Francia–német tengelyről szoktunk beszélni, amikor az európai integráció dinamikáját kutatjuk. Ha a tagállamok közötti informális rangsorról beszélünk, akkor gyakran az alapító hat tagállamot soroljuk fel, azzal, hogy a francia–német együttműködés mellett persze a Benelux országok is az európai integráció nagy nyertesei és befolyásos szereplői. Ha a mai Európai Unió belső folyamatait elemezzük, akkor gyakran szóba kerül, hogy a hagyományosan meghatározó jelentőségű, nagyoknak tekintett európai hatalmak mellett Spanyolország és Lengyelország is egyre nagyobb szerepet követelnek maguknak.
Egyetlen országról nem szokott szó esni a nyerteseket említve: Olaszországról. Arról az alapító tagállamról, amely pedig méreténél fogva a nagyok között foglalhatna helyet, földrajzi fekvéséből adódóan meghatározó jelentőségű lehetne, és amely az európai integráció első két évtizedének egyértelmű nyertese volt. Mégis, ha az országról beszélünk, akkor általában a közel 140 százalékos államadóssági mutatót, a 8,5 százalék körüli költségvetési hiányt, a belpolitikai instabilitást és a gyakori kormányváltásokat szoktuk megemlíteni. Éppen ezért, Olaszország – minden erre hajlamosító adottsága ellenére sem – általában nem szerepel az Európai Unió jövőt formáló hatalmai között.
Egészen pontosan, eddig nem szerepelt a vezető tagállamok között. Most azonban változhat a helyzet. A 2022 őszén megrendezett parlamenti választáson magabiztos győztesként szereplő hárompárti koalíció Giorgia Meloni vezetésével viszonylag hamar megcáfolta a sztereotípiákon alapuló várakozásokat az olasz kormány teljesítményével kapcsolatban. Meloni előbb a koalíción belüli viszonyokat stabilizálta, majd a hagyományosan instabil olasz belpolitikát. Ezt követően pedig egy egyre határozottabb kontúrokkal rendelkező új Európa-politikát alakított ki.
Szakítva a költségvetési kiszolgáltatottságból adódóan hagyományosan föderalista iránnyal, az Európai Konzervatívok és Reformisták szövetségének korábbi vezetője egy sokkal erősebben a kormányközi megoldásokra koncentráló irányt erősített, ami egyben hazáját a mediterrán térség meghatározó szereplőjeként tüntette fel. Kapóra jött törekvéseinek érvényesítésében, hogy Olaszország Meloni vezetésével történő magára találása egybeesik a francia és német belpolitikai válság és kormányzati bénultság, valamint az uniós intézmények ciklusváltásának időszakával.
Politikai lépéseit az eleinte szkeptikus európai belpolitikai közvélemény is egyre nagyobb elismeréssel igazolta vissza. Jól jelezte ezt az erősödést, hogy az új Bizottság elnökének megnevezése során Ursula von der Leyen annak ellenére ragaszkodott Meloni támogatásához, hogy az olasz kormányfő tartózkodott az elnök jelölése során, pártja pedig nemmel szavazott az Európai Parlamentben. A támogatásért végül Meloni megkérte az árat, és Olaszország egy, a kohézióért és reformokért felelős ügyvezető alelnöki pozíciót kapott az új Bizottságban.
Hivatalba lépése óta Melonit egyre inkább úgy kezelik az európai belpolitika szereplői és elemzői, hogy ő lehet az a politikus, aki hidat képez a hagyományos, centrista európai politikai elit és az új, feltörekvő szuverenista politikusok csoportja között. Politikai előélete és pártja ez utóbbi, az európai integrációt támogató magatartása pedig az előbbi csoport számára teszi elfogadottá. Így a mai, a két tábor között élesedő konfliktusban megkerülhetetlenné vált Meloni közvetítő szerepe.
Ezt a felismerést igazolta vissza a Politico című lap 2024. végi rangsora, amely egyértelműen Európa politikai értelemben vett legfontosabb személyiségeként nevezte meg az olasz kormányfőt, mindenki más fölé helyezve. A jó játékosnak azonban nemcsak tehetsége, de szerencséje is van. Meloni felemelkedését a francia és német belpolitikai válságon kívül Donald Trump győzelme is segíti. A két vezető közötti viszonyban az olasz miniszterelnök az ideológiai közelség mellett hangsúlyosan szerepelteti hazáját is, az Európai Unió új, a német–francia együttműködés utáni időszakának vezető hatalmaként.
Az amerikaiak vissza is igazolják a nekibátorodó olasz ambíciókat. Trump elnöki beiktatásán Meloni volt az egyetlen olyan résztvevő, aki az Európai Unió valamelyik tagállamának vezetőjeként kísérhette figyelemmel az ünnepséget. Mára pedig az olasz külpolitika hivatalos doktrínájává vált nem csak a hídszerep ellátása az Európai Unió és az Egyesült Államok között, de az is, hogy Olaszország az európai belpolitikában is vezető szerepet lásson el azzal, hogy közvetít a tagállamok és az uniós intézmények között.
Ambiciózus célok, amelyek megvalósításához jó csillagzat alatt áll neki Olaszország. A jövő és az európai integráció nagy kérdése is, hogy a tartósan gyengélkedni látszó Franciaország és Németország mellett Olaszország mennyiben lesz képes megszervezni saját új vezető szerepét, akár más tagállamokkal együttműködve. Siker esetén napjainkban a jövő Európai Unióját láthatjuk kibontakozni a szemeink előtt.
Kép: Euractiv
