A brüsszeli jogállamisági kritikák az utóbbi években beépültek mindennapjainkba, ma már senki nem kapja fel a fejét, ha egy-egy uniós politikus vagy magas rangú tisztviselő arról beszél, hogy hazánkban veszélyben van vagy éppen megszűnt a jogállamiság. De miért pont Magyarország van mindig célkeresztben?
Az egyik lehetséges válaszhoz érdemes a 2010-es évek elejére visszatekintenünk, amikor világossá vált, hogy Magyarországon és az EU-ban ellentétes politikai trendek érvényesülnek.
A Fidesz–KDNP 2010-ben nyolcévnyi szocialista–liberális kormányzás után komoly politikai, gazdasági és társadalmi válságoktól szenvedő ország irányítását vette át. Őszödi beszéd, folyamatos tüntetések, megerősödött szélsőjobb, utcákon masírozó Magyar Gárda, IMF-mentőöv, valamint rekordmagas munkanélküliség, költségvetési hiány és államadósság… Az Orbán-kormány ezen kihívásokkal szemben tüneti kezelés helyett mélyreható reformok mellett döntött, amelyek a nemzeti szuverenitás vezérelvére épültek. A kormány a munkanélküliség, az államadósság és a költségvetési hiány csökkentésével, az IMF hitel idő előtti visszafizetésével, a gazdaság újraindításával, a magyar tulajdon stratégiai ágazatokban való megerősítésével jelentősen megnövelte az ország gazdasági mozgásterét. A konzervatív többség kétharmados felhatalmazásával élve új alkotmányt is elfogadott, amely bár nem alakította át az államberendezkedést, ugyanakkor komoly adósságot pótolt azáltal, hogy két évtizeddel a rendszerváltozás után rögzítette a magyar alkotmányos identitás ezeréves történelmünkből fakadó elemeit.
Egy magára találó, szuverenitásában megerősödő ország szükségszerűen ellentétbe került az Európai Unióval, amelyben – bár az uniós csatlakozásunk utáni első években ezt kevésbé érzékeltük – már akkoriban is ellentétes trendek voltak megfigyelhetők. Az Unió legambiciózusabb reformterve, az Európai Alkotmányt létrehozó szerződés tervezete 2005-ben megbukott a francia és holland népszavazáson, a brüsszeli föderalista politikai és intézményi erők ugyanakkor nem tettek le arról, hogy az Európai Uniót közelítsék az általuk vizionált szuperállam felé. A 2009. december 1-jén életbe léptetett Lisszaboni Szerződést az Unió szupranacionális intézményei sikerként könyvelhették el, ami azonban nemhogy csillapította volna, tovább fokozta hatalmi ambícióikat. Ehhez párosult a balliberális politikai erők fokozatos térnyerése az Európai Parlamentben, amelyek egyre kíméletlenebbül támadták a jobboldali konzervatív kormányok által irányított tagállamokat.
A tagállami szuverenitásban ellenérdekelt szupranacionális intézmények és a jobboldal gyengítését célzó politikai formációk egyszerre vették össztűz alá Magyarországot. Brüsszelben eleinte úgy gondolták, hogy politikai nyomásgyakorláson keresztül megbuktatható a magyar kormány. A magyarok azonban Brüsszel lépéseit illegitim külső beavatkozásként értékelték, ami tovább növelte a kormány választói támogatottságát. A Fidesz–KDNP sorra könyvelhette újabb és újabb választási győzelmeit, amely miatt egy idő után nehéz volt a kormányzatot a demokrácia szemszögéből megkérdőjelezni.
Emiatt válhatott a „jogállamiság” az EU új „politikai csodafegyverévének” hívószavává. A demokrácia (többség uralmának elve) és a jogállamiság (a többség hatalmát korlátozó elv) egyaránt a modern államok alapfogalmai, azonban nem szinonimák, hanem egymást kölcsönösen korlátozó fogalmak. Brüsszel hivatkozhat a jogállamiság megsértésére anélkül, hogy zavartatná magát a sorozatos választási győzelmektől, sőt bizonyos logika mentén, utóbbiakban akár a jogállamiság leépülését is láthatja.
Miután megszületett az új politikai narratíva, lássuk, mi is történik pontosan az EU-ban a jogállamiság nevében! Az uniós intézmények ezt az eredendően alkotmányjogi fogalmat arra kezdték el felhasználni, hogy megkerüljék az EU hatályos jogrendjét. Azaz paradox módon az EU a jogállamiságra hivatkozva kezdte el megsérteni a jogállamiság alapját képző joghoz kötöttség elvét.
Az EU jogrendje az alapszerződésekre épül, amelyek tartalmazzák a hatáskör-átruházás elvét. Eszerint az uniós intézmények csak olyan területeken járhatnak el, ahol a tagállamok hatáskört ruháztak rájuk. Utóbbi esetben a Bizottság kötelezettségszegési eljáráson keresztül számonkérheti a tagállamokon az uniós jog megfelelő végrehajtását. Az Uniónak azonban nincs joga olyan területeken politikai vagy jogi nyomást gyakorolnia egy tagállamra, amely nem tartozik a hatáskörébe – a tagállamok belpolitikai intézkedései, családpolitikai kérdései vagy alkotmányos ügyei mind ilyen területek. Ha ezen változtatni szeretnének, a szerződéseket kell átírni, amely azonban időigényes folyamat és csak a tagállamok egyöntetű beleegyezésével valósítható meg.
A fent említett szupranacionális és balliberális intézményi és politikai erők az Unió jogi és politikai status quo-ját ezért nem szabályos jogi eszközökkel, hanem politikai és intézményes erőfölényüket kihasználva kezdték el megváltoztatni. Szerződésmódosítás nélkül igyekeztek kiterjeszteni az Unió hatásköreit a tagállamok rovására. A tagállamok belügyeibe való illegitim politikai beavatkozást „jogállamisági eljárásokként” leplezték.
A legelső ilyen eszköz, az ún. „jogállamisági keret” létrehozásakor a Bizottság közleményében nyíltan vállalta, hogy célja olyan eszközt teremteni, amely segítségével az uniós jogon kívül eső területeken is eljárhat. A Tanács Jogi Szolgálata akkoriban élesen bírálta a Bizottság önkényesen létrehozott eszközét, és jogi véleményében megállapította, hogy a hatályos alapszerződések szerint az uniós intézmények nem folytathatnak vizsgálatot a tagállamokkal szemben a jogállamiságra hivatkozva. A jog azonban ezúttal nem volt képes akadályt képezni a politikai akaratnak. A „jogállamisági eszközök” 2014-től gombamódra szaporodtak el. Még 2014-ben létrejött a Tanács jogállamisági párbeszéde, az Európai Parlament 2016 óta folyamatosan éves jogállamisági „mammut” mechanizmust követel, amelynek részben megfelelve a Bizottság 2020-tól éves jogállamisági jelentéseket fogad el. Idéntől pedig alkalmazni kezdték a jogállamisági kondicionalitási rendeletet, amely keretében az uniós támogatások megvonásával fenyegetve már el is kezdték Magyarországgal szemben a pénzügyi nyomásgyakorlást. Ezzel párhuzamosan a Bizottság, valamint az Európai Parlament 7. cikk szerinti eljárásokat indított Lengyelországgal (2017) és Magyarországgal szemben (2018).
A hosszú éveken keresztül épített jogállamisági politika mára meghozta gyümölcsét, hiszen komoly viták és tárgyalások zajlanak Magyarországgal kapcsolatban a jogállamiság égisze alatt. Ugyanakkor a mindennapi fejlemények, a látszólag meghatározott kérdések körül zajló viták sem szabad, hogy elfeledtessék: a harc valójában a politikai főhatalomért zajlik az EU és a függetlenségükért kiálló tagállamok között.
