Az európai vezetők a Budapesti nyilatkozattal tavaly novemberben hitet tettek amellett, hogy az Unió előtt álló (és az Unió hatáskörébe tartozó) kérdésekben a politikumnak, azaz az Európai Tanácsnak kell irány szabnia, azt nem kívánják átadni sem a Bizottságnak, sem a Bizottság elnökének. Utóbbiak feladata ugyanis az iránymutatásoknak megfelelő szakmai javaslatok kidolgozása és azok végrehajtása (lenne). Nehéz azonban a szellemet visszazárni a palackba, ha egyszer kiszabadult, s az intézmények közötti belső határköri összeütközések, a fellendülés helyett csak Európa tehetetlenségét fokozzák. Kiemelt fontosságú ezért, hogy milyen elképzelésekkel kívánja megerősíteni az Uniót a Bizottság a következő öt évben – ebből kaptunk most ízelítőt von der Leyentől.
Európa nincs jó bőrben. A magyar kormány régóta mondja ezt, de a lendületmegmaradás –fogalmazzunk így – mostanáig vitte-vitte tovább az öreg kontinenst, benne mindannyiunkat, s ez az erőhatás egyre csak húzta maga után a szakpolitikákat is: egyre több, egyre bonyolultabb, és sokszor a versenyképesség szempontjaira egyre kevésbé tekintettel lévő újabb és újabb jogalkotási kezdeményezések születtek, amelyek – ismét sajnos – sokszor elérték a tényleges „joggáválás” fázisát is. A gödröt, amelyben vagyunk, sikerült még mélyebbre ásni.
Pedig jöttek az intő jelek nemcsak tagállami szereplőktől, gondolkodóktól, think-tank-ektől, hanem az ipar szereplőitől, s legutóbb már a Bizottság saját megbízottjaitól, Letta és Draghi uraktól is, hogy nagy a baj. A világrend változik, sőt megváltozott, s Európa ismét lemarad. Nem az forog kockán, hogy éllovasok lehetünk-e, hanem a lemaradás mértéke. A harangot már kongatjuk egy ideje, lassan nem tudjuk, hogy ez még a vészharang vagy már a lélekharang-e.
A remény azonban örök, vannak is biztató jelek, hogy ha ugyan későn is, de a lecsúszás lendülete majdcsak elül, sikerül talajt fogni, és Európának onnan, még egyszer, sokadszor nekirugaszkodni. Az erőgyűjtés világos jele volt a novemberben a magyar elnökség alatt tető alá hozott Budapesti nyilatkozat az új európai versenyképességi megállapodásról. A nyilatkozat világosan rögzíti, hogy a „politikacsinálás”, vagy szabatosabban: az Unió működéséhez szükséges lendület biztosítása, azaz az általános politikai irányvonalak és prioritások meghatározása, Európában (is) a politikai testület, azaz az Európai Tanács feladata.
A dokumentum ennek megfelelően rögzíti a stratégiai célkitűzéseket, felhívva a figyelmet arra, hogy azokat minden intézménynek és más érdekeltnek végre kell hajtania, s azokat az Európai Tanács rendszeresen ellenőrizni fogja, a jövőben is fenn kívánja tartani magának a jogot arra, hogy további iránymutatásokat adjon.
A végrehajtás pedig elsősorban az uniós szakmai döntés-előkészítő intézményének, a Bizottságnak a feladata. A jelen írás éppen azon a napon jelenik meg, amelyre von der Leyen elnök az EiT iránymutatásait leképezni hivatott (illetve leképezni remélt) cselekvési tervét, az ún. „Versenyképességi Iránytűt” (”Competitiveness Compass”) az előrejelzések szerint nyilvánosságra fogja hozni.
Vannak azonban előzetes jelek, amelyek alapján a cselekvési terv egyes alapvető jelentőségű elemeire számítani lehet. Az elmúlt héten szerdán az Európai Parlament plenáris ülésén tartott beszédében az Európai Bizottság elnöke a következőket említette, amelyek alapján komolyodhat a reményünk a tekintetben, hogy Európa talán tényleg ébredezni kezdett. Von der Leyen mindenekelőtt elmondta, hogy értékei megvédéséhez Európának gazdasági erővel kell rendelkeznie. „Jobb később, mint soha” – mondhatnánk. A felismerésnek álcázott kijelentés csak azért fájdalmas, mert Magyarországon évek óta tudjuk, hogy a politika egyik vastörvénye szerint az „igazság erő nélkül keveset ér”. A kérdés most már azonban az, hogy milyen lépések fogják követni ezt a „felismerést”. Az elhangzott beszéd szerint a Bizottság következő öt éves munkájának „Sarkcsillaga” a versenyképesség lesz, amellyel kapcsolatban három alcélt fogalmaztak meg: az innovációs szakadék bezárását, a dekarbonizáció és a versenyképesség összehangolását, harmadrészt pedig a gazdasági ellenállóképesség és gazdasági biztonság megerősítését.
Az innovációs szakadék von der Leyen szerint nyilvánvaló ördögi kört teremtett: az alacsony mértékű beruházások alacsony innovációs kedvet hoztak magukkal – ebből kitörni pedig nem lehet pusztán a közfinanszírozásra támaszkodva. Szükség van a magántőke bevonására is. Mindehhez pedig elengedhetetlen egy megfelelő, európai szintű tőkepiac létesítése, amely az uniós vállalatok, s kifejezetten is a startupok számára forrást tud biztosítani. Von der Leyen kifejezetten megnevezte, hogy ehhez egy Európai Megtakarítási és Beruházási Uniót kíván létrehozni, méghozzá európai pénzügyi termékekkel, új ösztönzőkkel a kockázati tőke számára, és általában is a tőke szabad áramlásának biztosításával.
Másrészt, a Bizottság – ismét csak Magyarországon sokszor elmondottak után – be-, illetve elismerte, hogy az energia ára Európában bizony jóval meghaladja a versenytársaknál (értsd: az Egyesült Államokban és Kínában) tapasztalhatót. És ennek az árkülönbségnek sajnos szerkezeti okai vannak – Európának nincsen elegendő saját energiaforrása. Az elnök úgy vélekedett, hogy erre megoldást kell találni, az árakat le kell szorítani, méghozzá úgy, hogy mindeközben Európa teljes egészében kivezeti az orosz fosszilis energiahordozókat. A megoldási javaslat szerint tovább kell fokozni az egységes Energia Uniót, még több hálózati kapcsolatra van szükség, valamint (a tőkepiaci unió segítségével), még több beruházás kell a megújuló iparágakba: fúziós technológia, geotermikus fűtés és az akkumulátoripar került elő példaként. Ez így ebben a formában nem túlságosan konkrét, s különösen nem látszik benne a megoldás a közeljövőre nézve. Mégis, ami a reményt adja, az az, hogy von der Leyen megemlítette, hogy februárban a Bizottság egy energiaipari tervet is be fog mutatni, amely a várakozások szerint fordít a logikán: nem a zöldítésnek rendeli alá az ipart, hanem a dolgok természetes rendjét követve azt keresi majd, hogy az ipar energiaigényeinek kielégítését miként lehet megújulók felhasználásával elősegíteni. Magyarországon mondjuk ezt már egy ideje: érdemes a dolgokhoz józan ésszel hozzáállni.
És végül, a gazdasági ellenállóképesség és biztonság. Az elnök elmondta, hogy 2024-ben az Unió több, mint 35 új nemzetközi kereskedelmi megállapodást kötött annak érdekében, hogy biztosítsa az EU kritikus nyersanyagokhoz való hozzáférését. Alig hihető, de elhangzott az is, hogy a Draghi-jelentés egyik alapvető ajánlását is megfogadta a Bizottság: „szélesíteni kell a gazdasági kapcsolati hálót…” Magyarországon a gondolat nem ismeretlen – hazánk évek óta hirdeti minden nemzetközi fórumon a konnektivitás fontosságát, sőt elengedhetetlenségét. Aminek, tegyük hozzá, nemcsak gazdaság-, de biztonságpolitikai előnye is számos van.
A dolgok néha akkor zökkennek vissza a rendes kerékvágásba, amikor már nagyon rossz helyen vannak. A gazdaságot az ideológiával keverni – mint az sokadszorra is bebizonyosodott – nem egyszerűen tévedés, hanem kifejezetten ártalmas. Úgy tűnik azonban, hogy mind a versenyképesség erősítésének szükségessége mint cél felismerésénél, mind az alcélok tekintetében a Bizottság (legalábbis részben) elmozdult az ideologikustól a pragmatikus felé, ez pedig erős reményeket ad ahhoz, hogy az utánunk jövő generáció is egy magabíró Európában élhet majd.