viszony az Európai Bizottság elnöke és az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője között. A rivalizálás elkerülésére és a békés egymás mellett élési helyzet kezelésére a Lisszaboni Szerződés óta minden ciklus sajátos megoldást dolgozott ki, ám ezek jobbára eseti megoldások maradtak. Most, úgy tűnik, ismét új helyzet állhat elő, ráadásul bonyolultabb, mint az eddigiek voltak.
A kül- és biztonságpolitikai főképviselő tisztségét ugyan az Amszterdami Szerződés teremtette meg, azonban ma ismert formája a Lisszaboni Szerződésnek és annak a megújuló ambíciónak köszönhető, amelyet a kétezres évek elején gazdasági erejének tudatása ébredő, ugyanakkor világpolitikai befolyásoló Európai Unió testesített meg. Noha az elképzelést, miszerint az Európai Uniót a nemzetközi politikai térben egy személy jelenítse meg, mindenki támogatta, a személyről és annak jogállásáról már annál több vita volt. Az uniós intézmények – leginkább a Bizottság – értelemszerűen a Bizottságon belül, vagy adott esetben a Bizottság elnökének hatásköreinél látták volna szívesen a funkciót. A tagállamok azonban nem akartak engedni abból, hogy a nemzeti kormányok ellenőrzése alatt kell állnia az új tisztségviselőnek.
Így aztán felemás megoldás alakult ki: létrejött ugyan az Európai Unió Kül- és Biztonságpolitikai Főképviselőjének intézménye, sőt a főképviselő az Európai Bizottság alelnöke is lett. Ugyanakkor kiválasztása elvált az Európai Bizottság tagjainak kiválasztásától, és – hasonlóan az Európai Bizottság elnökéhez – az Európai Tanács minősített többségére bízta a döntést. A főképviselő személye ennek következtében bekerült abba az alkucsomagba, amelyről általában az Európai Tanácsnak az európai parlamenti választásokat követő ülése dönt, és amely csomagba még az Európai Bizottság elnöke és az Európai Parlament elnöke, valamint az Európai Tanács elnöke tartozik.
A kül- és biztonságpolitikai főképviselő ilyen módon a Lisszaboni Szerződés szerint része ugyan az Európai Bizottságnak, ám megválasztásából adódóan a legitimációja alapvetően a tagállamok állam- és kormányfőihez köti. A Bizottság elnöke és az alelnökként dolgozó főképviselő közötti feszültség ebből a kettősségből adódóan mindig is érezhető volt. Catherine Ashton, aki 2009 és 2014 között töltötte be a főképviselői tisztséget, inkább a függetlenségre helyezte a hangsúlyt, kevésbé vett részt a Bizottság munkájában. Az őt váltó Federica Mogherini – aki 2014 és 2019 között volt főképviselő – már hivatala kezdetén hitet tett a szoros együttműködés mellett, alapvetően a Bizottság keretei között fejtette ki tevékenységét. Igaz, Jean-Claude Juncker, a Bizottság akkori elnöke fokozottan ügyelt is arra, nehogy bármilyen tekintetben is megsértse a főképviselő autonómiáját.
A Lisszaboni Szerződés óta eltelt időszak első férfi főképviselője, Josep Borrell viszonylag észrevétlenül végezte munkáját, így nem árnyékolta be a saját testületét geopolitikai Bizottságként definiáló Ursula von der Leyen külpolitikai irányvonalát. A tavaly hivatalba lépett volt észt miniszterelnök, Kaja Kallas azonban óriási ambícióktól fűtötten látott neki a munkának, hogy aztán csalódottan tapasztalja munkaköre és az Európai Unió szerepvállalásának korlátait. Tovább fokozta csalódottságát von der Leyen továbbra is élénken megnyilvánuló külpolitikai érdeklődése, amely hamarosan a nemzetközi politikában is a sokadik helyre rangsorolta a főképviselőt. Jó példája ennek a tekintélyvesztésnek, amikor idén februárban Marco Rubio amerikai külügyminiszter nem is volt hajlandó fogadni a Washingtonban tartózkodó Kallast.
A frusztrált kül- és biztonságpolitikai főképviselő azonban, úgy tűnik, nem adja fel, és csapata erősítésére készül. Mégpedig nem is akárkivel gazdagodik a külügyi szolgálat. Ha igazak a hírek, akkor Martin Selmayr a geoökonómiai és intézményközi kapcsolatokért felelős főtitkár-helyettese lehet a jövőben az Európai Unió külügyi szolgálatának.
Kicsoda Martin Selmayr? Az uniós intézmények informális politikáját jól ismerők számára nagyon is sokat jelentő név. Selmayr német uniós köztisztviselőként akkor emelkedett ki, amikor Viviane Reding biztos kabinetfőnökeként egyre meghatározóbb szerepet vívott ki magának és biztosának a belső politikai vitákban. Ennek mintegy elismeréseként 2014-ben már az európai parlamenti választási kampányban Jean-Claude Juncker – akkor az Európai Néppárt csúcsjelöltje – kampányfőnöke, majd Junckernek a Bizottság elnökévé választása után kabinetfőnöke, 2018-tól pedig a Bizottság főtitkára lett.
Fénykorában befolyására jellemző volt, hogy valójában őt tartották sokan a Bizottság igazi elnökének, és a „berlaymont-i szörnyeteg” elnevezést ragasztották rá. 2019 augusztusában lemondott főtitkári pozíciójáról, az általános vélekedés szerint azért, mert ekkorra már nyilvánvalóvá vált, hogy Ursula von der Leyen fogja vezetni az új Bizottságot. Azóta az Európai Bizottságot képviselte Ausztriában, illetve legutóbb a Vatikánban.
Mostani esetleges visszatérés alapvetően kavarta fel a brüsszeli intézményközi viszonyok állóvizét. Kallas Selmayrrel a háta mögött jelentősen erősödik az intézményközi tárgyalásokban, és az eddigieknél sokkal nagyobb súlyt ad az észt politikusnak. Ugyanakkor ez a lépés valószínűleg kiélezi a Bizottság elnökével fennálló viszonyokat. Ursula von der Leyen még csak jelölt volt, de már akkor nyilvánvalóvá tette, hogy nem ért egyet Selmayr vezetési módszereivel, éppen ezért sokan nem is tartották véletlennek, hogy a volt főtitkár nem Brüsszelben folytatta pályafutását.
Selmayr most nem csak a visszatérés, de egy kicsit a bosszú lehetőségét is megkapja. Kaja Kallast támogatva a legmagasabb szinten szállhat be az intézményközi csatákba egy olyan időszakban, amikor a Bizottság elnökének és az elnöki kabinetnek erősen megrendült a tekintélye. Egy amúgy is zaklatott időszakban egy ilyen fordulat biztosan azok közé tartozik, amelyet nagyon nem vár Ursula von der Leyen.
Nyitókép: Martin Selmayr, forrás: Saeima / wikimedia.org




