Megkezdődtek a XXXIII. Olimpiai Játékok, melynek péntekre, a mai napra kitűzött és nagy várakozások kísérte megnyitó ünnepsége nézőrekordra esélyes (akár egy milliárdan is követhetik a ma esti ceremóniát világszerte). Azonban a versengés nem csupán ennek a világméretű sporteseménynek a keretein belül zajlik, hiszen a küzdelem már több mint két hete tart a francia belpolitika porondján. A Nemzetgyűlés Macron elnök által a június 9-i EP választások eredményének fényében bejelentett feloszlatása óta a francia belpolitikai élet nem talál ki az útvesztőből. Azaz politikai patthelyzet állt be az Unió egyik alapító, illetve annak történelmi és politikai tengelyét mindezidáig meghatározó kulcsállamában.
A francia elnök kedden, július 23-án este szólalt fel először a nemzetgyűlési választások második fordulója óta. A többek által igen arrogánsnak ítélt beszédében Emmanuel Macron voltaképpen egy „business as usual” stratégiát vázolt fel. Elismerte ugyan az elnöki többség választási vereségét és felvállalta június 9-i döntését, ugyanakkor hangsúlyozta, hogy semelyik pártcsoport nem ért el abszolút többséget, azaz „semelyikük nem került ki győztesként” a választásokból. Kiemelte azt is, hogy ez a helyzet együttműködésre kötelezi a Nemzetgyűlésben képviselt pártokat, mintegy új fejezetet nyitva ezzel a francia belpolitikai életben. A pártokat ily módon koalíciós megegyezésre szólítja fel az ország talpraállítása érdekében, több ízben hangsúlyozva, hogy a választásoknak nincs igazán nyertese.
Az elnöki beszéd előtt egy órával az Új Népfront egy újabb nevet javasolt a miniszterelnöki pozícióra, a civil társadalom soraiból választott Lucie Castets személyében, a felvetést Emmanuel Macron felszólalásában jóformán figyelemre sem méltatta, mondván: „a kérdés nem az, hogy ki kerül a kormány élére, hanem hogy ki kerül többségbe a Nemzetgyűlésben”.
A remekül időzített, az olimpiai játékok első hivatalos eseményeinek előestéjén a Trocadéro-n megrendezett elnöki interjúból az is kiderült, hogy a jelek szerint nem számíthatunk új kormányfői kinevezésre augusztus közepe, azaz az Olimpia vége előtt. Ha pedig a Paralimpia záró dátumát is figyelembe vesszük (márpedig ez utóbbi jelentőségét Macron több ízben is hangsúlyozta), akkor akár szeptemberig is elhúzódhat az új miniszterelnök kinevezése. Hozzá kell tennünk ugyanakkor, hogy Franciaország nem marad ez alatt az idő alatt kormány nélkül, hiszen egy aktuális ügyekért felelős kormány (gouvernement d’affaires courantes) a helyén marad, biztosítva ezzel az állam működésének folyamatosságát.
A Nemzetgyűlés legtöbb (193) képviselői helyét betöltő, és ily módon magát a választások győztesének tartó Új Népfront már a július 7-i második forduló estéjén felszólította Emmanuel Macron-t, hogy „tartsa tiszteletben a nép akaratát”, és soraikból nevezze ki az új miniszterelnököt. Azonban a baloldali koalíció azóta sem tud konszenzusra jutni a miniszterelnöki jelöltet illetően: Huguette Bello, a Réunion sziget regionális tanácsának elnöke után kedden az LFI (Lázadó Franciaország) által túlzottan Macronpártinak titulált közgazdász és környezetvédelmi szakember, Laurence Tubiana is visszavonta pályázatát.
Ez a döntésképtelenség egyre inkább lejáratni látszik a baloldali pártokból június 9-ét követően rendkívüli gyorsasággal összekovácsolt pártcsoportosulást. Az LFI-ből kizárt François Ruffin keddi felszólalása szerint a „cinikus számítgatások” miatt a baloldali koalíció lekésett arról a lehetőségről, hogy az ország leendő kormányának az élére kerüljön, mivel mostantól életbe lép a Macron elnök által meghirdetett „olimpiai fegyverszünet” (trêve olympique). A zölt párt főtitkára, Marine Tondelier pedig egyenesen szégyenről és a választópolgárok megcsúfolásáról, illetve az LFI-vel folytatott tárgyalások felfüggesztéséről beszél.
Tegyük hozzá mindehhez pontosításképpen azt is, hogy az alkotmány 8-as cikkelye szerint egyedül a köztársasági elnök nevezheti ki a miniszterelnököt. Ugyanakkor semmi nem kötelezi arra, hogy a legtöbb képviselői helyet elért párt soraiból válassza azt.
A Nemzetgyűlés kulcspozícióinak betöltése jelentette a politikai csatározások újabb színterét. Az elnök mellett az alelnököket is magába foglaló 22 fős hivatal, illetve a 8 állandó bizottság (kulturális és oktatásügyi, gazdasági, külügyi, szociális, honvédelmi, fenntarthatóság- és területrendezési, pénzügyi és jogi) elnökeinek a megválasztására a július 18-i első ülésen került sor.
Az elnök kedd este elhangzott felszólalásának hallatán több elemzőben is felmerült az az elképzelés, miszerint Macron kezdettől fogva kikalkulálta volna ezt a jelen helyzetet. Hiszen az idő neki kedvez, és ehhez még az Olimpiai játékok idejére meghirdetett „türelmi időszak” is hozzájárul. Egyre inkább kirajzolódni látszik egy Emmanuel Macron körül felépülő esetleges koalíció árnyéka, amely, az Ensemble (Együtt) elnöki pártcsoportosulás mellett a republikánus jobboldalt és a szocialisták egy részét is magába foglalná – centrumvonal mentén. Az újonnan átnevezett Köztársasági jobboldal (Droite républicaine) frakcióvezetője, Laurent Wauquiez, hétfőn egy „sürgősségi törvényhozási paktumot” hirdetett meg, az ország megbénulásának elkerülése érdekében.
Ez irány stratégiáját az is bizonyítja, hogy Gabriel Attal miniszterelnök lemondását a Nemzetgyűlés első, július 18-i ülését megelőző napon elfogadva lehetővé tette, hogy az általa januárban kinevezett kormány ily módon felmentett tagjai már mint szavazati joggal rendelkező képviselők szavazhassanak a kulcspozíciók betöltéséért folyó voksoláskor. Igen egyértelműen ennek köszönhető ugyanis az az eredmény, amely az eddig is a Nemzetgyűlés elnöki funkcióját betöltő makronista Yaël Braun-Pivet-t juttatta ismét a francia köztársaság harmadik legfontosabb posztjára. Tegyük hozzá, Braun-Pivet összesen tizenhárom szavazattal előzte meg a Népfront jelöltjét, a 74 éves kommunista képviselő André Chassaigne-t. Az Attal-kormány 17 volt minisztere képviselőként szavazott. Az alkotmány a hatalmi ágak szétválasztását garantáló 23-as cikkelyére hivatkozva az LFI július 20-án fellebezést nyújtott be az Alkotmánybírósághoz.
Az előrehozott nemzetgyűlési választások eredményeképpen kialakult három blokk egyike sem képes tehát önállóan kormányt felállítani. Illetve ezt, amennyiben mégis megtenné, azt a többi párt pillanatok alatt egy bizalmatlansági indítvány benyújtásával ellehetetlenítené.
Azt a kérdést is érdemes feltennünk, hogy voltaképpen ki is nyerte meg a választásokat? A Nemzeti Tömörülés kapta a választópolgárok legtöbb, mintegy 11 millió, szavazatát. Viszont a francia kétfordulós, többségi választójogi rendszer szabályai szerint a Nemzetgyűlésbe csupán a harmadik erőként került be, és a múlt hét csütörtökön lezajlott szavazás eredményeképpen egyetlen nemzetgyűlési pozícióhoz sem jutott. Még Macron elnök is megjegyezte kedd esti beszédében, nem tartja helyesnek, hogy a Nemzeti Tömörülés nem kapott pozíciót a Nemzetgyűlés hivatalában (ehhez ugyanakkor azt is hozzáteszi, hogy a hatalmi ágak szétválasztásának értelmében ebben ő mint köztársasági elnök csak a személyes véleményét fejezheti ki).
A Marine Le Pen nevével fémjelzett párt ezen eredmények láttán rájuk nemigen jellemző hallgatásba burkolózott, amely már önmagában is elgondolkoztató. Kommentárjában Le Pen „a törvényt lábbal tipró intézménynek” titulálta a Nemzetgyűlést, hangsúlyozva, „annak ellenére, hogy a franciák ez alkalommal igencsak másképpen szavaztak, mint 2022-ben, Ursula von der Leyen ismét az Európai Bizottság, Yaël Braun-Pivet pedig a Nemzetgyűlés elnöke lett. Azaz semmi nem változott, a választópolgárok véleményét nem vették figyelembe”. A Nemzeti Tömörülés minden jel szerint egy „kiváró stratégia” sáncai közé vonul, a 2027-es elnökválasztásra koncentrálva.
Amit biztosra vehetünk az az, hogy a kedd esti elnöki beszéd olaj a tűzre, a baloldal ugyanis már Macron lemondásának lehetőségét is felveti. Ugyanakkor az elnök ezt a hipotézist egyértelműen visszautasítja, hangsúlyozván, hogy „a franciák két alkalommal is őt hatalmazták fel ezzel a küldetéssel, amelynek mindvégig eleget kíván tenni”.
Hogyan tovább? Macron elnök kedd esti beszédében hangsúlyozta, hogy nem szándékozik a Nemzetgyűlést újra feloszlatni. (Tegyük hozzá, erre az alkotmány értelmében amúgy is csak egy év múlva, azaz 2025 júliusában kerülhetne sor.) A jelenlegi patthelyzet állandósulhat tehát, amely akár egy permanens kormányválságot – illetve nélküliséget – is eredményezhet, mint például Belgiumban. Sokan hivatkoznak külföldi példákra, ugyanakkor egyik sem igazán alkalmazható a francia helyzetre. Hiszen ne veszítsük szem elől azt a tényt, hogy Franciaország az Unió egyetlen atomhatalma, nem föderációs állam, mint Németország, továbbá az EU-n és általában véve a világpolitikában betöltött szerepe révén pedig nem igazán hasonlítható a nyelvében és kultúrájában egyaránt megosztott, föderális belga királysághoz.
Az ötödik köztársaság reformjának szüksége egyre több politikusban látszik tudatosulni. Mások úgy értelmezik, hogy éppen ez a krízis hivatott a francia demokráciát a „helyére billenteni”.
Jogosan tehetjük fel a kérdést, hogy mik lehetnek ennek a belpolitikai patthelyzetnek a következményei Franciaország uniós, illetve általában véve nemzetközi politikájára nézve?
Ami pedig magát az Olimpiát illeti, „a világot a béke szigeteként fogadó országot” képviselő Emmanuel Macron biztosított mindenkit arról, hogy valamennyi intézkedés megtörtént a lehető legbiztonságosabb körülmények megteremtésére.
Kezdődhet (illetve folytatódhat) tehát a versengés és a szurkolás!
Nyitókép forrása: Flickr
