Ami jól működik a festészetben, nem feltétlen vezet jóra a politika, a jog és a nemzetközi kapcsolatok területén. Ideje, hogy az „összkép” helyett a részletek is számítsanak.
Az Európai Parlament az őszi ülésszak első ülésén, 2022. szeptember 14-én ismét vitát tartott a jogállamiság Magyarországi helyzetéről, majd szeptember 15-én újabb állásfoglalást fogadott el, amelyben már megszokott módon lesújtó véleményt fogalmazott meg hazánkról. A vitára Ursula von der Leyen bizottsági elnök „State of the Union” beszéde után került sor, mikorra az ülésterem látványosan kiürült. Ez utalhat arra, hogy a téma kezd kissé unalmassá válni még a jogállamisági csatákat erőltető Brüsszelben is, de azt is mutathatja, hogy a mainstream képviselők nem akarnak szembesülni az ilyen viták során óhatatlanul felmerülő ellenérvekkel. Utóbbi ugyanis akár kellemetlen helyzetbe is hozhatja a nyilvánosság előtt a Brüsszelben általában biztos többség kényelmében Magyarországot „diktatúrázó” politikusokat. Erre a legutóbbi ülésen is volt példa.
Történt ugyanis, hogy Paulo Rangel portugál szocialista EP képviselőt – miután a parlamenti pódiumon régi versenyzőként rutinosan bemutatta a magyar demokrácia és alkotmányosság helyzetét elítélő „kötelező gyakorlatát”, és már éppen a „meghajlás-levonulás” résznél tartott – az ülést levezető elnök megkérte, hogy maradjon még állva néhány percet. Ez az eljárás abban az esetben, ha a képviselő felszólalásával kapcsolatban egy másik képviselő azonnali, úgynevezett „kékkártyás” kérdést kíván feltenni. Az ülésteremben ezúttal Trócsányi László emelkedett szólásra, és feltette a kérdést, hogy ha az EP ennyire aggódik a magyar igazságszolgáltatás függetlenségéért, miért nem foglalkozik a bírói fórumok Nyugat-Európában tapasztalható átpolitizálásával. Példaként említette, hogy Franciaországban az alkotmánybíróság jelenlegi elnöke az egykori szocialista miniszterelnök, Laurent Fabius.
Rangel szemmel láthatóan megilletődött, és nem tudott értékelhető választ adni a kérdésre. Felkészületlenül felelő diákhoz hasonlóan terelni kezdett, előbb független szervezetek megállapításaira kezdett el mutogatni Magyarországgal kapcsolatban, majd gyorsan témát váltva a brit választási rendszerről mondott néhány szót. Az alapkérdés viszont megválaszolatlan maradt: miért csak Magyarországgal szemben ilyen kritikusak az EP-ben?
Az ilyen jellegű szembesítésekről sajnálatos módon nem hallani a sajtóban, így nem maradnak fenn az utókor számára. A főszereplő politikusoknak az adott pillanatban elszenvedett kellemetlenségen kívül aligha kell számolniuk más következménnyel. Mindenki úgy csinál, mintha mi sem történt volna, és visszatér a jól bevált, Magyarországot ostorozó mantrához. Tessék tovább haladni, nincs itt semmi látnivaló…
Abban az esetben, ha valamilyen véletlen folytán egy-egy ilyen epizód mégis kijut az információs karanténból, van még egy sokszor felhozott ellenérv, miszerint lehet, hogy más országokban is találni kifogásolható politikai, intézményi kérdéseket, de ezek egyedi esetek, míg Magyarországon a fenyegetettség „szisztematikus”. Ezzel az érveléssel az a fő probléma, hogy ha más országok esetében nem hajlandóak olyan rendszeresen katalogizálni és folyamatosan napirenden tartani a megkérdőjelezhető eseteket, mint Magyarország esetében, akkor soha nem is lesz olyan Németországgal, Franciaországgal, vagy éppen Belgiummal szembeni „Sargentini- jelentés”, amelyre mutogatva ezen országok esetében is szisztematikus fenyegetettségről lehetne beszélni. E tekintetben a Bizottság 2020-ban bevezetett éves jogállamisági jelentési rendszere sem hozott megújulást, mert jól láthatóan utóbbiba gondosan szelektált ügyek kerülnek csak be, és csak rövid időszakokat vizsgál, miközben a Magyarországgal szembeni bírálatok között a 2010-es évek elejéről származó, akár már megállapodásokkal lezárt esetek is újra és újra megjelennek.
A „szisztematikus probléma” felemlegetéséhez hasonló ütőkártya még az „általános képre” való mutogatás. Ezt akkor hívják elő, amikor a kormányzat igyekszik pontról pontra cáfolni a brüsszeli jogállamisági vádakat. A Sargentini-jelentéssel kapcsolatban például a kormány kiadott egy 180 oldalas dokumentumot, ami sorra vesz minden, a jelentésben kifogásolt kérdést. Ezt azonban az Európai Parlamentben „jogászkodásnak” tekintik, és felhívják a figyelmet arra, hogy nem szabad „jogi trükköknek” bedőlve elveszni a részletekben, mert az összkép az, ami számít. Nem baj tehát, ha a részletek nem stimmelnek, elnagyoltak vagy nincsenek eléggé kidolgozva, a hangsúly az összességben kirajzolódó képen van.
A gond csak az, hogy itt nem egy impresszionista festményről van szó, hanem a jogállam-elv számonkéréséről, amellyel kapcsolatban nemcsak, hogy helye van a „jogászkodásnak”, hanem normál esetben a jogi megközelítés kellene, hogy domináljon. Főként akkor, ha már nemcsak a valóság európai baloldal ízlése szerint való művészi ábrázolásáról van szó, hanem a magyaroknak járó uniós források megvonása a tét.
Kép: multimedia.europarl.europa.eu
