A vállalatok és minden más ember alkotta szervezetek is általában azért szoktak egyesülni vagy valamilyen együttműködést kialakítani, mert úgy gondolják, hogy együtt erősebbek, stabilabbak, hatékonyabbak stb. lesznek a versenytársaikhoz képest.
A méretgazdaságossági előnyök meghatározóvá váltak a globális gazdaságban: a nagyobb volumenű termelés alacsonyabb fajlagos költséget eredményez, a duplikált funkciók (pl. adminisztráció, logisztika, IT) leépítése révén csökkennek az általános költségek. A méretgazdaságosság mellett az egymást kiegészítő anyagi és szellemi erőforrások egy bővülő és jobb minőségű termék- és szolgáltatáspalettát kell, hogy eredményezzen, ami végeredményben erősebb piaci pozíciót, növekvő árbevételt és profitot jelent. A globális vállalatok ennek megfelelően folyamatosan keresik az általuk felvásárolható célpontokat, fúziós partnereket. S vizsgálják azt is, hogy egy már megtörtént fúzió vagy felvásárlás milyen részvényérték, árbevétel, EBIDTA-növekedést eredményezett. Ha nem megfelelő az elvárt eredmény vagy a körülményekben lényeges változás állt be, akkor vizsgálják a divesztálás, szétválás, kiszervezés lehetőségét is.
Minden szervezeti fúziónak vagy felvásárlásnak vannak kockázatai (amelyet mérlegelünk az egyesülés vagy felvásárlás előnyeiért cserébe) és természetesen csökken vagy adott esetben meg is szűnik egy-egy szervezet önállósága a fúzió vagy a felvásárlás révén: nem lesz két vezérigazgató, a felvásárolt entitás menedzsmentjének döntéshozatali jogosultsága csökken stb.
Ha az európai integrációt is a vállalati integráció szempontjai mentén vesszük szemügyre, akkor azt látjuk, hogy mind az Európai Szén és Acélközösség, mind az Európai Gazdasági Közösség egy klasszikus win-win típusú együttműködés volt a „részvényesek”, azaz a tagállamok szempontjából: egymással kiegészültek az erőforrások, nőtt a termelés, nőtt a piac, nőtt a tagállamok együttes piaci részesedése a világ termeléséből, kereskedelméből stb., azaz egy nagyobb tortából nagyobb szelet jutott. S mindez – a későbbi integrációval összehasonlítva – csak mérsékelt önállóságcsökkentéssel járt, emellett még a központ menedzsmentjének mérete is normális szinten maradt, azaz nem alakult ki „vízfej”.
Ezzel szemben az integráció mélyülésével, a közös politikák egyre szélesedő körével, az egyre növekvő közös költségvetéssel, amelynek egyre nagyobb része központilag kerül szétosztásra (ld. direct EU funds) igen látványosan megnőttek a „fúziós” költségek (a központi adminisztráció létszáma nagy mértékben nőtt), a hatáskörelvonás a tagállamoktól, azaz a tagállami szuverenitás csökkent. S a tagállami szuverenitás csökkenése mellett az Unió egészének a szuverenitása a világban sajnos szintén csökkent. Még az a régi mondás, hogy az „Európai Unió gazdaságilag óriás és katonailag törpe” is csak felerészben igaz: katonailag továbbra is törpe és gazdaságilag egyre kevésbé óriás…
Az elmúlt évek meghatározóbb jelentései (ld. Mario Draghi, Enrico Letta stb.) sajnos mind igen nagymértékben arról szóltak, hogy az EU gazdasági-, technológiai-, energetikai-, katonai- stb. szuverenitása milyen drámai mértékben csökkent vagy stagnált a világban. S a „részvényesek”, azaz, a tagállamok – teljes joggal – egyre kevésbé elégedettek azzal, hogy sokat fel is adtak a jogaikból és ennek ellenére a részesedésük, szerepük mégis jelentősen csökkent a világ gazdaságában, kereskedelmében, innovációjában, IT-szektorában stb. Azaz csökkent a tagállamok szuverenitása és csökkent az Unió egészének szuverenitása is a világban, ami nyilvánvalóan a legrosszabb kombináció.
Az Egyesült Királyság 2016-ban döntött a kilépésről és 2020. január 31-én lépett ki az Európai Unióból. Lord David Frost, egykori brexitügyi főtárgyaló, volt EU-kapcsolatokért felelős miniszter a Lordok Házának tagja 2025. május 8-án a Ludovika Fesztiválon tartott előadásában a Brexitet mérlegelve leszögezte, hogy az Egyesült Királyság gazdasági növekedése a Brexit óta nagyobb, mint az EU-é és a szabadkereskedelmi megállapodást két év alatt letárgyalták és két nappal előtte megkötötték Indiával, amelyet az EU 20 éve tárgyal és még mindig nincs meg. Nem említette, mert előadása után jelentették be aznap, hogy az Egyesült Királyság az Egyesült Államokkal is megkötötte szabadkereskedelmi megállapodását, míg ezzel szemben az EU-t egyelőre 50%-os vámok fenyegetik az USA részéről.
Nyilvánvaló, hogy az EU versenyképesség- és szuverenitás-csökkenése számos okra vezethető vissza, amelyből csak az egyik lehet az európai integráció minősége. A föderalisták szerint ezt még több integrációval lehetne orvosolni, míg a tagállami szuverenitást védők szerint éppen ellenkezőleg: az Unió versenyképességét és mozgásterét kevesebb integrációval és kisebb szabályozással (adminisztrációval) lehetne növelni. Az, hogy hol lesz a kettő között a kompromisszum, jelenleg a jóslás kategóriába tartozna azonban, a gazdaságtörténeti példák azt mutatják, hogy a sikeres integrációk nem csupán mélyebbek, hanem okosabbak is voltak – vagyis azok az integrációk bizonyultak fenntarthatónak és eredményesnek, amelyek sokkal inkább versenyképesség-vezéreltek és kevésbé politikailag motiváltak.
Véleményem szerint a mai EU egyik legnagyobb kihívása, hogy az integrációs mélyülés – különösen az utóbbi másfél évtizedben – kevésbé követte a versenyképesség logikáját, hanem sokkal inkább a politikai konszenzusteremtés kényszerét. Így jöttek létre olyan szabályozási vagy költségvetési elemek, amelyek bár a „közösségi” működés jegyében születtek, nem a hatékonyságot szolgálták, sőt sokszor akadályozták is.
Ahelyett tehát, hogy elvi alapon döntenénk „több” vagy „kevesebb” Európa mellett, érdemes lenne visszatérni az eredeti kérdéshez: miben lehetne tényleges versenyelőnyt elérni a világban, ha okosan osztjuk meg a hatásköröket?
Egy cégnél a tulajdonosi elvárás része ilyen helyzetekben az őszinte szembenézés és annak áttekintése, hogy mit mulasztottunk el? Az EU esetében például:
- valódi közös iparpolitika és technológiai szuverenitás erősítése
- digitális innovációban való felzárkózás vagy épp vezető szerep vállalása
- energetikai stratégia, amely nem függőségeket, hanem alternatívákat teremt
- védelmi együttműködés, amely valóban növeli az Unió globális mozgásterét
- túlszabályozottság csökkentése, amely rugalmatlanná teszi a belső piacot
- egyre bővülő adminisztratív apparátus, amely gyakran nem a versenyképesség javítását, hanem csak a rendszer fenntartását szolgálja
Ha mindezt képesek lennénk őszintén feltárni – gazdasági és szervezeti logika mentén – akkor közelebb kerülhetünk egy hatékonyabb, célratörőbb integrációhoz. Igény az volna rá!
Nyitókép forrása: Forrás: TUBS / Wikipédia
