A 2020 végén tartott Európai Tanács ülésen megszületett Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz élettartama lassan a végéhez közeledik. Az annak idején a koronavírus-járvány gazdasági hatásainak kivédésére, illetve az általa okozott károk helyreállítására szánt 650 milliárd eurós program, amely egy 359 milliárd eurós támogatási és egy 291 milliárdos kölcsönrészből áll, az eredeti tervek szerint 2026. augusztus 31-éig fogad be a tagállamok részéről kifizetési igényeket, amelyeket a Bizottság 2026. december 31-ig teljesít, befejezve ezzel az európai integráció történetének első bizottsági hitelfelvétellel finanszírozott gazdaságélénkítési programját.
Talán úttörő jellegéből is adódott, hogy a program már annak idején is nehezen született meg. A déli országok sürgetését elsősorban Franciaország karolta fel, mint ahogyan ő lett az uniós hitelfelvétel ötletének is elsődleges védelmezője. Sokan tartottak attól, hogy a Bizottság által felvett hitel, amelynek fedezetét a tagállami kötelezettségek adták, egyfajta hajtómotorrá válik a föderalizálási törekvések számára, míg mások a pénz felhasználásának hatékonyságát vitatták. A 2020-as évet végigkísérő vitát végül a német elnökség segítette dűlőre jutni, és így az utolsó pillanatban a többéves pénzügyi kerettervvel együtt elfogadott új pénzügyi eszköz, a Helyreállítási és Rezilienciaépítési Eszköz (RRF) a következő évtől a tagállamok rendelkezésére állt.
Az aggodalmak meglehetősen szigorú feltételeket szabtak. A tagállamok egy meghatározott kulcs alapján részesedtek az alap támogatási és hitel részéből is, amely forrásokat legkésőbb 2026-ig nem csak fel kell használniuk, de – mint láthattuk – gyakorlatilag el is kell számolni velük. A pénzfelhasználás megkezdéséhez a tagállamoknak úgynevezett nemzeti helyreállítási terveket kell készíteniük. A terveket a Bizottság hagyta jóvá, és egyben a tagállammal megállapodnak azokban az úgynevezett mérföldkövekben, amelyeknek a pénz felhasználása során – vagy éppen azt megelőzően, előfeltételként – teljesülniük kell. A tagállamok a teljesítés függvényében évente kétszer kérhetik a források folyósítását, amelyet a Bizottság a mérföldkövek teljesítésének értékelése után engedélyezhet.
A rendszer a születésétől kezdve bonyolultnak tűnt. Magában hordozta a tagállamok óvatosságát, amely az általuk garantált hitel visszafizetése miatt tűnt indokoltnak, valamint a Bizottság aktivista ambícióját, amely azzal vált merészebbé, hogy végre olyan eszközt kapott kezébe, amellyel ténylegesen befolyásolni tudja az országokon belüli reformokat. A rendszer összetett volta a folyamatok lassúságában bosszulta meg magát.
A tagállamok jelentős része már a nemzeti helyreállítási tervek elkészítésével késedelembe esett, mert a Bizottság által megfogalmazott szempontrendszert – amely aztán az egyedi tárgyalások során többször változott is – nehezen tudták kielégítő módon beépíteni a saját elképzeléseikbe. A tervek elkészítésénél jelentkező késedelem aztán a megvalósítás késedelmét vonta maga után. Az RRF-időszak félidejére a tagállamok már olyan jelentős elmaradásban voltak a teljesítésben, a Bizottság pedig a folyósításban, hogy az az egész program sikerét kétségbe vonta.
Ahogyan nyilvánvalóvá vált a csúszás a megvalósítás során, úgy erősödött a tagállamok részéről a törekvés, hogy a Bizottságot rábírják az eredeti 2026-os határidő meghosszabbítására. Noha a 2024-es év jelentős részében már ez volt az uralkodó téma az RRF működését illetően, a Bizottság már idén év elején szükségesnek tartotta kijelenteni, hogy nem lát lehetőséget a pénzügyi eszköz felhasználása határidejének meghosszabbítására.
A Bizottság magabiztossága azonban nem változtat azon a tényen, hogy ezidáig a tagállamok csak mintegy felét használták fel a rendelkezésre álló pénznek. Bár várható a hátralévő egy évben a kiutalások bizonyos felgyorsulása, azonban így is biztosnak tűnik, hogy a 2026-os határidő változatlanul hagyása euromilliárdok elvesztését jelenti. Mindezek fényében komoly esélye van annak, hogy a Bizottság június 4-i döntése, aminek értelmében továbbra is 2026. augusztus 31-i határidővel kell befejezni a projekteket, még nem jelenti az utolsó szót ebben az ügyben. A tagállami nyomásgyakorlás vélhetően csak nőni fog, a rendelkezésre álló idő szűkülésével.
