Fordulópont a transzatlanti politikában?
A müncheni után hétfőn, február 17-én Párizsban tartott konferencián is Európa biztonsági stratégiájának szükséges megerősítése, illetve az orosz–ukrán háború lezárásának kérdése került a középpontba.
A február 14-e és 16-a között lezajlott müncheni konferencia komoly, akár történelminek is tekinthető fordulópontot jelent a transzatlanti kapcsolatok tekintetében. A bajor fővárosban tartott biztonsági gyűlésen ugyanis alapvető törésvonalak rajzolódtak ki az EU és az Egyesült Államok álláspontjában számos ponton. Ki tekinthető legitimnek az orosz–ukrán konfliktus lezárását célzó tárgyalások lefolytatásában? Azaz elképzelhető-e, hogy az USA az európai vezetők kizárásával jut megállapodásra az immáron három éve egymással harcoló ellenfelekkel? Az európai katonai diplomáciai elit oly mértékben fenyegetőnek ítélte az elmúlt hétvégén elhangzottakat, hogy a francia elnök indítványozására hétfőn újabb gyűlést hívtak össze Párizsban nyolc európai ország részvételével.
Európa voltaképpen csak asszisztál
Az amerikai alelnök, JD Vance müncheni beszédében több kritikus témában is felborzolta az európai kedélyeket. A konferencián résztvevő több száz katonai vezető és diplomata feldúlva, sőt kétségbeesve távozott a három napos gyűlésről. Legtöbbjük valósággal úgy érezte, hogy egy világ omlott össze (legalábbis az ő világuk), egy olyan fordulat történt, amely történelminek tekinthető. Hiszen a II. világháború óta a kibillenthetetlennek hitt transzatlanti egyezmény garantálta a nemzetközi kapcsolatok, és legfőbbképpen pedig Európa stabilitását. Márpedig Münchenben ez a „kőbe vésett” egyezség számos ponton meggyengülni látszott. A finn elnök, Alexander Stubb egy „találó”, Leninnek tulajdonított idézettel jellemezte a helyzetet, mely szerint „Vannak olyan évtizedek, amelyek alatt nem történik semmi, és olyan hetek, amelyek alatt évtizedek zajlanak le”.
De valóban ennyire újdonság-e mindez az európai államok számára? Hiszen ha sorra vesszük az elmúlt évtizedek konfliktusait, akár a kilencvenes évek elején lezajlott balkáni háborút lezáró daytoni békeszerződést, akár az évtizedekig húzódó afganisztáni beavatkozást, valamennyi esetben az Egyesült Államok zárta le a szóban forgó folyamatokat. Ebből a szempontból elemezve a jelen helyzetet pedig elmondhatjuk, hogy a januárban beiktatott Trump-adminisztráció voltaképpen csak „felteszi a pontot az i-re”, azaz kiemeli egy évtizedek óta húzódó folyamat tényét, illetve hangsúlyozza annak tarthatatlanságát.
Donald Trump már az elnökválasztási kampány idején egyértelművé tette, hogy „aki nem fizet eleget, az nem részesülhet az Egyesült Államok által nyújtott védelemben”. A jelenlegi helyzet tehát nem érhette váratlanul az európai vezetőket. Hiszen a Trump-adminisztráció voltaképpen „csak beváltja az ígéreteit”. Mint ahogy mostanra már az amerikai elnök stílusát megismerhettük, korántsem meglepő részéről, hogy a szavakat tettek követik. Mindez azonban igencsak meggyengíti, sőt konkrétan veszélybe sodorja a hosszú évtizedek óta a transzatlanti egyezmény védelmét élvező Európát.
Ugyanakkor természetesen nem csupán az ukrán érdekek védelméről van szó. Az amerikai gazdasági érdekeltség egyértelmű. Ukrajna kritikus nyersanyagai olyan stratégiai előnyt jelentenek az Egyesült Államok számára, amelyek elengedhetetlenek többek között a Kínával folytatott gazdasági versengésében.
München után Párizs
Macron minden jel szerint kihasználta a választások előtt álló Németország belpolitika helyzetét, hogy ismét megkísérelje önmagát Európa vezetőjeként feltüntetni. Erre már a 2024 áprilisában a Sorbonne-on elhangzott beszédében kísérletet tett. Ezt az ambícióját azonban az – egyébként saját maga által generált és azóta is tartó – belpolitikai káosz voltaképpen keresztül húzta.
Érdekes azt is megfigyelnünk, hogy mindkét, a védelem kérdésének szentelt konferencia abban a két országban került megrendezésre, amelyek ugyan az Unió alapító államai, azonban mindketten súlyos belpolitikai, illetve gazdasági problémákkal küzdenek. Az Unión belüli erőviszonyok egyértelműen átrendeződni látszanak. Sokan Lengyelországot, az északi államokat, vagy akár Olaszországot jelölik meg az EU új vezető hatalmaként. A számok önmagukért beszélnek: Spanyolország, Lengyelország, Litvánia, Dánia, sőt még Görögország GDP-növekedése is megelőzi az egyébként hatalmas államadóssággal küzdő Franciaországét, illetve az immáron második éve recesszióban lévő Németországét.
A francia–német tengely meggyengülése mára már mindenki számára egyértelmű. Az azonban igencsak kérdéses, hogy az érintett alapító tagállamok mindezt elismerik-e. Emmanuel Macron indítványozása a hétfői rögtönzött sürgősségi biztonsági konferencia összehívására Párizsba mindenesetre nem ezt látszik tükrözni. A párizsi gyűlés apropója az a bejelentés, miszerint Donald Trump Szaud-Arábiában szándékozik tárgyalásokat folytatni Vladimir Putyinnal, méghozzá négyszemközt, azaz nemcsak az európai államok, hanem Ukrajna nélkül is.
A Nagy-Britannia, Lengyelország, Olaszország, Spanyolország, Dánia, Hollandia és természetesen Franciaország, illetve az Európai Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen és a NATO főtitkára, Mark Rutte részvételével lezajlott konferencia erre az elmúlt napokban kikristályosodott krízisre igyekezett választ találni. A közös európai fellépés, az amerikai védelem visszaállítása, illetve az EU biztonsági stratégiájának megerősítése voltak a központi kérdések.
Pánikszerű felfegyverkezés
Általánosságban véve megállapíthatjuk, hogy Európa voltaképpen megint csak reagál, nem indítványozó, aktív szereplő. A Donald Trump által már hónapok óta megfogalmazott NATO-ra vonatkozó fenyegetés konkretizálódni látszik. Emellett pedig egy olyan új geopolitikai helyzet rajzolódik ki, amely kizárná Európát az ukrán-orosz háború lezárását célzó tárgyalásokból. A párizsi egyeztető gyűlés a felgyorsuló eseményekre való reakció jele. De vajon mennyi idő szükséges a több évtizedes fegyverkezési lemaradás behozatalára?
Lengyelország áll kétségtelenül a legjobban e tekintetben: a NATO tagállamai közül a harmadik legnagyobb hadierejével rendelkező ország GDP-jének több, mint 4 %-át fordítja védelmi rendszere megerősítésére. Donald Tusk felszólította a többi tagállamot országa példájának követésére. Katonákat azonban a lengyelek nem kívánnak Ukrajnába küldeni.
A párizsi konferencián a brit miniszterelnök, Keir Starmer, késznek mutatkozott saját haderejének bevetésére Ukrajna védelmében, és garanciákat követelt Oroszországtól arra vonatkozóan, hogy ne támadja meg újra szomszédját. Ursula von der Leyen megerősítette, hogy az Unió teljes mértékben támogatja Ukrajnát, és az európai biztonsági rendszer sürgős megerősítésére szólított fel. Olaf Scholz elégedetlenségének adott hangot a békefenntartó erők mielőbbi Ukrajnába küldésével kapcsolatban, mondván, hogy ez egy igen elhamarkodott döntés volna, mivel még nem született békeszerződés.
A párizsi találkozót követően Macron elnök telefonon biztosította Volodimir Zelenszkijt, hogy beszélt az amerikai elnökkel, és hogy Európa garanciákat követel Oroszországtól egy tartós béke érdekében.
Mi ellen fegyverkezünk?
JD Vance alelnök müncheni beszédében kiemelte, hogy az igazi veszélyt nem egy esetleges orosz támadás, hanem sokkal inkább a migráció jelenti. A február 14-én felszólaló amerikai alelnök hangsúlyozta, hogy Európát nem Oroszország vagy Kína fenyegeti, hanem a legfőbb veszély magában az EU belső működésében keresendő. Demokráciáról szóló „leckéjében” Vance kritikával illette a konzervatív jobboldali erők cenzúráját. Németországi útja alkalmával az amerikai alelnök találkozott Alice Weidellel, az AFD vezetőjével. Hasonlóképpen kritizálta a román választások megismétlésével kapcsolatos döntést. Felszólalásában mindvégig a szólásszabadság amerikai értelmezésére mint a demokrácia alapkritériumára hivatkozott. Konfrontatív beszédével Vance egyértelművé tette az európai vezetők számára, hogy az Egyesült Államok új vezetése milyen politikai irányvonalat támogat.
Szövetségesünk-e még az Egyesült Államok?
A Trump-adminisztráció a védelem kérdésén túl egyéb területeken is fenyegeti a már amúgy is meggyengült Uniót, melynek több területen egyértelműen érzékelhető lemaradását a Draghi-jelentés valamennyi vezető számára tudatosított. Fokozatosan konkretizálódik ugyanis, hogy a saját belső fejlődésére összpontosító MAGA-mozgalom a kereskedelem, a technológia és a szólásszabadság kérdésében is harciasabban lép fel Európával szemben. És ezt JD Vance a napokban Münchenben elhangzott beszédében mindenki számára egyértelművé is tette.
Valóban véget ér egy korszak a transzatlanti egyezmény megkérdőjelezésével? Mindenesetre az Európai Unió és a Donald Trump vezette Egyesült Államok kapcsolata egyértelműen új szakaszba lépett. És mindez akár ugyan kényszerű, de új lendületet is adhat a „Csipkerózsika álmából” ébredező Európának, feltételezve, hogy még nem túl késő behoznia a számos területen érzékelhető lemaradást.
