Az elmúlt héten tartották az Unió misszióvezetőinek éves gyűlését Brüsszelben. Ezen alkalomból az apparátus vezetője, az Európai Unió kül- és biztonságpolitikai főképviselője, Kaja Kallas és a Bizottság elnöke, Ursula von der Leyen elnök is külpolitikai programadó beszédet intézett az egybegyűltekhez.
A találkozó („EU Ambassadors Conference”)[1] fajsúlyos esemény, hiszen évente egy alkalommal rendezik meg, s azon az EU valamennyi tagállamba, illetve harmadik államba és egyéb intézményhez delegált misszióvezetője (praktikusan közel 200 nagykövet) jelen van és vitathatja meg az Unió nemzetközi kapcsolatait. A fórum azonban csak címében konferencia. Nem egyszerűen eszmecsere ez, hanem eligazítás is. Az itt elhangzó beszédek célja nem elméleti, hanem nagyon is gyakorlati: milyen üzeneteket kell az Unió külképviselet-vezetőinek közvetíteniük, milyen ügyekben kell hangsúlyosan fellépniük és milyen ügyekben mutathatnak rugalmasságot vagy várnak elő tőlük határozott kiállást.
A konferencia jelentőségét ez alkalommal tovább erősítette, hogy az új von der Leyen Bizottság első alkalommal tartott ilyen konferenciát most. Igaz ugyan, hogy a misszióvezetők számára a Bizottság elnöke nem volt ismeretlen, azonban „közvetlen főnökükkel”, Kaja Kallasszal – legalábbis új mandátuma szerinti pozíciójában – még nem találkoztak. Mindez tehát lehetőséget adott Kallas részére egy vezetői bemutatkozásra is, s arra, hogy elképzeléseit illetően „irányba állítsa” az uniós diplomácia helytartóit.
Érdekes kérdés volt továbbá, hogy a két vezető, von der Leyen és Kallas, az azonos külpolitikai témáról azonosan nyilatkozik-e: ugyanazt mondják-e és ugyanolyan hangsúllyal. Fontos emlékeztetni, hogy a főképviselő, az elsődleges uniós jogban meghatározottak szerint, nagyon speciális, kiemelt jogállást élvez: a főképviselő az EUSz[2] szerint a Bizottság első alelnöke, az Európai Tanács nevezi ki, s ő irányítja az EU kül- és biztonságpolitikáját és a soros elnökségtől függetlenül ő vezeti a KüT üléseit. Következésképpen a főképviselő jogilag is rendkívül megerősített hatalmi pólust tud képezni a Bizottságon belül és – személyes rátermettségtől is függően persze – kifelé is.
A konferenciát, február 3-án Kallas nyitotta meg, rövid, de kifejezetten kemény hangvételű – „Russia is an existential threat to us all” – beszédet tartott – különösen az orosz–ukrán háborúval kapcsolatban. Kallas elmondta, hogy fontos a mielőbbi béketeremtés, de ahhoz, hogy tartós lehessen, rá kell szorítani a Kremlt, hogy megváltoztassa a céljait (ti. Kallas szerint „egész Ukrajna bekebelezését”). Mivel a főképviselő szerint az agresszor csak az erő nyelvét beszéli, Európának is keményebbnek kell lennie vele szemben („We cannot loosen the grip now.”) Úgy nyilatkozott, hogy szerinte a szankciók működnek, az orosz gazdaság szenved, s az EU teendője azt kitalálni, hogy miként lehet Ukrajna számára további finanszírozási megoldásokat kialakítani.
Beszédében ezzel egyidejűleg kevesebb figyelmet szentelt az EU nemzetközi gazdasági tranzakciókban betölteni tervezett szerepének. Noha említette a Mercosur és az EU–Mexikó megállapodásokat és több más kereskedelmi partnert, a beszéd központjában egyértelműen a biztonságpolitikai gondolat állt. A főképviselő nem hagyta szó nélkül a kínai relációt sem: Kallas szerint Kína az Unió „stratégia versenytársa”, úgy vélekedett, hogy az EU-nak nem szabad megismételnie ugyanazt a hibát, amit Oroszországgal kapcsolatban elkövetett, azaz a függőség kialakulását. Kifejezetten hangsúlyozta, hogy amennyiben Európa érdekei úgy kívánják, meg tudjuk valósítani a „de-risking-et” (praktikusan a (részleges vagy szektorális) leválást) Kínától.
Oroszország tekintetében a másnapi keynote speech-et tartó von der Leyen elnök sem volt puhább. Figyelemreméltó ugyanakkor, hogy míg az elnöki beszéd első harmada a jelen geopolitikai valóságának értelmezéséről, második része a gazdasági-kereskedelmi kapcsolatok fejlesztésének lehetőségeiről szólt, s csak az utolsó részben tért ki az Európa keleti felén fennálló biztonságpolitikai kihívások rendezésére, a Főképviselő beszédének döntő hányadát az orosz–ukrán háború töltötte ki.
Von der Leyen leszögezte, hogy meg kell érteni, megváltozott a világ, s ehhez igazodó módon Európának egy közvetlenebb, fókuszáltabb külpolitikára van szüksége. Az új realitás pedig az, hogy a globalizáció kora leáldozott, s egy „hiper-kompetitív és hiper-tranzakcionális” érába érkeztünk meg. S ebben az új időszakban az elmúlt hetven évben kialakított normák és azok érvényesülése többé nem vehető biztosítottnak (azaz az ún. „rules-based order” véget érni látszik).
Mindebből arra a következtetésre jutott, hogy nem szabad forrófejűnek lennünk, az Uniós diplomácia nem lehet öncélú, hanem annak az európai polgárokat kell szolgálnia. Hozzátette, hogy ebben az új korszakban olyan országokkal is együtt kell működnie az Európai Uniónak, amelyek ugyan nem like-minded-ok, azonban bizonyos érdekegyezést lehet köztük és az EU között találni. Sőt, később úgy nyilatkozott, hogy ha kölcsönösen előnyös ügyletet lehet kötni, akkor Európa kész ilyenbe bocsátkozni, méghozzá úgy, hogy ahhoz ideológiai megkötést nem kapcsol az EU („and a deal with us, comes with no hidden strings attached”). „Akinek füle van, hallja meg!” – az Európai Bizottság elnöke azt mondja, immár nem is teljesen virágnyelven, hogy az eddigi, dogmatikus-ideologikus külpolitikán változtatni kell, s át kell állni érdekalapú, realista külpolitikára. Ismerősen csengenek ezek a gondolatok Magyarországon, csak itthon ezt gazdasági semlegességnek, más néven „konnektivitásnak” nevezik. Úgy tűnik, a magyaroknak nemcsak igazuk lesz, hanem már igazuk is van.
Kínával kapcsolatban von der Leyen Kallasnál jóval mértéktartóbb volt. Bár megemlítette, hogy az EU, ha szükséges, kész a „de-risking-re” is Kínával, azonban úgy látta, hogy a kereskedelmi kapcsolatok jelentős része kölcsönösen előnyös a két világpolitikai szereplő között, és van tér arra, hogy mindezt továbbfejlesszük. A főképviselő kissé impulzív megközelítésével szemben von der Leyen inkább a tranzakciós nyelvet kezdte el használni. Ez annál is inkább indokolt lehet, mert a kibontakozó amerikai–kínai és amerikai–európai vámháború (illetve vámok körüli bizonytalanság) természetes módon erősítheti az európai–kínai kereskedelmi kapcsolatokat. A „de-risking” szükségtelen hangsúlyozása ugyanakkor egyébként kiaknázható előnyöktől foszthatja meg mindkét utóbbi szereplőt.
Egység volt ugyanakkor a két vezető között az orosz–ukrán háború megítélése kapcsán: von der Leyen, kifejezetten nevén nevezve az orosz elnököt, rögzítette, hogy annak célja Ukrajna kapitulációja, amelyet követően véleménye szerint Putyin a következő európai célpont felé fog fordulni – korábban is így járt el ugyanis. Véleménye szerint ezért a háborúban nemcsak Ukrajna jövője forog kockán, hanem Európáé is. Von der Leyen szerint következésképpen minden mást megelőző cél az ukrán ellenállás megerősítése. Elmondta, hogy az EU mostanáig 134 milliárd euróval támogatta már Ukrajnát. Ezt azonban ki akarja egészíteni fegyverek és lőszerek azonnali szállításával – béke ugyanis az elnök szerint csak Ukrajna katonai és pénzügyi megerősítése révén érhető el.
Ezzel egyidejűleg az EU-nak a lehetséges legnagyobb nyomást kell kifejtenie Oroszországra véleménye szerint. Elmondta, hogy az oroszok szenvednek a magas inflációtól és kamatlábaktól, valamint, hogy az Unió tizenhatodik szankciós csomagja előkészítés alatt áll. Von der Leyen hozzátette, hogy mindez az igazságról szól: „egy olyan világban, amelyben méret és a súly tényező, ahol a kis államokat könnyebben meg lehet fenyegetni, közös érdekünk, hogy az európai családot egyesítsük”. Mindebből arra konkludált, hogy éppen ezért 2025-ben komoly előrelépést szeretne elérni a tagjelölt országok (érdemalapú) csatlakozása kapcsán.
Mint minden ország nagyköveti fóruma, az EU misszióvezetőinek éves találkozója is komoly jelentőséggel bír – azok a diplomáciai vezetők, akik az EU-t számtalan tagállamban, illetve az Unión kívül képviselik, itt kapnak személyes benyomást nemcsak a „mondanivalóról”, azaz a képviselendő álláspontról, hanem arról is, hogy a vezetők mennyire eltökéltek, miképpen juttatják kifejezésre, illetve hangsúlyozzák az egyes üzeneteket. Ahogy a régi igazság szól: „nemcsak az a fontos, hogy mit mondanak, hanem az is, hogy hogy mondják.”
A múlt heti fórumon az Unió külkapcsolataiért felelő vezetők meglehetősen határozottan mondták, s kétséget sem engedtek (legalábbis egyelőre) afelől, hogy az EU felismeri az új geopolitikai valóságot, azaz azt, hogy a power politics visszatér, a rules-based international order szerepe hanyatlani látszik, s éppen ezért az EU-nak is meg kell erősítenie önmagát, s a világpolitika játékát annak új szabályai szerint kell játszani, hacsak nem akar kimaradni abból. E tekintetben a csatlakozni kívánó országokkal való tárgyalások előmozdítása és a tranzakciós gondolkodás térnyerése mindenképpen üdvözlendő, még akkor is, ha a de-risking, illetve de-coupling gondolatok mindkét vezetőnél megjelentek.
Biztonságpolitikai szempontból továbbra is kétségtelennek, sőt, egyre erősebbnek tűnik az EU elköteleződése Ukrajna támogatása kapcsán, amelyet a héten esedékes müncheni biztonságpolitikai konferencia azonban árnyal – kérdés, hogy a hírek szerint az ott esetleg bemutatásra kerülő amerikai béketervek miképpen alakítják ezt az eltökéltséget.
Jegyzetek
[1] europa.eu
